Asztalos Sándorné Tóth Margit: Képek a Pfeiffer családról

(1984.)

Nem rendszereztem az eseményeket,
Csak írtam, ahogy jöttek a képek:
Néha szomorúak vagy vidámak és szépek.
Ilyen volt a Pfeifferek kora,
Most már bizony csak nosztalgia.

A Pfeiffer család békéscsabai házának szomszédai zsidók voltak. Egy alkalommal lakodalom volt az udvarukon. Miklós gyerek a padlásablakból nézte őket, ami még nem lett volna baj, de le is köpött. Erre az egyik családtag tüstént átjött, és Miklós apjának felháborodva mesélte a történteket. Apa teljes elégtételt ígérve rögtön felkiabált a padlásra: Miklós, azonnal gyere le! S miután Miklós többszöri felszólításra se jött elő, Apa felment a padlásra, s látja, hogy Miklós feje beszorult a padlásablakba. Hát persze, hogy nem tudott lejönni. De ez a helyzet - gondolom - alkalmas pozíció volt egy alapos elfenekeléshez. Ezután Apa kiszabadította Miklós kerek buksiját a padlásablakból. (Arról nincs hírem, hogy a falat is ki kellett volna bontani ehhez a művelethez.) - Idő teltével orvos lett a Margit kórházban, Peti is ott született, persze Miklós révén nagy protekcióm volt, úgy hogy Probsztner Artúrra is rá mertem mordulni, hogy van szíve újságot olvasni ott, mikor én úgy kínlódom. Szót fogadott, odaállt mellém, de hát ezzel semmivel sem lett könnyebb a dolog. Napokig tartván a dolog, Sándor azalatt Miklós szobájában elővett egy orvosi könyvet, és tanulmányozta az idevágó fejezetet, míg Miklós ki nem vette a kezéből. (Gondolom, tanácsot akart adni az orvosoknak, de hát odáig már nem terjedt a protekcióm.) - Később Miklós másodmagával megpályázott egy fővárosi főorvosi állást, de a másik kapta meg, s az illetékesek nem is tagadták, hogy azért, mert a másik katolikus volt, ő meg evangélikus. Hát ilyen szelek fújtak ott akkoriban.

Pista a bátyjaival ellentétben rossz tanuló volt, ha jól emlékszem, főleg a latinnal gyűlt meg a baja. Ádám bácsi, a család jó barátja, és hűséges alsóspartnerük - maga is tanár - szorongva megkérdezte a kollégájától:
Pista meg fog bukni?
Mire a tanár mérgesen válaszolta:
Meg! Lusta disznó volt egész évben!

Egyszer meg Pista a gyónásra induló osztálytársai közé állt, de szerencsére nem jutott a gyóntatószékig, mert a pap felfigyelt a fiúk vihogására, és időben kipenderítette a fekete bárányt. Persze nagy botrány lett belőle, ki akarták csapni, és Apának nagyon nehéz volt elsimítani a dolgot, azt már nem tudom hogyan. - A háborúban valamelyik nyugalmasabb állomáshelyén maga főzött magának, s úgy látszik olyan jól, hogy az ezredese megkérdezte: Fiam, nem lehetne-e nálad abonálni (előfizetni - AGy)? De mást is sikerrel csinált, szépen zongorázott, s hozzá énekelt szebbnél szebb, igazi népdalokat. Egyre emlékszem, talán mert azt játszotta legtöbbször:

Szölke szamár szomorkodik,
Mert a gazdája bort iszik.
Ne szomorkodj szölke szamár,
Te is elmégy a nyáj után.

Gazdasági akadémiát végzett, s a Wenckheim birtokokon lett gazdatiszt. Mesélte a fiatal grófról, aki nagyon szeretett vadászni, de ha lelőtt egy nyulat, mindig hozzátette: Szegin. Ha Csabán voltunk, mindig kimentünk hozzá is, élveztük a szíves vendéglátást, a kocsikázást a széles határban, de persze Peti élvezett a legjobban (nem tudom, miért, de mindig csak az ökörkúti vízből akart inni). Egyszer mondtam Pistának, hogy barátságos és kedélyes a petróleumvilágítás. Mire azt felelte: Igen, másnál. Nagyon szerette a foglalkozását, csak egy hátránya volt, hogy a szomszéd birtokok gazdatisztjeivel igen nagy mulatozásokat csaptak, még nagyobb ivászattal egybekötve. Egyszer is ilyen másnapos állapotban jött be Csabára, a vacsoránál már igen kókadozott, mire Nagymama megszólal az asztalnál komolyan: Azt a kicsit meg fektessétek le, igen álmos. Nagy derültség követte a szavait, amit nem tudott mire vélni, mert Pista az ő szemében még mindig az a "kicsi" volt, az álmosság okairól meg nem szokás a nagymamákat felvilágosítani.

Sándor első elemibe nem járt iskolába, otthon tanította őt egy bizonyos Ida kisasszony, aki igen messze volt attól, hogy szépségkirálynő legyen. Egy napon panaszkodni ment Apához, hogy Sándorka mostanában nem tudja a leckét. Mikor aztán Apa négyszemközt Sándorkát kérdőre vonta, hogy mi ennek az oka, azt felelte: Mert mikor tudom a leckét, mindég megcsókol. Később aztán Békésen iskolába adták, de mint mesélte, a mezítlábas parasztgyerekek sokkal jobban tudtak, különösen számolni. Az is kisebbrendűségi érzést váltott ki belőle, hogy neki nem volt olyan szép tarisznyája, mint azoknak, csak egy közönséges iskolatáskája. Na a gimnáziumban aztán helyrezökkent Sándorka önbizalma, mert végig csupa kitűnő lett. Azért úgy elgondolkoztam, hogy ha azok a kis mezítlábasok is olyan nevelést kaphattak volna, mint a mi fajtánk, hányukból lehetett volna nagy tudós. Sándor annyira szerette a matematikát, hogy még öreg korában is azzal szórakozott, hogy füzeteket írt tele képletekkel és mértani ábrákkal.

Más: Csabán adva voltak az Ádámlányok (Ádám bácsinak nem volt része bennük). Ezek voltak Böbi, Pipi és Kukuli. Ám de a mamájukról kiderült valami, ami nem a csabai erkölcsök szerint való volt, és Anya kijelentette, hogy ilyen asszonnyal nem lehet barátkozni, ezért a barátnői kör Ádám nénivel szakított. Ám nem úgy a fiúk, ők tovább tartották a kapcsolatot Böbivel, Pipivel és Kukulival, Apa nagy aggodalmára, hogy majd el is akarják őket venni feleségül. De Anya nyugodt volt, nem fogják elvenni, fiaimat ismerem jól. Hát nem is vették el, hanem elvették Lukács Klárit, Pálmai Erzsébetet és Tóth Margitot. Erzsébet azért nem egészen volt Anya kedvére való, mert már egyszer másnak volt a menyasszonya, akivel nyilván csókolózott is, és most így jön Miklóshoz. Ellenem az volt a kifogás, hogy nagyon fiatal vagyok, amiben volt is némi igazuk.

Mariska, mint legidősebb testvér, a többieket erősen befolyása alatt tartotta, és nagy tekintély is volt előttük. Jó háziasszony volt, jól főzött, szépen kézimunkázott, varrt. De én úgy magamban kicsit Vaskancellár II-nek neveztem. De nagyon hálás is vagyok neki azért, mert mikor a háború után olyan baj volt az élelmezéssel, Sándor kérésére küldte az ennivalókat egy arra a célra Sándor által fabrikált kis ládában nem csak nekünk, de a gödi Öregeinknek is. Azt hiszem Zsilinszky Endrébe volt szerelmes, ezt akkor állapítottam meg, mikor egyszer bakfis koromban lent voltam Csabán, Endre ott volt látogatóban, kint ültek a verandán, mi meg Hedivel az udvari szoba ablakánál lestük őket, és láttam, hogy Aka olvad, de aztán észrevettem, hogy Endre az ablak tükrében meglát minket és elmosolyodott, erre gyorsan leugrottunk az ablakpárkányról. Endre húga, Erzsike meg barátnője volt Akának, de mintha akkor már nem élt volna, mert én sose találkoztam vele, de még említeni sem hallottam, csak egyetlen egyszer. S nem állom meg, hogy tovább ne pletykázzam, Miklós meg Endre egyszer majdnem párbajoztak, mert valaki azzal vádolta Miklóst, hogy kurizál Endre Micijének. De ez nem volt igaz, így tovább is jó barátok maradtak, személy szerint is, meg a politikában is. A Szózat című lapba, aminek azt hiszem Endre volt a főszerkesztője, Miklós is írogatott. Lehet, hogy ezzel nagyobb sikere volt, mint azzal amit nekem írt, egy magyar dolgozatomat írattam meg vele, nem tudom miért, mert ha semmi mást, de fogalmazni jól tudtam, hát rossz osztályzatot kaptam rá, azzal a megjegyzéssel, hogy "stílusa nehézkes".

Na de most menjünk át Békésre. Ott élt Asztalos nagymama a húgával, aki sokkal fiatalabb volt nálánál, és én őt Kereszt néven ismertem meg, de később azt hiszem Peti keresztelte Ómamának. A házuk rám nem tett kellemes benyomást, mert bár a bútorzat szép volt, de igen sötét volt a szobákban, nem tudnám megmondani mitől. Az egyik szoba ajtaja egy nagy vaskígyóval volt mindig kitámasztva. A kert nagy volt, lenyúlt egészen egy csendesen folydogáló kis Körös ágig, lehet hogy ez utóbbiban látott Nagymama nagy veszedelmet, és azért tiltotta meg Hedinek meg nekem, hogy lemenjünk a "körösaljára". Mi sem természetesebb, hogy lementünk, Miklós meglátta, és beköpött bennünket, és mindketten letoltak. Ez egy darabig árnyékot vetett Miklóssal való későbbi jó pajtásságom kialakulására, de hát megbocsátottam. De Nagymamát végig nagyon respektáltam. Jött egyszer a házhoz valami mesterember, akivel Ómama valami munkát akart elvégeztetni, de a végén a mesternek aggályai támadtak, hogy mit szól hozzá a "Vaskancellár". Hát szegényen ez azóta is rajta maradt. Pedig jó asszony lehetett, csak túlságosan erős akaratú. Mikor aztán már nagyon elöregedtek, Miklós indítványozta, hogy hozzák be őket Csabára. Úgy is lett, még szegény Miklós is segített a költözködésüknél, pedig akkor már nagyon beteg volt. (A háborúban szerzett tbc-jével nem törődött, és abba' is halt meg.) Az öregek az udvari szobában laktak.

Szántó kereszték nevű házaspár is hozzátartozott Békéshez, de ezeket én már nem ismertem. Aztán Govrik Róza néni, lánya Rózsi, azzal nem tudom, hogy mi lett, fia Pista: Ellinek, Hedi barátnőjének lett a férje, de már régebben meghalt.

Aztán Matta Etelka néni, ő arról volt nevezetes, hogy mikor valaki meglátogatta de. 11 előtt még, és mentegetőzött, hogy rossz időben jött, mert biztosan főzi az ebédjét, megnyugtatóan legyintett: ó lelkem, kész volt már az ebéd, hát én meg is ebédeltem. Aztán ott volt még a Ragetli család, a férfi patikus, az asszony Akának jó barátnője, a kis lányuk, Babuka Csabán járt iskolába, és a Pfeiffer ház kosztosa volt. Szegényke tüdőbajban halt meg fiatalon. Ott volt nála a papja a végóráján, s imádkozták a Miatyánkot, az volt az utolsó szava: Legyen meg a Te akaratod.

Aztán ott volt még a Banner család, akivel szintén nagyon jó barátságban voltak, ami még itt Pesten is folytatódott, a Jancsinál - azt hiszem ő volt régész - Sándorral mi is összejöttünk 1-2-szer, aztán azok is meghaltak.

Még a "Vaskancellárról" elfelejtettem valamit: Kiment Nagymama a dinnyeföldre, és észreveszi, hogy hiányzik egy dinnye. Nosza, előveszi a dinnyecsőszt, mire az így mentegeti magát: Nem én loptam el, de ne sajnálja, nem volt jó.

Most kezdem megérteni a Szabó család íróját: Nem lehet ezt abbahagyni. Este már azt hittem, hogy mindent megírtam, "a mű forog, s az alkotó pihen". De éjjel felébredtem, és eszembe jutottak a család csabai barátai, különösen azok, akik szinte mindennap ott voltak, akár arra jártak, akár nem, be-be néztek, s ha Anya vagy Mariska éppen főztek, az cseppet sem zavarta sem a látogatót, sem őket, traccsoltak. Hogy miről? Hát azokról, akik nem voltak jelen, vagy más érdekes témáról. Hát csak rajzottak a fejem körül, amíg be nem vettem egy szeduxent. Most folytatom nagy csendben, mert mind elmentek, tegnap viszont Réka az ölembe ült, és nagyon kellett vigyázni, hogy minden ígérete ellenére bele ne üssön, s közben még Leventének is el kellett magyarázni, hogy mit írok.

Hol is kezdjem? A Haan család férfi tagja, Berci mindennapos volt, különösen, ha a fiúk közül valaki otthon volt. Kicsit félszeg modorú, de azt hiszem, egy kerékkel tán több volt neki, remekül rajzolt, hol bal kézbe, hol a jobba vette közben a ceruzát, és ezért az akkori lánytársadalom kedvence volt. Körül állták, mikor rajzolt, s ha már megunta a publikumot, elkezdett malacságokat rajzolni, erre aztán széjjelfutott a nézőközönség. Úgy látszik, akkor még szégyenlősebbek voltak a lányok. Nővérei, Ágnes és Dóra két jó humorú lány volt (már idősecskék). Ágnes néni mesélte, hogy Pesten úgy közlekedik, ha át kell mennie egyik oldalról a másikra, hogy behunyja a szemét, és átrohan az úttesten. Úgy emlékszem, Ágnes is hozzátartozott Anya lórum-társaságához. A férfiaknál az alsós járta, Kállai Ödön, Pándi Jóska, az állomásfőnök, nevére nem emlékszem, aztán ha otthon voltak, Sándor meg Pista. Ez utóbbi 8 éves korában tanította meg Mariskát alsózni. Egyszer mikor Sándorral lent voltunk, ebéd után hozzáfogtak, játszottak egész éjjel, míg csak reggel nekünk már indult a vonatunk Pestre. Azt hiszem, a család szemében az volt a fő hibám, hogy abszolute nem érdekelt a kártya, de nem is tudtam úgy koncentrálni, mint ahhoz kellett volna.

Most az öreg Walfisch doktorra emlékezem, szegény ő is Hitler áldozata lett. Apa tüdőgyulladását is ő kezelte, néha már jobban lett, de akkor még nem lévén penicilin, halál lett a vége. Mi is ott álltunk mellette, sose felejtem el azt a percet, az volt az utolsó szava, "de nehéz az elmúlás". És én csak támasztottam az ajtófélfát, és nem tudtam még akkor a reménység útját megmutatni. Bár tán meg se értette volna, templomba sose járt, a fiúkat is a katolikus Anya vitte az ev. templomba.

Beliczey Minka néni ott lakott a Körösön túl, egy szép úri kúriában, tudtommal már sehova sem járt, csak a templomba, ott külön padja volt. Mariska meg Hedi jártak leginkább hozzá, azt hiszem, az ő bigott nevelésének volt nagy hatása a két lányra. Szemben volt Omaszta bácsi kúriája, az a rosszul értelmezett úr volt, aki annyira adott a külső korrekt megjelenésre, hogy állítólag még a WC-re is kesztyűben járt. De hát ő nem volt bejáratos vendég, egyszer vittek el hozzá engem is.

A mindennap betérők között volt Szondi Lajcsi felesége, aki szélütött férjét önfeláldozással ápolta. Üdülni naponként átszaladt Akáékhoz, és beszélt, beszélt. Lajcsi is megsokallta: Ugyan, ne beszélj már annyit! A Szondi családot szívből utálta, Mariskáék se jártak velük össze. Szondi "tata" orvos volt, de nem hitt a bacilusokban, szamárköhögős Pistikéjét levegőváltozás céljából az utcai szobából átvitte az udvari szobába. De úgy látszik, Pistikének bevált ez a módszer. S hogy az utcában maradjunk: Szamekék. Sz. Oszkárra meg Walfisch doktor bácsira is el lehetett mondani: Íme egy izraelita, akiben semmi hamisság nincsen. A felesége Petinek nagy kedvence volt, Mariskáék is szerették. Vele történt, hogy egyszer szekrényt rendezett, s utána kiment az utcára, s nagyon meghatotta, hogy minden szembejövő mosolyog rá. Otthon derült ki aztán, hogy szekrényrendezés közben fejére csapott egy férfikalapot, és úgy parádézott az utcán.

"Néni" = Jégerné. Az öregebbek is így szólították, gondolom azért, mert kosztos diákjai így szólították. Férje, Józsi bácsi nyugdíjas természettan tanár volt, s ebben a minőségében sokat segített a ház körül. Mikor egyszer fát vágott, és ezt Haan Ágnes meglátta, felsóhajtott: De jó lenne nekem is otthon egy ilyen öreg ember. A Néni is elengedhetetlen tagja volt Anya lórum-társaságának. A Néni kosztosai közé tartozott Gulyás Sándor és Hegedős Kari, de ők Pestre kerültek, velük mi tartottuk a kapcsolatot. Gulyás gyakran feljött hozzánk, egyszer éppen vacsoráztunk, mikor beállított. Közénk ült, éppen libazsíros kenyeret ettünk fokhagymával. Gulyás nemcsak bekente a kenyeret fokhagymával, hanem bele is harapott, mint az almába. Brr. Kari házas volt, a feleségével is jóban voltam.

Azután adva volt még Bácsi Elek, a háborúban azzal húzott engem meg Hedit, hogy tud egy hadi titkot, de nem mondhatja el. Engem nem érdekelt különösen a hadi titok, de Hedi állandóan nyúzta érte.

Az utcában lakott Remenárné, Aka barátnője volt, a férje, Elek bácsi halála után költözött szép nagy otthonukból a Haan u-i kis lakásba. Volt valami fiatalkori regénye, de azt Elek bácsi megbocsátotta.

Hát még pótlólag írom H. Berciről, mit elfelejtettem. Egyszer napokig nem mutatkozott, már aggódtunk érte, hogy mi van vele, egyszer csak megjelenik beteges sápadtan, megáll a veranda lépcsője alatt, és csak tömören ennyit mond: A fene egye meg a Héger Margit mézes tökét!

Még Muntyán Erzsike nénit is felsorolom, szegényt őt már fél vakon ismerted, csendes, szelíd asszony volt, férje a háborúban elesett, Jancsit és a Kicsit maga nevelte, elég engedékenyen, ahogy a csabaiak mondták, hamar csinált nagylányt a lányából.

Voltak aztán még Vágner doktorék, ő találta fel a Vetol nevű, akkor szenzációsnak számító sebfertőtlenítőt, amit a Barcs Gyuri kivitt magával Amerikába, és mint mondják, azon gazdagodott meg. A fiuk is orvos lett, sok humorral: Az első betegének majdnem azt mondta, menjen orvoshoz. A lányuk - szerencsére - reménytelenül szerelmes volt Sándorba.

Hát sokat összeírtam, lehet hogy olyan is sok van, ami téged nem érdekel, de én azt hiszem, egy családképhez hozzá tartoznak a barátok is. Tudom, hogy a gépelésem is sok kívánnivalót hagy hátra, meg a gépkezelésem is némi hiányokat mutat, de szeretettel és a magam gyönyörűségére is írtam - szerető Édesanyád.

Hát nem! Nem lesz ennek sose vége, megebédeltem, aztán lementem a játszótérre napozni, hát megint felbukkant a tudatalattiból pár dolog a felszínre, mit meg kell írni. Na jó, elsétáltam még közkívánatra a telefonfülkéig, aztán egyrészt mert elég volt, másrészt meg féltem, hogy elfelejtem.

Tehát írom tovább a krónikát: Anyáék fiatal házasok voltak, mikor felmondott a szakácsnéjük. Ok: Apa minden áldott este túrós csuszát akart vacsorázni. Az egyhangúság ellen Sándorka is tiltakozott később, felmondani nem tudván csak azt a kérdést kockáztatta meg, hogy "mél mindég tonkát vatolálunk?"

Apa fiatal korában sokat szenvedett görcsöktől, ami epétől lehetett, ez gondolom még nehezebbé tehette a számára való főzést. Azt hiszem, ez a gyökere annak, hogy náluk olyan nagy téma volt mindig a főzés, és ezért nekem is mindig nagy problémát jelentett Sándornak kedvére főzni, és talán azért is, hogy magam maradtam, nem helyezek valami nagy súlyt a magam kosztjára. Apa - gondolom - epegörcsei is attól lehettek, hogy minden főzelékre paprikás zsírt kellett neki csurgatni. Bár mikor én a családba kerültem, már nem emlékszem ezekre a panaszaira. Csak mindenre azt mondta, hogy ízetlen. Anya szegény egyre hajtogatta: Pedig én úgy igyekeztem. Arra senki sem gondolt, hogy szegénynek ez már a sokak öregségével járó ízlelés hiánya lehetett.

Még arról sem szóltam, hogy mikor Nagymama meghalt, egy csomó száraz süteményt találtak a szekrényében. Öregeknél gyakran előfordul ilyen, hogy félnek az éhenhalástól. Ómamának a speizből alakítottak egy kis "dutyit", az udvari szobát meg kiadták lakóknak. Rá voltak szorulva, Sándor segítette őket jó szívvel.

Aka is nyitott egyszer varrodát az udvari szobában, meg egy időben nálunk is Pesten, de az egyik se ment nagyon. Később Hedi is dolgozott, már az időrendre nem emlékszem, milyen sorrendben jöttek ezek.

A kertre nyíló szobát, miután Mariska abbahagyta a varrást, egy egész sor lakó bérelte. Leghelyesebbek voltak Szántó Mariska néni és testvére, Vékony Etelka, az utóbbi olyan morgolódó vénkisasszony. Nagyon dicsérte mindig Apa szép rózsáit, mire Apa mindig levágott egy szálat, és átnyújtotta "Etelka Nagysámnak". Apát tanácsos úrnak szólították, ennek nem tudom, mi volt a közjogi alapja. Azután meg az ostyasütő Náraiék voltak még lakók, rájuk is biztosan emlékszel még te is. Sztehlo Nándor is volt egyszer lakójuk még nőtlen korában, tőle származik az a mondás, mikor ott ebédelt, hozták az ételt, felállt, belenézett a tálba, és kijelentette: Tök? Szeretem. A többi lakóra nem emlékszem.

WC nyílt a verandáról, de ez csak dísznek szolgált, mert használhatósága kizárólag a pincei talajvízre volt alapozva, így az udvar végi budi szolgált erre a célra, ami nekem rémem volt, mikor kicsik voltatok, mert féltem, hogy beleestek.

A másik szomszédjuk voltak Lacóék, egy lányuk volt, igen rendes nagygazda család. A lányuknak gondos nevelést adtak, mikor fent tanult Pesten, Vilma néni lakója volt, Komjáthy Miklós el akarta venni, de Vilma néni húzta az orrát, hogy "parasztok", és lebeszélte Miklóst, pedig jól járt volna vele. Nem a pénze miatt, jómódú nagygazdák voltak, persze a "kulák" sors aztán velük is alaposan elbánt, de egyetemet végzett, szolid, derék lány lett belőle.

Szerettem az artézi vizet, valamikor ezt egy messzebbi kútról kellett hozni, de aztán, mint már tudod, lett kút a ház előtt is (de ez tán nem is artézi volt, ezt már te jobban tudod).

Na még Ómama meséiből is lejegyzek párat az utókor számára. Valaki így udvarolt a menyasszonyának: A fenekére csapott, mondván: Van itt fartő, van itt felsál. Gondolom szakember lehetett, hentes vagy mészáros, de ezt már nem mondta Ómama.

A süket bácsi, kicsit ütődött is volt, mikor becsapott a házába a mennykő, felragyogó arccal mondta: Pattanást hallottam!

Egy másik így mondta egy udvarlás történetét: Jő-megy, jő-megy, gyűrű, gyűrű, aztán viszi végképp.

A vaksi örmény tapogatta az unokái fejét: Ki vagy fiam, melyiké vagy? Aztán átnézett a sötét szobába, s megkérdezte: Kié az a farint az asztalon?

A következő bölcs mondás ugyan nem Ómamától származik, hanem az öreg Kring bácsitól, de méltó a megörökítésre, azért feljegyzem azt is: Öreg korára teljesen elvesztette a szaglását, de azzal vigasztalta magát, hogy sokkal több a világon a rossz szag, mit a jó.

Na de most aztán mindent megírtam, tán többet is, mint kellett volna, és bocsánatot kérek ismételten a rossz gépelésért, de tán mégis jobb, mintha kézzel írtam volna.

1984. november 24-én.

Még egyszer Ómama: Öregek szokása szerint megszólta a fiatalokat, hogy milyen kivágott ruhában járnak a fiatalok. Hedivel egyszer matattunk egy fényképes dobozban, hát mit látunk! Ómama báli öltözetben, úgy de úgy kivágva, hogy éppen csak. Persze nagy szemtelenül rohantunk vele Ómamához: Na de Ómama, hogy öltözködtek ezek a régi fiatalok!! Szegény nagyon zavarba jött, nem is tudott mit mondani, de több szó nem esett a mai fiatalokról. Kicsit árulkodós volt, egyszer Hedivel soká beszélgettünk este az ágyban, égett a lámpa, amit már el kellett volna oltani, meglátta az ajtó alatt a világos csíkot, és beárult Apának, és persze vége lett a traccsnak. Hát ez Ómamától nem volt szép, de azért nagyon szerettem, olyan kedves huncut barna szeme volt. De az egész család dirigálta, elsősorban a Vaskancellár, amit keresztyéni nyugalommal elviselt. Talán, mint egy kis zsilip nyílt ki nála, ha egyszer ő, habár közvetítéssel is parancsolhatott, értem alatta a kis árulkodásait. Pesten nálunk nagyon szeretett, volt még pár ismerőse, valami Andrási lányok nevezetűek, akik Békésről származtak fel, azután nálunk a Ráth György utcai lépcsőházban barátkozott össze egy ott lakó öreg zsidóasszonnyal, általában nagyon barátkozó, érdeklődő egyéniség volt. A Rákóczi utat is nagyon szerette. Szeretettel őrzöm az emlékét, de mind az egész családét, boldog fiatalságomnak részei voltak barátaikkal együtt.

Most már nem is ígérem, de azt hiszem, mégis csak vége.

Úgy látom, a csabai emlékek erősebbek, mint a szeduxen, megint éjjel eszembe jutott egy s más, amire még emlékszem. Majd válogathatsz benne, mi érdekel, mi nem. Ami nem, az majd elsüllyed, ami igen, azt megőrzöd.

Apáék első lakása az Irányi utcában volt, de erről semmi bővebbet nem hallottam. Aztán Apa meg akart venni egy házat a Körös parton, de aztán letett róla, mert féltette a gyerekeit a víztől, meg a tehéncsordától, ami akkoriban még valamelyik közeli széles úton járt. Így építette aztán a Haan utcai házat. Ez még akkor is, mikor én, mint kis lány először ott jártam, szép rendben tartott, kényelmes lakást nyújtott az egész nagy családnak. A kertre néző szoba Mariskáé volt, a kapu melletti a fiúké, a középső az ebédlő, a Szamekék felőli Apáék szobája, s egyben nappali. Ebből nyílt Hedi szobája, ez elég sötét volt, mert ablaka csak a verandára nyílt, s egy üvegezett ajtó az előszobára. Hedi szobájából nyílt a fürdőszoba, amelynek felszerelése vízvezeték híján egy vasmosdó, egy lavór, egy kancsó, egy veder és egy ülőkád volt.

Most még megemlítek ismerősöket is, akiket kihagytam, pedig szerepet játszottak a család életében: Lőrinczy Laci bácsi és felesége, Olga néni. A bácsi patikus, sánta ember, a felesége életvidám, csinos asszony, szinte lórum-tag a családban, aki olyan fiatalnak érezte magát, hogy a vele egykorú Anyámat, mikor egyszer lent volt Csabán, néninek szólította. Náluk jól szórakoztunk Hedivel, mert az ágyuk felett volt egy galéria, onnan ugráltunk le az ágyra. És engedte!!

Aztán Szalai Gyula bácsiék, felesége Sári néni, a legfinomabb nyárikolbászt alkotta, amit csak ettem életemben, ő Stojanovics Lalának volt a nővére. Gerendáson volt birtokuk.

Sándort Apa hegedülni akarta taníttatni, Purcsi Pepi cigányprímás lett volna a professzora, de Sándor törött ujja miatt nem tudott bánni a hegedűvel (valami kukoricamorzsolóba nyúlt bele gyerekkorában, s ferdén forrt össze a csont, így lett rövidebb a középső ujja). Hedi zongorázni tanult, csinosan énekelt, bár néha torokhangon, amire a Vaskancellár figyelmeztette, de Aka letorkolta, pedig igaza volt. Dehát azért a V.K-nak is lehetett igaza, de Aka, amennyit simfelte szegényt felnőtt korában, úgy istenítette gyerekkorában. Egyszer nyilvánosan is énekelte az "Anyám, én nem ilyen lovat akartam" című sanzont, mint mondták, nagy sikerrel.

Hát az oldalnak vége, talán a mesének is, mert már tán meg is untad!

Na még: A nagy diófára tán emlékszel te is? A diója férges volt, de jó árnyékot vetett. Aka kivágatta, a fáját az asztalosnak szánva. Így aztán az egész kertben csak a mogyoróbokor tövében lehetett árnyékot találni.

Egyszer mikor Apával sétáltál! "Sut nap, usztára, usztára". Hazajövet azt mondta Apa Anyának: Ez a kis fiú okosabb még, mint a mieink. Ez Anyának láthatóan nem esett ínyére, nyilván a maga gyerekeit tartotta a legokosabbnak.

Na de a tanyát meg majdnem kifelejtettem! Asztalos tanya volt a neve, ezért gondolom, Anya öröksége lehetett. Apa gazdálkodott rajta, és még a hozzá bérelt földön. Kövér (?) nevű barátjától bérelte (Közbevetőleg, ezt az illetőt valaki jóakaratúan figyelmeztette: Te tönkre fogsz menni. Mire az csak legyintett: Tönkön ültem egész életemben). Apa gazdálkodása nem ment valami nagyon jól, belefáradt, és a háborúban eladta a tanyát, és a pénzt hadikölcsönbe fektette, gondolva, hogy a kamatokból majd szépen nyugodtan megélnek. Hogy a hadikölcsönöknek mi lett a sorsa, azt tudjuk a történelemből. Persze az eladást az egész család ellenezte, különösen el tudom képzelni a Vaskancellár - jogos - felháborodását. Nemcsak az értékét siratták, de a tanyai élet a Pfeiffer gyerekeknek, meg a rendesen náluk nyaraló Sassoknak is paradicsomi nyaralást jelentett. A bogár- és növény gyűjtés (egyesületi alapon megszervezve), övék volt az egész határ, közel lévén a vasútvonal, a gyorsvonatok bámulása, és még nem tudom, mennyi más gyönyörűség. Hedi azt hiszem még nem tudott részt venni ezekben a kalandozásokban, de Pistát, mint legkisebbet, valamivel gyakran megbosszantották, kicsit sírt, de aztán konzerválta a könnyeit, és mikor hazaértek, akkor kezdett el bömbölni, talán hogy részvétet keltsen maga iránt, vagy hogy a nagyfiúk kikapjanak, erről a lélekbúvárok semmit sem tudtak kideríteni. Azért kicsi korában Hedit is megríkatták, amíg csak a Dadus néni rájuk nem ripakodott, hogy menjetek már innen rosszcsontok. Mikor Hedi az iskolában már franciául tanult, az igenlő kérdésre, hogy tud-e olvasni, leírták neki a következő szót: Tours lepeigne. El is olvasta szépen: Túrós lepény. A francia ortográfiámért nem vállalok felelősséget, mert már rég elfelejtettem.

Ha Csabára utaztunk Sándorral, mikor Földvár fele közeledtünk, mindig kimentünk a vonat folyosójára, és mikor odaértünk, megmutatta a messzeségben: Ott a tanya. Mikor meg lebontották, akkor is néztük a hűlt helyét.

Még pár ismerősről is megemlékezem. Lőrinczy Laci bácsi, patikus, sánta bácsi, felesége Olga néni, csinos jókedvű asszony, náluk remek mulatságunk volt Hedivel: Az ágyuk felett volt egy galéria, arról ugráltunk le az ágyra. Rajtunk nem volt mit féltenie, de hogy az ágyait nem sajnálta, azt máig is csodálom. Muntyán Erzsike nénit azt hiszem te már csak majdnem vak állapotban ismerted meg, férje az első világháborúban meghalt, fiát, lányát maga nevelte, a csabai vélemények szerint hamar csinált a lányából nagylányt. Mikor már nem látott, Hedi pártfogolta, főleg a templomba vezette. Szalai Gyuláék, felesége Sári néni, Stojanovics Lalának volt a nővére, és Csaba legfinomabb nyári kolbászát ő alkotta. Lehet hogy valakit kihagytam, Klári néni tán részletesebb tudósítást írna, mert ő nemcsak látogatója volt Csabának, de éveken keresztül is a Haan u-i házban lakott, még gyerekkorában is kosztosuk volt, így jöttek össze Pistával is. Még Remenárnéról is tudta, hogy fiatal korában volt valami kis kalandja, de az öreg Remenár bácsi megbocsátotta. Hediről is azt tudta, hogy férjhez mehetett volna egy bankigazgatóhoz, de Aka lebeszélte, hogy ugyan csak nem mész egy asztalos fiához.

VÉGE!

Utóirat

Már végleg befejeztem, és jött Gyuri a gépért, hogy most már nekik is van rá szükségük. Idáig minden klappolt, két napig. Ma ebéd után álmomból ébredve, egyszerre eszembe jutott: Doca néni, őt kihagyni a ház barátai közül nem lehet. Tán ő volt a család legbensőségesebb barátja, szinte mindennapos vendége. Gondolom, te is emlékszel rá: Kancsal, ráncos kis vénkisasszony, de nagyon kedves. Az állandó cigarettázástól rekedt, férfias hangja volt. Az az anekdota járta róla, hogy mikor a templomból kijövet pár szó kíséretében alamizsnát adott a felsorakozott koldusoknak (akkor az volt a szokás), az egyik vak így köszönte meg:: "Isten fizesse, őrmester úr!"

Van egy fénykép, ahol Mariska és Anya mellett ő is dolgozott egy nagy terítőn, ami Hedi iskolai feladata lett volna, de mivel reménytelennek látszott, hogy ő megcsinálja, hát ők megkönyörültek rajta. A fiúk ugratták Hedit, hogy a fényképet elküldik a kézimunka "nagyságának" – ott így hívták a tanítónőket. Természetesen ő is tagja volt a lórum-társaságnak (nem tudom a végén nem römi lett-e a kötelező, de ezért a közlésért nem felelek).

Hogy azért nem voltam mindig ügyetlen, még azt is megírom, hogy amikor a Deres u-ba költöztünk, a tüll függönyt, ami most is a szobámban van, én varrtam a Holdvilág u-ban, mert ott volt a varrógép. Aka kétszer is megkérdezte, ki varrta? De úgy látszik, kétszeri válaszom, hogy "én" után se hitte, s még Katit is megkérdezte, s az ő bizonyítására is hitetlenül csóválta a fejét. Nem tartott rá képesnek. Igaz, hogy nem sok mű maradt a kezem nyomán, de hencegni - pláne alaptalanul - nem szoktam.

Egyszer egy fiatal társaság fényképét néztük. "Aka, úgy ülsz ott a középen, mint egy királyné." Mire ő: "Hát én annak a társaságnak a királynője is voltam." Kicsit önteltnek éreztem ezt a kijelentést, de mentségéül szolgáljon, hogy én adtam a szájába.

De még Sándorról olyan keveset írtam. Mikor egyetemre került, Oszi bácsiék kosztos diákja lett, törlesztéséül annak az adósságnak, amit Oszi bácsi Apától kérvén, nem tudott másképpen visszafizetni. Ott Vilma néni Imre inasának az volt a reggeli munkája, hogy "Sándor urat" felébressze, és gondoskodjon arról, hogy fel is keljen. Vasárnaponként Oszókáék mindig Nagyapáéknál ebédeltek, természetesen Sándort magukkal vitték. Itt ismerkedtem meg Sándorral, 8 évesen "Sándor bácsi" ölébe ülvén, amit ő a maga 18 évével türelmesen elviselt. Este aztán hármasban a Vígszínházba mentek rendesen. Sándor mindig melegen emlékezett a Scholtz család szeretetteljes családi köréről, és a Nagymama finom ebédjeiről. (Felvidéki konyhát vittek, amiről nekem csak pár elkészíthető emlékem maradt.)

Mikor aztán Miklós is felkerült Pestre, mind a ketten a Luther otthonban laktak. Úgyszintén Bácsi Elek barátjuk, akit - hétalvó lévén - csak úgy tudtak felébreszteni, hogy az orra alá tartották a "büdös üveget". Hogy ez mitől volt olyan hasznosan büdös, azt nem tudom. Aztán Sándor tífuszt kapott, a Sass fiúkkal és Juliska nénivel (az anyjukkal) egyetemben (aki szegény bele is halt). Sándort az "Egyetemek kórházában" gyógyították. Sassék akkor Rákospalotán laktak, s mint kiderült, a kútjuk volt fertőzött.

Az egyetem végeztével kiment Angliába, ott érte az első világháború. Persze internálták, de egy kedves öreg házaspár (úgy emlékszem írek voltak, Megahy, valami ilyen nevük volt) kiszabadította, és nagyon jók voltak hozzá. Maradhatott is volna Angliában, de haza vágyott, s az illetékes hatóságok csak úgy engedték el, hogy nem fog ellenük harcolni. Persze ő azért jelentkezett katonának, de az itteniek respektálták az ígéretét, és nem küldték a frontra, hanem háborús autó-javító műhelyeket vezetett. Kolomnára emlékszem, de Neuhausban is valami tanfolyamra járt, meg Pesten is volt műhelye. Jöttek, mentek az évek, aztán az lett a vége: "Jő-megy, gyűrű, gyűrű, aztán viszi végképp." Nehéz várakozás után megszületett Péter fiunk, a többit már tudjátok.

Írtam ezeket 83 éves koromban, 1984. XI. és XII-ben.
Asztalos Sándorné mint:
édesanyám
nagymamánk
és
dédink

Még egy, visszavonhatatlanul utolsó függelék: Megírjam? De a halál is hozzátartozik az élethez.

Ómama haláláról csak hallottam, nem tudom, mi vitte el, de egész életében sokszor kínozta fejfájás. Mikor Aka látta, hogy rosszul van, megkérdezte: "Kereszt, ne hívjak papot?" Biz az jó lesz, felelte, és Istennel és emberekkel megbékélve csendesen elaludt.

Miklóst, mikor súlyos tüdőműtétje után meglátogattuk, egy énekünk kezdő sorait mondta: "Légy csendes szívvel, légy békével". Hiszem, hogy ezzel a békességgel a szívében halt meg hamarosan.

Anya ágya végében álltam (már meg voltak számlálva napjai), kérő szemmel nézett rám. Bólintottam, mert megértettem, hogy azt akarja mondani: Vigyázz Sándorra!

Kell a szó, és kell a betű,
hogy egymást megértsük,
De akik egy hullámhosszon élnek,
Van még egy másik beszédük

Róla az jutott eszembe, "boldogok a békességre igyekezők, mert ők az Isten fiainak mondatnak".

Aka: Fent voltak nálunk, s pár nap múlva esedékes - féltünk reménytelen - műtétje előtt csak ketten voltunk otthon, és beszélgettünk. Előre bocsátom, hogy tudtam, hogy fél a tisztítótűztől. Kérdezte:
- Mért nem szeretitek, hogy Gyuri Edinának udvarol, tán azért mert katolikus?
- Ha kérdezel, őszintén kell felelnem, ha nem is elsősorban, de azért is.
- Hát azért, mert mi Hedivel katolikusok vagyunk?
- Ugyan, ez nem személyektől függ, de mert a katolikus egyház nem tanítja tisztán a Szentírást, ha az evangélikusok tennék azt, tán át is térnék.
- ?
- Első sorban az úrvacsora. Nemcsak a kenyérre mondta Jézus, hogy ez az én testem, mely tiérettetek adatik, hanem a pohárra is: Ez az én vérem, mely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára, és ebből a hívek nem kapnak. Azután a tisztítótűz. (Erre felkapta a fejét).
- Ezt valamelyik érző szívű pápa találta ki, hogy a kárhozatra menőknek legyen még egy reménységük. Jézus sose beszélt tisztítótűzről, csak örök tűzről, ami a kárhozat. A kereszten a megtérő latornak, aki csak annyit mondott, emlékezz meg rólam, ha a te országodba mész, azt felelte, még ma velem leszel a paradicsomban.
Mariska erre boldogan felsóhajtott, és azt mondta:
- Köszönöm, amit velem tettél.
Aztán nyílt az előszoba ajtaja, de a beszélgetést már befejeztük.

Pista csak annyit mondott egyszer, kell Istennek lenni. Egy gyomorműtét után szívembóliát kapott, és sokat szenvedve halt meg.

Hedihez felhívtuk a papját, meggyónt, megáldozott a kisszobában, ezután hamarosan be kellett vinni az idegosztályra, nem tudom már, hanyadszor, onnan valamiért a sebészetre vitték, s ott halt meg. Szegény zavaros lelke hiszem, Jézusnál nyugtot talált.

Sándor utolsó szava ez volt: bocsáss meg mindent, amit vétettem ellened. Majd: Uram, irgalmazz! Aztán lefeküdt, s mire a patikából visszajöttem, már nem élt. Rá ezzel az Igével gondolok "Jézus mondta: aki hozzám jön, semmiképpen ki nem vetem."

Ez az üdvösség útja, a Kegyelem.

Befejezve XII. 6-án

Jegyzet (Asztalos György, 1998.)

Hol született Peti (Pfeiffer Sándor Péter, később Asztalos Péter) – a Margit kórházban vagy a János kórházban?

Édesanyja, Asztalos Sándorné Tóth Margit szerint a Margit kórházban. Ez két helyen is olvasható: A Képek a Pfeiffer családról 1. oldalán, és a család "Deres utcai stúdiójában" 1982. aug. 21-re készített Családi arcképcsarnok c. album Dr. Pfeiffer Miklós (Mika) c. fejezetében.

Valóban úgy lenne, ahogy Asztalos (Pfeiffer) Sándor: Buda ostromának és a mi pusztulásunknak históriája c. művében a 26. oldalon idézi Peti gyerekkori mondását: "Anyika még nem is tudja, hogy én hol születtem, majd megmondom neki". De hát ugyanott ezt is olvassuk: Egy ízben, mikor a Szt. János kórház mellett jöttünk el, megmutattam neki, hogy melyik épületben született.

Anyika tényleg rosszul tudta volna? A születési anyakönyvi kivonat másolata szerint a születés helye Budapest I. Hieronymi út 1. (1945-ig ez volt az Új Szent János közkórház címe). Akkor még nem volt XII. kerület, ez a rész is az I. kerülethez tartozott. A Margit kórház pedig a Budapest Lexikon szerint 1945-ig a János kórház részlegeként működött. 1947-től János kórház címe XII. Diósárok 1-re változott. A Hieronymi út (a Ráth György utca folytatása) új neve Határőr út lett.

Utolsó bejegyzés Wargha Mária imakönyvében: "Péterke kis fiuk született 1923. július 2-án délelőtt a Szent János Kórházban."

A Pfeiffer név Asztalosra magyarosítását, és az Aka kívánságára adott Sándor keresztnév lekopását szintén több visszaemlékezés említi. ("Te vagy a Pfeiffer Sándor? Nem én az Asztalos Péter vagyok.")

Elmondhatjuk tehát, hogy Pfeiffer Sándor az I. kerületi Margit kórházban született 1923-ban, és Asztalos Péter a XII. kerületi János kórházban halt meg 1997-ben. Más a vezetéknév, más a keresztnév, más a kerület, más az utcanév és más a kórház neve is, mégis ugyanaz a személy és ugyanaz a hely.

Személyek