| Írta és rendezte: | Nagymama, Asztalos Sándorné Tóth Margit (1902-1990) |
| Album: | Nagyapa, Asztalos Sándor (1892-1978) |
| Gépelés: | Ági |
| Felirat, ragasztó, vágó: | Isti |
| Készült: | a család Deres utcai stúdiójában (Budapest, XII. Deres u 19) |
| Budapest, 1982. aug. 21. | |
| Kapta: | Asztalos György (1952- ) |
Scholtz (Scholz) Gusztáv
Scholtz Gusztávné Sztehlo Arabella
Scholtz Kornél
Ifj. Scholtz Gusztáv
Scholtz Margit (Gräte, Keke)
Scholtz Gabriella (Ella, családi nevén Lulu)
Scholtz Oszkár (Oszi, Oszóka)
Scholtz Oszkárné Ittzés Vilma (Vuli)
Sztehlo András és felesége Sárkány Aurélia
Tóth Józsefné Wojacsek Adél
Tóth József
Tóth család
Dr. Tóth Miklós (felesége Scholtz Gabriella)
Tóth Ilma
Tóth Emi
Tóth Rózsa
Ifj. Tóth József
Tóth András (Bandi) felesége Zsenaty Emi
Tóth Leona Nelhübel Edéné
Tóth Adél
Tóth Mariska (Maca) Dr. Szőke Gyuláné
Asztalos (Pfeiffer) Sándor felmenői (és testvérei)
Id. Pfeiffer István (felesége Asztalos Hedvig)
Pfeiffer Istvánné Asztalos Hedvig
Dr. Pfeiffer Miklós (Mika)
Ifj. Pfeiffer István (Pityos) felesége Lukács Klára
Pfeiffer Mária (Aka)
Pfeiffer Hedvig (Adika)
(Pfeiffer) Asztalos Sándor
Asztalos (Pfeiffer) Péter
Melléklet: Dr. Scholtz Kornél hivatalból megírt életrajza
Külső ember vénülése,
Belső ember épülése,
Isten elé készülése,
Boldog hazaérkezése,
Ez az öregség.
Részlet Szabó József: Az öregség című verséből
Édesapja Imre, asztalosmester Eperjesen (a céh atyamestere), legényi vizsgadarabja az én íróasztal szekrényem, mesterremeke az a szekreter, ami Jutka szobájában van. Kornél bácsi sokszor felhívta a figyelmünket, hogy az utóbbi már mennyivel precízebb munka.
Gusztáv fiukat is iparosnak szánták, de a tanítója bíztatta őket, hogy taníttassák. Eperjesen végezte a gimnáziumot, utána ugyanott a hittudományi főiskola három évét, kitűnő eredménnyel. Saját magát tartotta el, tanítványai voltak, és utána még arra is telt, hogy beiratkozzon a híres jénai egyetemre, ahol egyik tanárja jóvoltából tagja lett a "Magyar asztalnak". Itt sem voltak anyagi gondjai. Eredetileg orvos szeretett volna lenni, de nem bírta a boncterem levegőjét, rosszul lett, ezért szülei óhajára, de a maga szíve szerint is az orvosival rokon papi pályát választotta.
Jénában egyik legszorgalmasabb tanulónak emlegették. Azután sokat utazott, Hannover, Helgoland, Weimar, Svájc, Felső-Olaszország. Emberismerete, látóköre bővült. A hazatérése elég kalandos volt, mert akkor tört ki az osztrák-porosz háború, s magyar ruhája miatt is kémnek nézték annál is inkább, mert Münchenben arra fele sétált, ahol erődítmények voltak.
Itthon 1866-ban segédlelkész lett a Várban Sztehlo András lelkész mellett. (18)68-ban Gölnitzbányára megy segédlelkésznek, majd (18)70-ben megválasztják parókus lelkésznek. Itt nagyon szeretett. Mindenki evangélikus volt, nem voltak reverzális, stb. harcok a katolikus egyházzal. Itt szolgálati bizonyítványa szerint nagy áldással működött. (18)70-ben elveszi feleségül volt főnöke, Sztehlo András lányát, majd annak nyugdíjba menetele után őt hívják meg a Várba lelkésznek.
Ebben az időben a vári templom a Dísz téren volt, 1847-ben szentelték fel. Részt vett az ünnepségen Kossuth és Széchenyi is. A Honvédelmi minisztérium építése miatt le kellett bontani, de helyette kaphattunk másutt telket, de akármelyikre alkudtak, valaki mindig megvette az orruk elől (Ez a történet valószínűleg a Dísz téri telekvásárlásra vonatkozik - AGy). Ekkor Bauhofer György, mint Mária Dorottya evangélikus főherceg asszony, Habsburg István (helyesen József - AGy) nádor feleségének kedves papja megkérdezte, hogy tud-e a férje ezekről a telekvásárlási tervekről?
- Tud.
- Hát akkor arra kérem a főherceg asszonyt, ha megint alkuszunk egy telekre, ne mondja meg a férjének. Így is lett, és így sikerült megvenni a Bécsikapu (helyesen Dísz - AGy) téri telket, mégis csak lett az evangélikusoknak templomuk a Várban.
A régi templomtól nagyapa német nyelvű prédikációval búcsúzott. Anyanyelve német volt, és akkor Buda lakossága is inkább német. Igéje, amiről prédikált, az volt, amit Isten mondott Ábrahámnak: "Menj ki arra a földre, melyet mutatok néked" (a prédikációt Korennek adtam, mikor anyagot kért a templom száz éves jubileumára tartott előadásához. Nagyon meleg hangon emlékezett meg Scholtz Gusztávról). De a régi parókiáról az összes Scholtzok mindég nosztalgiával beszéltek - hiszen ott töltötték ifjúságukat - erről Kornél bácsi önéletrajzában lehet bővebben olvasni.
Aztán bányakerületi püspöknek választották, a csabai Szeberényi volt az ellenfele. Az évszámot nem tudom (1906 - AGy). 1914-ben Ferenc József király áldásos lelkészi működéséért "eperjesi" előnévvel nemességet adományozott neki és törvényes utódainak.
Egyházkerületéhez tartozott az elszakított Felvidék, ahová a családot nemcsak ez, de sok ifjúkori emlék, rokonság, barátok fűzte. Mikor rövid időre visszakaptuk a Felvidéket, Asztalos Sándor és felesége – mármint én - autóval felvittük Kornél bácsit és Ellát (anyámat). Nagyon boldogok voltak, nem győzték emlegetni: "Te Lulu, Te Kori, emlékszel ...". Még én is, rajtuk keresztül, odavalónak érzem magam.
Nagymama és Keresztmama halála után előbb házvezetőnővel próbálkozott (Brec Rózsi), de az egy idő múlva megpróbálta - az volt az érzésem - elvetetni magát nagyapámmal vagy Kornél bácsival. Ezután előbb Oszi bácsiék vették magukhoz, majd a szüleim. Ott nálunk is halt meg (Ráth György u. 18. AGy). Utolsó idejében sokat nem volt magánál, prédikált, esketett.
Halála után a Bécsikapu téri templomban volt felravatalozva, a gyászoló tömegben egyházi és világi vezetők, az elszakított kerülete képviselői, és az őt nagyon szerető és tisztelő hívei sokasága. Híres egyházi szónok volt, 40 lelkész vitte a kocsihoz. Aztán megindult a végeláthatatlan kocsisor a Farkasrétre. Minden szomorúságom mellett is büszke voltam, hogy nekem ilyen nagyapám volt. Hírlapi tudósítást is őrzök a temetéséről.
Scholtz Gusztávné (Sztehlo Arabella) - Gödön
Azt hiszem nem ritkaság a világtörténelemben, hogy a papkisasszony és a segédlelkész egymásba szeretnek. Ez az esete volt nagymamámnak is.
Nagymama (Nagykának hívtam) papnéi működéséről csak annyit tudok, hogy ő volt a Mária Dorottya evangélikus jótékony nőegylet elnöknője (talán ők is alapították?). A hét egy napján összejöttek az asszonyok, és varrtak a rászoruló szegényeknek. (Kislány koromban nekem is varrt nagymama). Mária Dorottyának a templomban emléktáblája is volt, de ezt az ostrom elpusztította, valamint a Székely Bertalan festette oltárképet (A kenyeret megáldó Jézus).
Nagymamának híres jó konyhája volt, felvidéki jellegű, vajjal főztek. Finom ételei közül még én is csinálom a közkedvelt Krautplecsnit, karácsonykor a mákos babajkát (ez utóbbit már nincs kinek, a fiatalság nem szereti). Sokszor volt vendég náluk, főleg a papi vacsorákra emlékszem, ezek közül is egy finom vaddisznó pecsenyére. Ha szakácsnőt fogadott, aki azzal dicsekedett, hogy ilyen meg olyan parfékat tud csinálni, azt mondta neki, az a kérdés, tud-e jó gyúrt tésztát csinálni. Kornél bácsi későn járt haza, mire már a többiek megebédeltek, úgyhogy mikor a család már evett, rendesen elhangzott: "Hagyjatok a Kornélnak" - pedig aligha volt az ennivaló szűken kiporciózva. Úgy látszik, Kornél bácsi volt a kedvence.
Nem nagymamáról szól, de vele kapcsolatos, hogy a rozsnyói ebédmeghívások után uzsonnára terítettek (a vendégek fel sem keltek), majd amit még uzsonnára sem tudtak megenni, azt bepakolták: "No csak vigyétek haza a gyerekecskéknek".
Sokszor olvasott nekem meséskönyvből, mialatt legnagyobb csodálkozásomra kötött úgy, hogy oda sem nézett. Egyszer elestem, és megütöttem magam a szekreterbe, nem volt semmi bajom, de úgy tettem, mintha elájultam volna. Szegény hiába szólongatott, de mikor egy kancsó vizet akart a fejemre önteni, nevetve felugrottam - megkönnyebbült, de még csak össze sem szidott, pedig megérdemeltem volna.
Gödön a konyhakert volt a szenvedélye, akkora káposztát termelt, hogy ketten gyerekek ráülhettünk. Bella néninek szólították, köztiszteletben és szeretetben álló, méltó felesége volt nagyapámnak. Halála előtt sokat szenvedett, valami asztma-féle betegsége volt. Az utolsó karácsonyt még velünk együtt töltötte, egy fotelba nagy nehezen kiültették.
Hivatalból megírt életrajzát mellékelem. Az ő visszaemlékezéseiben is sok mindent megírt az életéről, most csak a vele kapcsolatos emlékeimet szeretném megírni. Mint trachoma referens, neki köszönhető ennek a vakságot okozó, talán akkor népbetegségnek is mondható szembaj megszűnése. A Felvidéken és Erdélyben járva gyűjtötte össze azt a sok népi kézimunkát, bokályokat (erdélyi kancsók), aminek a háborút átvészelt maradékát most én őrzöm kegyelettel és szeretettel.
Szenvedélyes kertész volt, mikor nagyapáékkal megvették az akkor két szobából álló gödi házat, akkor csak ákácok, nyárfák, topolyfák álltak a réten a ház körül. Fő célja volt olyan kertet létesíteni, ami télen is zöld. Valóságos arborétumot varázsolt, ritka örökzöld növényeket vásárolt, úgyhogy nagy híre volt a kertjének, egyszer a fiatal József főherceg is meglátogatta, méghozzá váratlanul, nagyon közvetlen ember volt, egyedül jött. Nem ismervén a járást a konyhaépület felől jött, és a szakácsné magából kikelve szaladt a kertbe: "Kegyelmes úr a József főherceg van itt". De az már a sarkában is jött, és Kornél bácsinak csak annyi ideje volt, hogy földes kezét hátul a nadrágjába megtörölje (nincs kizárva, hogy a kerti munkacipője spárgával volt befűzve).
Én sok jót köszönhetek neki. Egy karácsonykor, hogy a csengetésre bevonultunk a szobába, a fa alatt ott volt szívem vágya, egy bicikli. Rögtön a nyakába borultam.
- Honnan tudod, hogy tőlem kaptad?
- Megéreztem.
Hogy Ausztriába kimehettem német szóra, abba' is ő segített, mert akkor nem cseregyerek alapon mentem, hanem kp, és két nyárra, ez apám bírói fizetéséből aligha telt volna. A Holdvilág utcai lakás megvételébe is belesegített.
Az ostromot Vilma néniéknél töltötte. Háború után anyámmal Gödre visszamentek, és csodálatos türelemmel viselték az akkori állapotokat. Kettőjüket egy szobába tették, anyám köhögését nagyon ingerelte Kornél bácsi dohány füstje, és bár a szobájukat egy szekrénysorral ketté választottam, ezen nem lehetett segíteni. És mikor egy Virágért vagy micsoda tarolni kezdte a mahóniákat, rohant a tanácsra, hogy tiltsák meg, pedig akkor már nem is volt övé a kert.
Élete végén érszűkülettel kórházba vitték, de már nem lehetett rajta segíteni. Ott voltam, mikor meghalt. Szóltam, az orvosok rohantak, és visszahozták a klinikai halálból. Mikor felébredt, azt mondta: Jaj de jót aludtam. Másnap, mikor megint meghalt, hagyták szépen elaludni, hiszen 90 éves volt és gyógyíthatatlan.
Mikor kórházba vitték, rám nehezedett, hogy a hite dolgairól beszéljek vele, ez az utolsó alkalom. Azt mondtam neki, csak egy sóhajtása lenne: Jézus, könyörülj rajtam. Értelmetlenül nézett rám, de aztán így folytattam:
- Van a Bibliában egy ember, aki azt mondta Jézusnak: "Hiszek, Uram, légy segítségül az én hitetlenségemnek", és Jézusnak ez is elég volt.
Valami csodálatos fény suhant át az arcán, megölelt, ami nem volt szokása, és összekulcsolta a kezét.
A kórházban nagy tisztelettel vették körül, és boldogan mesélte, hogy az egyik, a prágai egyetemen tanult orvost, mikor kitűnőre vizsgázott szemészetből, megkérdezték, hogy milyen könyvből tanult, mondta hogy Scholtz Kornél könyvéből.
Egyszer elmondta, hogy a gyászjelentésén a neve alá milyen címeket írjunk.
- Bécsben a Kapucinusok sírboltjában a koporsóvivők kopognak az ajtón.
Belülről:
- Ki az? - kezdtem mondani neki.
- Ferenc József, Ausztria császára, Magyarország apostoli királya, Lodoméria, stb, stb.
Bentről:
- Nem ismerem.
Erre kevesebb címét mondják. A válasz:
- Nem ismerem.
Csak a nevét mondják:
- Nem ismerem.
- Egy bűnös ember kér bebocsátást.
Erre megnyílik az ajtó. Kornél bácsi lehajtott fejjel ennyit mondott:
- Ezt nem hallottam.
A maga által fogalmazott gyászjelentésen csak ennyit találtunk: Scholtz Kornél orvos. Ezt is írtuk barátai megütközésére, de az ő akaratából.
Kiskorában meghalt.
Rajz-tanárnő a Deák téri evangélikus iskolában, évi 100 korona kezdő fizetéssel. Tehetséges akvarellista festő, tárlatokon is kiállított. Van néhány olajfestménye is (pl. engem festett le fénykép után, piros kötény, fehér blúz). Szeretett volna természet után is, de ilyen tartós egy helyben maradáshoz túlságosan mozgékony voltam. Keresztanyám volt, és engem nagyon szeretett és kényeztetett. Egyszer születésnapomra annyi ajándékot kaptam tőle, hogy gyerekfejjel is úgy éreztem, hogy ez már túlzás, de azért mindennek nagyon örültem. Szeretett volna rajzolni tanítani, de nem sok sikerrel. Batikolni is tanított, ezt szívesen csináltam. A művészetének élt. Sztehlo Lilinek is mondta: Ne menj férjhez, mert akkor nem élhetsz a művészetednek! (Lili főleg üvegfestészettel foglalkozott, a városmajori katolikus templom ablakait ő tervezte. Férje Árkai Bertalan építész volt, aki a templomot építette.)
Scholtz Margitot súlyos betegség vitte el, vészes vérszegénység, amit akkor még nem tudtak gyógyítani. Lépét vették ki, de az operációba belehalt. Most már tudják máj-kúrával gyógyítani.
Az édesanyám férjével, Tóth Miklóssal úgy került össze, hogy anyám Margit nővére barátnője volt apám testvérének, Macának.
Scholtz nagyapának csak egy aggodalma volt a házassággal kapcsolatban, hogy "ugye fiam nem kérsz reverzálist" (Tóth Miklós református volt - AGy). Persze erről protestánsok között sose volt szó. Úgy rémlik, az ausztriai Remismühlében együtt voltak a csendes-héten, ami mindkettőjük lelki életében döntő fordulatot jelentett.
A Mária Dorottya egylet varródélutánjain persze anyám is részt vett. Engem szeretettel, de szigorúan nevelt. Kislány koromban egyszer egy táncórán (családnál volt) bizonyos Mozer Gyula kezembe nyomott egy cédulát, amelyben az állt, hogy ekkor meg ekkor találkozzunk a templom előtt. Én rettentő büszke voltam, és (akkor a mamák körbeülték és nézték a fiatalságot) teljes bizalommal anyám ölébe tettem a cédulát. Csak annyit mondott, majd otthon beszélünk róla. Hát beszéltünk. Mondanom sem kell, hogy nem mentem el a találkozóra. Mintha egy nyakleves is csattant volna. Hát akkor még ez volt a nemkívánatos szerelmek ügyintézése. És az az érdekes a dologban, hogy én magamban is teljesen igazat adtam anyámnak. Később, mikor a Pfeiffer fiúk, Sándor és Miklós Pesten laktak, arra már nem emlékszem, hogy szobát is adott-e ki nekik anyám, vagy csak kosztoltak nálunk, mindenesetre anyai előrelátás volt, mert szerelem lett belőle, ezúttal nyakleves nélkül. A folytatás ismeretes (lásd a családfát).
Mikor a nálunk lakó nagyapám meghalt, és apám is nyugdíjba ment, kimentek Gödre, hogy fenntarthassák, Kornél bácsi szintén. Közben a két szobás ház kibővült még három szobával, egy hallal és egy manzárddal. Kornél bácsi Árkai Bercivel építtetett magának egy külön házat. Apám betegsége miatt ők megint bejöttek, anyámmal haláláig ápoltuk. Ha ők nem voltak bent, ez a szoba a Peti szobája volt.
Apám halála után anyám Kornél bácsi gondozója lett. A legnehezebb körülmények között akkor voltak, mikor az ostrom után egy szobába tette őket a tanács. Ráadásul még a másik szobába a Smialovszky házaspárt tették be. Az asszony nemcsak idegbeteg, de nagyon nehéz természet is volt. De ők tiszteletre méltó békességgel tűrték ezt el. A ház többi részébe is lakókat telepítettek, összesen nyolc családot. Anyám rendesen havonként egy hetet nálunk töltött, ilyenkor Kornél bácsit Sisi meg két lakó, Vanekné és Kovácsné látták el.
Kornél bácsi halála után, míg lehetett, a telet bent töltötte nálunk a Holdvilág utcában. De egyre többet betegeskedett, az övsömörrel nemcsak hogy sokat szenvedett, de nagyon le is gyöngült. Utolsó évben jóformán állandóan kint voltam vele, Sándort Kati látta el, nem is tudom, mit csináltam volna az ő segítsége nélkül. Betegsége alatt volt még egy nagy öröme, Peti előadását hallgattuk Amerikából a rádióban.
Nagyon vágyott igehirdetésre. Elhívtam hozzá Madocsayt, aki akkor Gödön helyettesített. Úgy láttam, anyám szívét nyomja valami, magukra hagytam őket. Utána nagyon köszönte, hogy elhívtam, láthatólag megkönnyebbült. Nem sokkal ezután éjjel hörgő lélegzésére ébredtem, az elhívott doktor már nem tudott rajta segíteni, nem volt magánál, a szemével valahova messze nézett, ahova én nem láthattam már, csodálatos boldog öröm ragyogott az arcán - sóhajtott egyet, és megszűnt élni.
Halála után november végén nagy zivatar volt, ami ebben az időben ritkaság, és tőből kicsavart egy hatalmas fenyőfát, egy hajszálnyira a határtól, a mi területünkön, amit Peti visszaszerzett. Így egy gyönyörű karácsonyfánk lett, lehet hogy ők küldték.
Oszó bácsi volt a legfiatalabb. Kifejezett bohém természet volt. Többnyire családi kölcsönökkel segített magán, melyeknek a visszafizetése mindig problematikus volt. Először ők is a gödi családi házban nyaraltak, aztán Kornél bácsival kerti és egyéb ellentétes tervei lévén elváltak, megvette a szomszéd telket, és épített rá egy házat. Később eladta, és szemben vett egy másik telket, és épített rá házat, amatőr építész lévén, a maga tervei szerint mind a kettőt. Ez utóbbi most grafikus üdülő. Kívülről elég nyugtalan stílus, de belülről nagyon lakályos és barátságos volt mind a kettő.
Később ezt is eladta, visszaköltöztek az öreg családi házba, de vett egy szép dunai telket (Szudyné mellett) és a Szentendrei szigeten egy terméketlen latifundiumot. Ez utóbbin szeretett volna megint építkezni, Kornél bácsitól kérve kölcsön, de ő csak akkor adott volna, ha a dunai telekre épít, ez lett volna a reális. A szigeti telek majd egy órányira a komptól, ember sehol. De Oszi bácsi továbbra is a szigeti házról ábrándozott, ennek bizonyosságaképp' a feleségének egy kulcsot ajándékozott, a jövendő, de soha fel nem épült ház kapukulcsát. Tovább is kapargászott a szigeten.
Foglalkozására nézve királyi közalapítványi tanácsos, az egyház bányakerületi főjegyzője, egyházi levéltáros, nyugdíjintézeti ügyvivő a KIE (Keresztény Ifjúsági Egyesület) evangélikus ágának elnöke, az alsógödi egyház felügyelője, és a Pesti Magyar egyház tanácsosa. Egyházi lapokban írt cikkeket, ifjúsági konferenciákon tartott előadásokat. Egyházának és az ifjúság krisztusi szellemű vezetésének szentelte életét.
Az elején elmondott építkezései, stb, tulajdonképpen hobbyja volt, ideértve minisztériumi állását is, ami anyagi alapját képezte. Bement a hivatalba 9-re, 10-kor a Szikszaiba egy zóna-pörköltre, ebédre már hazament, mondván, hogy az akták maguktól is elintéződnek. Az is a bohémságához tartozott, hogy mikor operáció után a felesége hazajött, új hálószoba-bútorral fogadta. De tudott ő spórolni is. Ebéd után a nagyítója és a napsugár segítségével gyújtott szivarra. Egyszer Gregersen Lujza vendégük a hetes vonattal akart bemenni. Nem sokkal hét előtt odasúgja nekem: "Nem nézi a csacsi az órát".
Súlyos betegség, prosztatarák vitte el. Szeretett volna Gödön maradni, mikor jöttek az oroszok, de persze nem hagyták. Szentkirályi utcai lakásukon halt meg az ostrom alatt. Egy szekrénybe temették el (puhafa koporsóban - lásd Scholtz Kornél ostromnaplóját!), a Kerepesi temetőben.
Hall Scholtz Osziék nagy házában
Még sose láttam, aki úgy tudott vigyázni az emberi méltóságára, mint ő. Ostromkor a pincében is étkezéshez rendesen megteríttetett. Fiatal asszony korában kapott anyjától egy levelet, amelyben valami bugyi ügyről volt szó. Mélységes szemrehányást tett neki: "Anyám, hogy írhat ilyet, mikor tudja, hogy Oszi is elolvassa."
Az ebédlőasztal lapja alá szereltetett csengőt, ami kiszólt a konyhába, úgy hogy a felszolgálás minden látható és hallható utasítás nélkül zajlott le.
Nagyon jó szíve volt. Az ostrom után otthont adott nekünk. Ott talált ránk Peti, mikor nyugatról hazajött. Még a halála is méltó volt fegyelmezett életéhez. Az akkor már vele lakó Komjáthy Jenő arra ébredt, hogy ágya mellett ég a villany, és ő holtan fekszik a földön.
Sztehlo Andrást már nem ismertem, a Bécsikapu téren volt pap (inkább annak Dísz-téri elődjében - AGy), de nagyon belefáradhatott már a papi pályába, mert mikor nyugdíjba ment, és arról volt szó, hol lakjanak ezután, azt mondta: "Je weiter von einer evangelischen Kirche". A Karácsony utcában lett egy nagyon kedves otthonuk. Szenvedélyes kertész volt, a házukhoz tartozó kertet művelte, különösen sok szép kaktusza volt (Scholtz Kornél bácsi már itt, gyermekkorában kapott kedvet a kertészkedéshez). A számos unokájuk, kik legszívesebben a nagy ebédlőasztal alatt tanyáztak, már terhére voltak, szólt a feleségének: "Mutter, schick die Kinder fort!" A felesége igen takarékos asszony volt, képes volt egy leesett varrótűt négykézláb addig keresni, míg megtalálta. Egyszer egy lábas-foltozásra alkudott egy tót atyafival, a férje már unta a vitát, és kiszólt:
- Um was handelt sich?
Kiderült, hogy 20 krajcár a differencia. Mire:
- Da hast du 40, aber Ruhe will ich haben.
Ők egymás közt Scholtz Gusztávékkal is németül beszéltek, de a Scholtz családban már csak magyar szó hangzott. Szépmama (ma dédit mondanánk) nem engedte magát így hívni, mert ő nem szép, amiben teljesen igaza volt. Ráadásul még egy csomó szőrös szemölcs is éktelenkedett az arcán. Öreg nagymamának kellett szólítani.
Sztehlo Andrásné (Sárkány Aurélia) és fia, Ottó
A karácsonyi látogatások során hozzájuk is elmentünk, de akkor már a szekrény tetején állt a kis karácsonyfa, ajándék nulla. Szent este se soká égethették a gyertyákat, mert egyikük megszólalt: "Die Kerzen stinken". Volt egy vénkisasszony lányuk is velük, Irén néni, aki nagyon finoman főzött, ezért anyám megkérte, jöjjön az én esküvői ebédemen a konyhán segíteni. Meg is ígérte. Múlt az idő, és Irén Tante sehol. Anyám izgatottan pendlizett a vendégek és a konyha között, mikor végre megjelent.
- Hát miért jöttél ilyen soká? - kérdezte anyám.
- Nagytakarítást csináltam - felelte a világ legtermészetesebb hangján.
De azért az ebéden hiba nem esett. Különösen a finom Wellington vesepecsenyére emlékszem, vajas tésztába sülve. Így leírva, azt hiszem, nem látszik nagyon szimpatikusnak a Sztehlo család, de én mégis szeretettel gondolok rájuk, mint nagyon boldog gyerekkorom egy részére.
Ott lakott még özvegységre jutva Ottó fiuk is. Neves építész, a kassai Dómot és a keszthelyi templomot is ő restaurálta többek közt. Azt hiszem az öreg nagymama akkor már nem élt (1919.10.06-án halt meg - AGy). Keresztanyám, Scholtz Margit egyszer ott ebédelt náluk, és Ottó bácsi a levestől kezdve a tésztáig mindent össze-öntött. Keresztanyám kiment, mert rosszul lett.
Még valamit Sztehlo Andrásról: Mikor két unokája jeles érettségi bizonyítványukat vitték fel megmutatni szokott anyagiak reményében, csak ennyit mondott: "óvakodjatok a nőktől és az italtól, elmehettek."
Még Otti bácsinak egy mondását is feljegyzem: Testvérével, Irén nénivel színházból jöttek haza. Irén néni az egész úton a híres színésznőért lelkesedett, hogy így a Márkus, úgy a Márkus. Ottó bácsi egész úton hallgatott, csak mikor a kulcsot bedugta a kapuzárba, szólalt meg: "De most már kuss!" Mikor a Karácsony utcai házat árulták, a család őt bízta meg a vevőkkel való tárgyalással. Az egyik szobában mondta, hogy "itt még valahogy, de hogy itt mi lesz?" - és felmutatott a plafonra.
Id.Tóth Józsefné (Vojacsek Adél) és id.Tóth József Gödön a Tóth-villában
Első férje Vízkelety Béla festőművész, ennek halála után ment férjhez Tóth Józsefhez. Erről a nagymamámról nincsenek emlékeim.
Egyetlen testvére volt: Emília.
Szendrey Júlia titkára volt, ő őrizte Gyulai Pál és Horvát Árpád, a férj megbízásából Szendrey Júlia levelesládáját. Ezt később a Széchényi Könyvtár vette állományba, és aztán kötetben is megjelent. Komádiban Maca néni halála után egy íróasztal titkos fiókjában Bandi unokaöcsénk talált egy levelet, melyet nagyapa írt az akkor már halálos beteg Szendrey Júliának, aki nála 11 évvel volt idősebb, amelyből az derült ki, hogy köztük a kapcsolat sokkal több volt titkárinál.
Tóth József mielőtt állami szolgálatba lépett, Császár Ferenc szeptemvirnél (Legfelsőbb Bíróság bírája), majd a Pejachevich, Zichy és Ürményi családoknál nevelősködött, legutóbb a Sopron megyei Röjtökön. Nyilván az Ürményi protekció révén lett 1876-ban Sopron megye másod tanfelügyelője, majd (18)77-ben Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye ideiglenes, (18)78-ban véglegesített tanfelügyelője.
1839-ben született a Bihar megyei Mezősas községben. 1912-ben halt meg Kisgödön bélrákban. Édesapja, Tóth András Mezősason volt kántortanító, felesége Illéssy Rozália, helybeli ref. lelkész lánya.
Vojacsek Karola, Vojacsek Ferencné (Wimberger Jozefa), Tóth Józsefné (Vojacsek Adél)
Legidősebb tagja, akit ismertem, apám nagyanyja Vojacsek Ferencné (Wimberger Jozefa), férje szabómester, 1814-ben született a csehországi Jaslovic-ban. Apja Pál ugyanott kisbirtokos paraszt. Ferenc, az én dédapám, 1839-ben telepedett le Budán, a Vizivárosban, s vette feleségül 1840-ben Wimberger Jozefát, aki 1818-ban született. Ő vezette be a családba a tartli nevű kártyajátékot. Aranyos, jókedvű öreg néni volt. Kék szeme, millió ránc az arcán, fogatlan szája mindig mosolygott. 80 éven már jól túl volt, mikor avval riogatta a családot, hogy vesz magának egy piros ruhát. 90 év körül feladták neki az utolsó kenetet, mikor elment a pap, ezt mondta: "Was für schöne blaue Augen hat der gehabt". Karácsony napján halt meg, miután szenteste azt mondta: "So alt bin ich, und so glücklich bin ich". Lányával, Karola Tanttal élt együtt, aki fehérnemű-varrónő volt. Szépanyám örökölte valamelyik rokonától azt az aranybányának számító beszálló kocsmát, melynek árából Gödön a Tóth villa épült. Dódi unokabátyámmal nagyon szerettünk náluk. Valami csodálatos derűs légkörben éltek, és mi nagyon szerettük nézegetni náluk a Fliegende Blätter nevű vicclap meg nem unható képeit. Az ő másik lánya volt apai nagyanyám.
A magyar Kúria (akkor a Legfelsőbb Bíróság) bírája polgári perekben, a KIE református tagozatának elnöke, a Budahegyvidéki református egyház főgondnoka, az Országos Bírói és Ügyészi Egyesület igazgatósági tagja, az Ügyvédi és Bírói Vizsgabizottság tagja.
Gyermekkorában valami csigolya gyulladása lehetett, mert a háta kicsit ki volt nőve. Szelíd, komoly puritán, mély hitű református volt. Otthon én tőle soha még egy hangos szót sem hallottam. Ha valami rosszat követtem el, csak szomorú volt, ez jobban fájt, mintha elfenekelt volna. Mosdás, öltözködés közben mindig a "Tebenned bíztunk Uram elejitől fogva" kezdetű zsoltárt énekelte.
Gödön szenvedéllyel méhészkedett. Ha egy méhecske vízbe esett, odatartott neki egy ágat, hogy kijöhessen.
Halála előtt sokat szenvedett, az ágyból mindig menni akart valahova (ez gyakori a haldoklóknál, hívást hallanak).
Egyszer nagy szomorúságot okoztam neki azzal, hogy Sándorral rendőrtiszt barátja vendégeként egy mulatóba mentünk, ahol Josefin Baker énekelt. Hogy ilyen helyekre jár az ő lánya.
Fiatalon halt meg, szépen korcsolyázott, és éppen mondta, hogy milyen jó a zene is, hirtelen összeesett, és meghalt.
Férjétől elvált, és mikor ő is meghalt, fiukat, Dódit keresztapánk, Tóth József fogadta örökbe, ezért a neve: Somogyi-Tóth József.
Emi halála után ő nevelte Dódit, és mikor megházasodott, akkor is ott maradt náluk haláláig.
Művészien zongorázott, elegáns világfi megjelenés volt. Egyszer hozott nekem egy japán babát. Elég későn házasodott meg, barátja elvált feleségét vette el. Mindig Margitkámnak emlegette, aki a családban tetszést nem aratott.
Francia nyelvtanár volt, úgy tudom lektor volt az egyetemen. Egy fiuk van, Bandi.
Férje a Vízműveknél volt alkalmazva, elmebajban halt meg. Lili jószívű volt, de kicsit butácska. Hozzánk a Tóth nénik közül ő húzott legjobban, anyám is szerette. Fiuk, Miklós az első világháborúban fogságba esett, tbc-vel beoltatta magát, hogy hazajöhessen. Itthon meg öngyilkos lett, állítólag ilyet mondott: "Igényesnek neveltetek, és nem adtatok hozzá elég pénzt" (pedig Adél mindig dugta).
Leona megvakult, egy református szeretetotthonban halt meg.
Fiatal korában olyan jókedvű volt, hogy mindig duhajnak hívták, annál savanyúbb öreg kisasszony lett. A fiúkat agyon kényeztette, különösen Bandika volt a kedvence, de szerencsére felnőtt korára kinőtte.
Férje orvos Komádiban. Maca szépen csellózott, közvetlen, kedves volt, de a falusi háztartáshoz, úgy láttam, nem nagyon értett. Gyula bácsi mondta meg, mit főzzön, mit adjon a személyzetnek. A Tóth család tagjai sokat üdültek náluk, szüleimmel én is, sőt később Sándorral és Peti fiunkkal mi is. Különösen Peti élvezte a kocsikázást, persze a bakon. Egyszer megkérdezte: Gyula bácsi, mi potyog a ló farkából?
Wargha Mária (balra), Asztalos Istvánné (Wargha Eszter)
Az ő családjukból legidősebbként anyai nagyanyját, Asztalos Istvánnét (Wargha Esztert) ismertem. Szigorú néni volt, jóval fiatalabb nővérével, Wargha Máriával (Ómama, Kereszt) lakott Békésen. Szép otthonuk volt, nagy kerttel, amelynek Körösalj nevű része végén egy szelíd kis Körös ág folydogált. Épp ezért nekünk Hedivel tilos volt odáig lemennünk, és mi sem természetesebb, hogy lementünk, ami kitudódván, igen kikaptunk. Én még gondoltam magamban, hogy vendéget, mármint engem, igazán nem illik így összeszidni. De nem csak velünk volt ilyen szigorú, egy mesterember dolgozott náluk, és valamire azt mondta Ómamának: "De mit szól hozzá a Vaskancellár".
Dinnyeföldjén már régen kiszemelt magának egy jónak látszó dinnyét, ami egyszer csak eltűnt. A felelősségre vont csősz azt mondta: "Nem tudom, ki vitte el, de ne sajnálja, nem volt jó".
Ómama viszont derűs, anekdotázó lélek volt. Pár története:
A teljesen süket bácsinak a házába becsap a mennykő. Felragyog az arca: "Pattanászt hallottam".
A nagyon rosszul látó örmény Tódor bácsi tapogatja az unokái fejét: "Ki vagy, melyiké vagy?" Aztán átnéz a másik szobába, ahol nem égett a lámpa, és rámutat az asztalra: "Kié az a farint (sic)?"
Egy takarékos barátnéja így csinálja a lekváros derelyét: Két-három üres, egy kis lekvár.
De Asztalos nagymama is így okított egyszer a spórolásra: Mikor kiad a főzéshez, mindig mindenből visszavesz egy kicsit.
Két öreg barát mindennap együtt üldögél a kávéházban szótlanul. Este aztán valamelyikük megszólal: "Na menjünk haza, jól kibeszélgettük magunkat".
Mikor már nagyon elöregedtek, Pfeiffer nagymamáék bevitték őket magukhoz a csabai házba. Ott is haltak meg. A békési házat bérbe-adták, aztán eladták. Sándor nagyapára jutó részből az ostrom utáni lerongyolódott semminket hoztuk valahogy rendbe, de hogy valami maradandó is legyen az örökségből, azt a szép fiókos szekrényt vettük meg, ami nagyapa szobájában állt, most is ott van.
Apja kocsmáros és gazdálkodó volt. Egy szecskavágó gép elszabadult kereke sújtotta halálra. István is gazdálkodott, mikor feleségül vette Asztalos Hedviget, annak földjén és bérleten, de nem nagy sikerrel. Anyósa tiltakozása ellenére eladta a földet, részvényeket vásárolt, gondolva, hogy a szelvények vágásából majd kényelmesen megél. De persze a történelem szele elfújta a részvényeket meg hadikölcsönöket. Valami földjük ugyan maradt Borosgyánban, ezt meg az államosítás vitte el (ő addigra már nem élt - AGy). A dohány beváltóban volt állása Csabán, de bizony nagyon rászorult gyermekei, elsősorban Sándor anyagi támogatására. Mint családapa, szigorú ember volt, a koszttal is, pedig a felesége igazán jól főzött, de mindent ízetlennek talált. Valószínű, öreg korára elvesztette ízlelő képességét. Szeretett kertészkedni, gyönyörű rózsái voltak, maga szemezte őket. Mikor Peti unokáját meglátta, mint csecsemőt, csak legyintett egyet, de mikor már emberesedett, nagyon jóba lettek. Peti nagyon szeretett az utcán sétálni vele, de sokszor felelte neki, majd ha süt a nap. Ha ki is sütött egy pillanatra, Peti már rohant hozzá: "Nadapa, sut nap, usszára, usszára". Egyszer azt találta mondani a feleségének: "Te, ez a gyerek még okosabb, mint a mieink", kinek ez a mondás láthatólag nem tetszett. Hosszan tartó tüdőgyulladásban halt meg.
Pfeiffer Istvánné (Asztalos Hedvig)
Szelíd asszony volt, türelemmel és szeretettel viselte férje elég kemény természetét. Közkedvelt, nyitott házat vittek, vendégek a nap minden lehető és lehetetlen órájában jöttek, mentek. Délután a férfiak alsóztak, az asszonyok leginkább lórumoztak. Különösen, ha a fiúk otthon voltak, kellemes és vidám hangulat uralkodott. Anyám, mikor menyasszony lettem, odaküldött főzni tanulni, hogy tudjak úgy, ahogy Sándor szereti. Ennek meg is volt az eredménye, mert Sándor elismerte, hogy a három sógornő főztje közül az enyém hasonlít legjobban az édesanyjáéhoz. Ez igen nagy dicséretnek számított.
Jókedvű, beszédes ember volt, a Margit kórházban alorvos, mikor Peti ott született, kiemelt, protekciós beteg voltam. Egy városi, kórházi főorvosi állást megpályázott, de nem kapta meg, mert nem volt katolikus. Akkor a városnál ilyen szelek fújdogáltak. Jó pajtások voltunk. A háborúban kezdődött, és soká elhanyagolt tüdőbajban halt meg bordaresekciós műtét következtében. Felesége Pálmai Erzsébet.
Gazdatiszt volt, intéző Wenckheim gróf birtokán. Jó volt náluk vendégeskedni, Peti különösen szerette a pusztai életet, állatokat, kocsikázást. Egyszer mondtam neki, hogy milyen barátságos a petróleum világítás. "Igen, másutt" - felelte. Nagyon szerette a gyerekeket, és nagy fájdalma volt, hogy nekik nem lett. Szépen zongorázott és énekelt magyar nótákat, sok igazi szép népdalt tudott. Legtöbbször ezt énekelte:
Szölke szamár szomorkodik,
Mert a gazdája bort iszik,
Ne szomorkodj szölke szamár,
Te is elmégy a nyáj után.
Peti még el is tudja énekelni. Szeretett mulatni, egyszer otthon vacsora után kókadozik a feje, mire Asztalos nagymama megszólal: "Fektessétek le azt a kicsit!" A "kicsi" épp egy dáridó utáni becsípett állapotát szenvedte. Gyomorfekéllyel operálták, majd tüdőembóliában halt meg.
Nem ment férjhez, pedig nagyon felkapott lány volt fiatal korában. Úgy testvérei, mint baráti körében közkedvelt volt, és szeretett mindenkin segíteni. Mint legidősebb a testvérei között, vezető szerepet játszott, az volt a mottója: "Ez így lesz, mert én így akarom". Nagyon jó háziasszony, kitűnően főzött, szépen kézimunkázott, varrni is megtanult egy hivatásos varrónővel társulva. Nálunk a Ráth György utcában női ruhaszalont nyitott, de ez nem tartott soká, később Csabán évekig folytatta. A végén méhrákkal operálták, ami mint májrák ismétlődött, megoperálták, de már menthetetlen volt.
Pfeiffer Hedvig, Pfeiffer Mária, Asztalos (Pfeiffer) Sándor Gödön
Gyermekkorunkban jó barátnék voltunk, hol én voltam Csabán, hol ő Gödön. Többször volt a gyulai Elme és Ideg kórházban szkizofréniával, utoljára Gödre jött fel, már zavaros állapotban. Eleinte itthon próbáltuk gyógykezeltetni, de végül is kórházba kellett szállítani, ahol meg is halt. Kereskedelmit végzett, bankban és különböző vállalatoknál dolgozott. Lassú természete miatt Aka sokat morgott, mert még sokszor haza is hozott munkát. Ő is nagyon segítőkész volt mindenkivel szemben. Erős katolikus. Sokat beszélgettem vele, és mikor a pap ide feljött őt gyóntatni és áldoztatni, boldogan mondta, hogy a Főtisztelendő úr is azokat mondta nekem, amiket te. Remélem, hogy ő is megbékélt szívvel halt meg.
Asztalos (Pfeiffer) Sándor és felesége, Tóth Margit 50 éves házassági évfordulójukon
Amikor Peti fiunk érettségizett, kérte, hogy magyarosítsa az édesapja meg a nevét. Ő idegen nevet nem akart felvenni, csak az édesanyjáét. Ezt először nem engedélyezték hamis családjogi helyzet látszata miatt (magyarán: törvénytelen származás), de megfellebbezte, és akkor már megengedték. Kiskorában nagyon kövér volt, és úgy látszik, már akkor is súlyt helyezett a változatos kosztra, mert egyszer megkérdezte: "Mél mindég tonkát vatolálunk?" Első elemibe nem járt iskolába, otthon oktatta őt egy néni, aki egyszer csak panasszal ment az édesapjához, hogy Sándorka újabban nem tudja a leckét. Apai kérdőre vonás Ida kisasszony panasza alapján, mire Sándorka azzal védekezett, ha tudom a leckét, mindig megcsókol. Később aztán Békésen járt iskolába, és mesélte, hogy azok a paraszt gyerekek mennyivel jobban tudták a számtant, mint ő. Na de aztán a csabai gimnáziumba kerülvén, annál inkább kitűnt nemcsak számtanban, de mindenben. Közben egyszer tífuszt kapott, majd tbc-vel kezelték a gyulai szanatóriumban, de teljesen kigyógyult. Kiment Angliába, ott érte az első világháború, internálták, de egy kedves család kiszabadította, és hazaengedték azzal a feltétellel, hogy nem fog ellenük harcolni. Itthon persze besorozták, de úgy tudom nem volt fegyveres csapatnál, autó javító műhelyt vezetett Pesten és az olasz fronton is. Háború után először az Anyagértékesítő hivatalnál dolgozott, ennek megszűntével az OTI-nál volt műszaki főtanácsos, az építkezéseket ellenőrizte. Az OTI-tól a Járműfejlesztőhöz került, innen nyugdíjazták, mert akkor magasabb állásba, vezető beosztásba tették volna, főleg politikai okból nem fogadta el. Eddig is kellett mással pótolni a fizetését (törvényszéki szakértés, autóvizsgáztató bizottság), most aztán, mint műszaki fordító kereste a kenyerét. Azért az évek folyamán összespóroltunk annyit, hogy meg tudtuk venni a Holdvilág utcai öröklakást (igaz ebbe Kornél bácsi is besegített), majd a mártonhegyi telket. Mikor ezt eladtuk, a pénzt a bankba tettük, máig is ez pótolja a fixet, a lakásra meg OTP hitelt vettünk, amit havonként kell törleszteni. A háborús veszteségeinket már megírtam a magam életrajzában, amit Isti kért.
Sokat betegeskedett, majd minden télen influenzás volt. Halála előtt két nap szenvedett, fulladt, de a végén csendesen elaludt. Az volt az utolsó szava: "Uram irgalmazz."
Most még kicsit visszakanyarodom arra, hogy templomba nem járt ugyan rendszeresen, de Ruttkay (Elemér) egy prédikációja után megfordult a lelki élete. Arról szólt a prédikáció, hogy Jézus nem tör be hozzánk erőszakkal, nekünk kell belülről kinyitni az ajtót. Az Ige az volt: Az ajtó előtt állok és zörgetek, aki megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok. Mikor hazamentünk, azt mondta: "Bocsáss meg mindent, amit egész életemben vétettem ellened." - Úgy van ez, ahova Jézus belép, ott rögtön meglátszik a vétek. Ettől kezdve, ha csak lehetett, együtt jártunk templomba.
Ő is mint Pfeiffer született, de már ő kérte, magyarosítsuk a nevünket, hogy már ez legyen az érettségi bizonyítványán. Sándor csak fellebbezés után kapta meg az engedélyt, ahogy már az ő történetében meg is írtam.
Petire két évig kellett várnunk, amíg megszületett, annál nagyobb volt az örömünk. Aka kérte, hogy ő legyen a keresztanyja, én Péter nevet akartam, ami ellen ő tiltakozott, mert hogy Békésen van egy ilyen nevű ellenszenves ismerőse. Nagyon tartottam tőle és ezért, amikor a kórházban kérdezték a nevét, csak Sándor Pétert mertem mondani. Később ő úgy írta, hogy S. Péter, idővel az S. lekopott, és maradt Péter, családi használatban Peti.
Sok jó mondása volt neki is, mint minden gyereknek, de a napló elveszett a gödi kihurcolkodásnál, amin nem Polski, de nem is Trabant értendő természetesen, hanem egy lovas stráfkocsi. Bakon a kocsis, mellette a Rozi háztartási alkalmazottunk, s hátul a kocsin a kufferek halmaza (akkor pl. még uzsonna-abroszokat is vittünk ki). Az út eltartott egy fél napig, lévén jó pár kocsma közben.
Pár mondására azért még emlékszem:
"Miért van az oroszlánnak olyan sálja?"
Csabán felsértett ujját meg akartam mosni, kiabált: "Kakas zízbe, kakas zízbe." Valami gyógyhatást tulajdonított annak (a víznek, amiből a csirkék isznak).
Ebéd után ülünk az asztalnál a verandán, mikor megjelenik pizsamában és jelenti: "Kis kobász előlobába ..." Rohanok be ijedten, mire huncut pofival hozzáteszi: "Nem vot" (nem is volt).
Egyszer vendégeket vártunk, és akartam előtte biliztetni, mire megszólal: "Ne törődj te az én dolgommal, majd nonozok én, ha itt lesznek a nénik".
Ali barátjával néznek egy disznót. Ali megállapítja: "Ez egy jöff, jöff". Mire Peti: "Ez nem jöff, jöff, hanem löff, löff".
Az iskoláját, mint Pfeiffer Sándor kezdte, s később egy volt osztálytársa megkérdezte: "Te vagy a Pfeiffer Sándor?" - "Nem én az Asztalos Péter vagyok".
Mikor először iskolába vittem, ment nyugodtan, csak én pityeregtem az alatt egy városmajori padon. Nagyon szelíd kisfiú volt, hazajövet a Roskovics utcán mindennap megverte egy Fodor Dezső nevű osztálytársa. Jól tanult, nem volt vele soha komoly probléma. Azaz már, mint gépészmérnök egyetemi hallgató ahelyett, hogy a szigorlatra készült volna, rajvezetői méltóságban táborozni ment. El is vágta a professzor, és sötéten megjósolta: "Nem lesz magából sose mérnök". Hát szerencsére tévedett. Nagyon szerette a cserkészetet, egy táborozás alkalmából a táborparancsnok fuldokolni kezdett a vízben, mire ő hirtelen ledobva magáról minden ruhát, utána ugrott és kimentette. Csak azért nem terjesztették fel életmentő kitüntetésre, mert akkor az illetőre senki sem bízta volna rá többé a gyerekét. Az egészet azt hiszem nem is Peti mesélte el, hanem egy pajtása.
Volt kinn Ausztriában németül tanulni egy Fischer nevű pap családnál, még most is leveleznek időnként. Mikor az oroszok közeledtek, az egyetemistákat kivitték nyugatra, itthon szeretett volna maradni, de Sándor nem engedte, ami nagyon jó volt, mert az oroszok biztos elvitték volna. Így is volt sok aggodalmunk. Egyszer híre járt, hogy a vonatokat lebombázták, de hála Istennek nem az övéket. Nagyon soká nem tudtunk róla semmit, s már kezdtek hazaszállingózni, mikor egyszer Sassék révén csak annyit tudtunk meg róla, hogy él, és nemsokára jön ő is. Vilma néninél talált ránk, arról bővebben olvashatsz az én életrajzomban. Az ő kinti élete meg az ő naplójában olvasható. Nagyon nehéz idők voltak. Kikísértük a vonathoz, oly soká indultak, hogy még haza tudtam menni egy forró levesért.
Némethy Kati, Asztalos Peti jegyesek
Elvégezvén az egyetemet, az apja tanácsára a Ganzban helyezkedett el, aztán újra találkoztak Némethy Katival, majd bejelentette nekünk, hogy el szeretné venni feleségül. Itt volt az ideje, hogy megházasodjon, és amit mondott a családról, az kedvezőnek látszott, így elnyerte beleegyezésünket. S miután ő megkérte, mi is elmentünk a szülőktől megkérni. Közben ők is érdeklődtek Peti felől Susits Lóri bácsitól, aki mint elmondotta nekünk is, úgy nyilatkozott Petiről, hogy ha Gödön a gyermektársaság együtt volt, akkor volt nyugodt, ha Peti is köztük volt, mert nagyon megbízható, komoly gyereknek tartotta. Klári nagymama mondta, hogy Peti sötét utcán mutatkozott be neki, és a kézfogásán érezte, hogy erre a fiúra nyugodtan rábízhatná a lányát. Azt hiszem, Zoli nevezte el barátságos Petinek. Na aztán az eljegyzés, esküvő, Gyuri, Isti, Jutka, a többit már tudod.
Pár gondolat még: Azt tudod ugyan, hogy milyen állásai vannak, és hogy Amerikában is tartott előadást, amire egy kommunista kapcsolatokkal bíró barátnőm megjegyezte, hogy milyen nagy dolog, hogy ilyen világnézetű embert kiküldenek. Komoly tudós lehet.
Botfülű lévén, a hitoktató néni azt mondta: "Ki morog, az ne énekeljen!" Ádám (Jenő) professzor az elemiben úgy fejlesztette a hallását, hogy maga is elcsodálkozott az eredményen, s ugyancsak botfülű fiait már ő (Asztalos Péter - AGy) tanította az énekekre.
Dr. Herényi István kérésére dr. Scholtz Kornél ny.államtitkárról a következő adatokat tudom adni:
Gölnicbányán született 1871 X.3-án.
Orvosi tanulmányait Budapesten és Würzburgban végezte, majd Schulek szemklinikáján dolgozott tanársegédként. Egymásután jelennek meg tudományos munkái, amelyek szakmai téren jó nevet szereztek számára. 1902-ben jelenik meg első nagyobb munkája: "A trachoma gyógyításához", 1905-ben: "A trachoma földrajzi elterjedése Magyarországon", 1911-ben: "A szem területén a munkaképesség szempontjából" (a mű címe helyesen: "A szem sérülései a munkaképesség szempontjából" - AGy), ugyanezen évben jelenik meg "Gyakorlati szemészet" c. munkája Imre és Kettesy közreműködésével (Imre és Kettesy a későbbi kiadásoknál működtek közre - AGy).
1906-ban bekerül a belügyminszteriumba, mint trachoma referens. Az egészségügy számos ágazatában szerez jártasságot. 1907-ben egyetemi magántanárrá nevezik ki, 1919-ben pedig rk. (rendkívüli - AGy) tanár lesz. 1920 után széleskörű tevékenységet fejt ki a közegészségügy fejlesztése, népbetegségek elleni küzdelem és gondozás terén. Az OKI (Országos Közegészségügyi Intézet - AGy) létrejöttében jelentős része van, úgyszintén kezdeményező szerepe van az Orvosok Háza létrejöttében.
Az I. világháború után sokat tett a kórházak felszerelésének újjáépítése ügyében, tbc. dispensairek (tüdőbeteggondozó intézetek - AGy) felállítása terén. Az első nemibeteggondozó létrehozása szintén dr.Scholtz Kornél nevéhez fűződik.
Jelentős agilitást fejt ki a tisztiorvosi tanfolyam reformja, a községi és körorvosi tanfolyam megszervezése, a szülészeti rendtartás bevezetése és kiépítése, valamint a falusi egészségvédelmi szolgálat megindítása körül.
1925-től 1935-ig, nyugdíjbavonulásáig államtitkári teendőket lát el.
Belügyminiszteriumi munkája alatt az "apolitikus" humanista szakemberek közé tartozott. Tisztességes, szakmájának élő embernek ismerték, aki mindenkin származásra való tekintet nélkül segíteni igyekezett.
1935-ben nyugdíjba vonult, mert az akkori kormányzat helyére Johan Bélát nevezte ki államtitkárnak. Nyugdíjbavonulása után a felszabadulásig elsősorban az orvostovábbképzésben fejtett ki tevékenységet. Könyvet írt a magyar kórházi ellátottságról.
Budapest, 1958.június 18.
dr.Simonovits István s.k.
Egészségügyi Miniszter első helyettese