Kenyércsoda
Kenyércsoda
Örökségem
Uram segíts
Kölcsön? Örökbe!
Csak egy sóhaj
Ha sebzett szívemből
Emlékkönyv
Reményik Sándorhoz
Nyári gondolatok
Furcsa...
Visszhang egy rádiós igehirdetésre (Márk 14:37)
Sándor
1981, Traumatológián
Add tovább...
"Megtértem"
Bocsánat
Kórházban
Halk visszhang egy Áprily versre
Visszhang
Munkanélküliség
"Egy halk és szelíd hang hallatszott" (I.Kir 9:12)
Példabeszédek 17:22
Szárazság - eső
Szívek
Egyhangú ének
Sátorlakó
A halál az a hűséges szolga
Végrendelet részlet
Ébredés
Unatkozom?
Egy halk fohász
Hullámvölgyben
Húsvéti gyónás
A császár temetése
Ne kételkedj
Magány?
Egy testvérnek
Készülj Testvér (Máté 24)
?
A Sátán
A bűnbe esés
Megfejelt vers
Mi nem keresünk
Miért?
A buszmegállónál
Ő tudja
Példázat
Az angyalok
Ősz
Add, hogy kegyelmedet
Bár megérthetnénk...
Közbenjáró imádság
Légy csendes szívvel!
"Licht und Wahrheit"-ből fordítva
Valaki
A kereszt
Ne aggódj
Fagyos tél után
Mónika
Jézus kezében
Jézus kezében
Prológus
Egy csomó agyag
Jézus
Én és a cél
Az érthetetlen Golgota
Tőled ...
Aratás előtt
Szilvásváradon
II. Mózes 23:20
Rendelkezz velem
Jel. 3:20
Vallomás
Béke
A kánai menyegző (egy prédikációra)
Uram, ha ...
Visszhang egy Reményik versre (II. Mózes 3)
Gyermekkori imádság
Zsolt. 119:105
A Vár
Egy régi karácsony
Jézus és a közönyös ember
A hattyú, a csuka és a rák
Szavak
Marcsek János 60 éves papi jubileumára
Házassági évfordulóra (1951-1976)
Követendő példa
Bizalom
Mindenem vedd
Ha ...
Róm. 8:26
Szívtől szívig
Péterrel ...
A "Fodorban"
Kérdezem
A Lélek kilenc gerezdű, jóízű gyümölcse (Gal 5:22)
Adventi prédikáció (Ján 1:39-40)
A könny
Reggel
A gyertya
A kő
Köszönöm
Harangszókor
Csel. 16:31
1902 II. 23.
A Genezáret taván (Máté 8:24)
Máté 24:42
Kísértés
Baleseti kórházban
Napkelte
Felkelt a nap, ...
Lepke élet
Pünkösdi szél
Vajon?
Assziszi
Este
Egy "ballagásra" (Máté 6:34)
Advent (németből)
Barabbás
Sírvers
Készülődés
A nyájban
Epilógus
Szép halál
Köszöntők
Fiunk esküvői ebédjén felolvasta Sándor (1951)
Sándor napi köszöntő, 1974.
Réka
Eszter
Eszter keresztelőjére
Bibliaóra
Paula köszöntők
Fürge láb és fürge kéz
Születésnap, ha rádköszön
Fohászok szálltak felfelé
Egy év megint elszaladt
Ha nem szólt volna nékem így az Úr
Ma elmegyek, ha suszterinas is potyog
Éltessen az Isten
Kiürült a verses zsákom
Elment a múzsám
Már mindent megírtam, csak ismételni lehet
Feltámadunk
A Ceruza köszöntése
Paula
M. János bácsi 90 éves születésnapjára
Asztalos Péter és Némethy Katalin 31. házassági évfordulójára
Töredékek
Ég és menny
Karácsony
Egy 20 éves születésnapra
A fa
Jézus megáll szelíden
Jézus és a Sátán
Karácsonyfa
Egyéb versek
Köszönt a kert (1951. X. 3)
1961. október 1.
Uram, megbontom a tetőt
Szól a csengő
Bemutatkozás
Fáj a nyugdíj
Gyurika állatos könyvéhez írt versek
Jegyzetek
Ha a két talentumot majd visszakéred tőlem,
S lenne belőle négy,
Az is csak a Te csodád lenne,
Mint a hét kenyérből, s néhány halacskából
Jóllakatott négyezernyi nép.
Örököltem Anyámtól házat, ezt, azt;
Minden semmivé vált.
De kezem először imára ő kulcsolta:
"A nap lement, az éj beállt ..."
Apámtól is örököltem:
Ha felébredt, minden reggel,
Napját kezdette énekkel,
Zengett a zsoltár:
"Te benned bíztunk elejétől fogva",
Így kezdődött, hogy lehettem
Jézus Krisztus foglya.
Ki ne hagyjam drága Nagyapámat,
Tőle kaptam konfirmációra első Bibliámat.
"Az Úr Igéje legyen a te lábad szövétneke,
és ösvényed világa",
Ezt írta útravalóul első Bibliámba.
119. Zsolt. 105. verse
1917. jún. 3-án.
Ne írjak arról,
Mi rossz és nehéz,
Hisz úgyis elmúlik
Majd az egész.
De ami szép és jó,
Arról engedj írni
Mindenható!
Nyelvem, vedd kölcsön szívemet,
hogy elmondhassa, az mit beszél,
hogy széjjelhordja az őszi szél.
De jó is lenne sétálni fenyvesekbe',
Vagy szénaillatú réten
Leülni egy boglya tövében.
S várni, hogy a nap kibújjon,
S forró csókja arcomra hulljon,
És ott is Uram, áldani Téged.
(Németből Walter Baudert nyomán)
Volt nekem régen egy emlékkönyvem,
De a könyv sok mindennel együtt elveszett.
Beleírtak sokan, mi eszükbe jutott,
Ki verseket, ki kedves szavakat, ki mit tudott.
Most én írok verseket,
Amit tudok, s ami lényegem,
Mit Isten fülembe súg csendesen.
Ó, csak félre ne érteném!
A hang Övé legyen, ne enyém!
Nem, mintha magam hozzád
hasonlítani merném.
De valami titkos vonzás vonz feléd.
Talán, hogy vágytál megfogni
Istenünk kezét.
Vagy, ahogy prózában írtad:
A vonat robog az őrház előtt,
s a bakter köszönt minden elmenőt,
s utána magára marad,
s várja, mikor jön megint egy vonat.
S ha egy vonat egyszer csak megállana
az éjszakában az őrház előtt,
s egy ablakból kiszólna valaki:
De jó itt a csendben állani.
A bakter boldogan szalutálna.
Igen testvér, az Isten előtt
csendben jó megállani.
A tenger kéklő vizét én soha látni nem fogom.
Lábam se hághat már magas ormokon.
Repülőn utazni nekem nem lehet,
s nem járhatom többé a fenyveseket.
De a mennyek kapuján hol itt, hol ott
kinyit nekem Isten egy ablakot.
Szem nem kell hozzá, fül se szükséges nekem
ahhoz, mit mond és mutat ott Uram, Istenem.
Talán furcsa:
De én nem a tettekre változott
Szeretetre vágyom.
Jót tenni kötelességből, "érdemszerzésből" is lehet,
De ha egy szempárban felvillanni látom,
Hogy engem szeret,
Azért is Uram hálát adok Neked!
Simon alszol?
Éjjel-nappal cseng fülembe,
mentegetem magam:
öreg vagyok s fáradt,
s oly mély az álmom.
De tovább költöget Jézus: Simon, alszol?
Ébressz, hogy szavadat halljam,
napsütésben és zivatarban.
Ébressz, hogy vérezzék szívem gyötrődő imádra,
ébressz a szegény, nyomorult világra.
De lábam, kezem már olyan fáradt,
de adtál nekem még nyelvet, szájat,
de az sem szól magától,
csak ha Te beszélsz vele,
akkor lesz szívem tele.
Ó, ébressz fel Jézus!
Hadd legyek éber,
Simonból lehessek Péter.
Ámen.
Jézushoz mentem,
Tudom, hogy itt van velem,
és mégis úgy, de úgy hiányzol nekem.
Álmomban sóhajtottam: fáradt vagyok.
S szellőnyi csókodat éreztem homlokomon,
s ébredve még láttam szétfoszló ködalakod.
Tudom, hogy élsz, s nem vagy halott!
Uram, áldalak a derűért,
Mit szívembe adsz.
Áldalak, hogy elhajtod a felhőt,
hogy süssön rám a nap.
Áldalak a rossz napokért is,
ha elfog a félelem,
mert elűzi a biztos hit,
hogy Te vagy velem.
Te vagy Uram a szeretet,
szívemben ez dobog.
Jöjjenek bár nehéz napok,
vagy ha nagyon boldog vagyok,
egyformán Te vagy velem
én Uram és én Istenem.
Ha órákig beszélsz hozzám, Uram,
Vagy csak egy szó, ami a szívemig ér,
Nemcsak nekem mondod,
De mondod az emberekért.
Ne engedd, hogy hallgassak róla,
Hadd legyek én is a szád.
Így mondani sose szerettem,
úgy éreztem, sok benne az "Én".
De így: "Megragadott és igyekezem",
ugye, Pál, ez történt velem?
Megbocsátottam,
de úgy, mint Te, Isten,
hátam mögé vetni nem tudom.
Megbocsátottam,
és mégis fáj nagyon.
Egyedül voltam, magam.
S akkor egy kéz az enyémre rásimult.
Felismertelek, Uram!
Te jöttél benne
Hozzám vigaszul.
Igazad van! Prédikátor dörgő szavára
szép világodat
én is itt nem hagyom.
Hisz annyi a szép benne,
és ami nehéz is,
azt is Tőled kapom.
De ha engem is hívsz,
én is örömmel
megyek Hozzád, Uram!
Uram, ha pár évet adsz még énnekem,
Legyen a szívem mindig Veled tele.
Termő nyaramnak ne legyen tele.
S ha majd vége lesz a nyárnak, télnek,
S rólam, mint halottról beszélnek,
Bár maradna egy rím, egy szó talán,
Mi keresztültört egy szív falán.
Rossz a kezem, rossz a fülem,
Nehezen jár, s fáj a lábam,
S gyenge a kezem.
Mondd, Uram! Országodban
Én mit csináljak,
Mi munkát tudsz még adni nekem?
Talán azt, hogy imádságom
Hozzád szálljon
Mindenkiért a világon,
Kit szívemre helyezel,
Napomat ezzel hordjam el.
Kezem simogathat
Egy síró kis fejet.
Fülem a Te hangodra figyel
(Ó, csak egy szó se vesszen el),
Szemem lássa meg a másik könnyeit,
Mi arcukon pereg,
Szavamra vigasztald meg
Általam, ki beteg.
S nehogy azt higgyem,
Hogy mindezt én teszem,
Hisz mindenben Te vagy, Istenem!
Ha úgy látod jónak, - mondjad halkan,
De nyisd meg fülem, hogy meg is halljam.
Ne csak utólag derengjen valami,
Hogy ezt nekem meg kellett volna hallani.
Jaj nekem, ha csak arra várok,
Hogy dörög az ég, és a villám
Egy nagy viharban
Lelkem fáját földre hajtsa, -
S úgy szól hozzám
Mindannyiunk édes Atyja.
Álmomból ébresztett az Isten:
Ez volt a kezdet.
Aztán beszélni kezdett:
"Nem hiszel szavamnak,
Hisz egy váratlan pillanatban
Igémet elébed adtam"
"A vidám elme jó orvosságul szolgál
a szomorú lélek pedig megszárasztja a csontokat."
A vidám elmét orvosságul
Fájó csontjaimra
Add nekem Uram!
Rét, bokrok, fák, virágok!
Ha nincs eső,
és szárazság tör reátok,
amögött is ott van Ő.
Ha lelkemben van szárazság,
azért még van Mennyország!
Ha száraz a föld, - s száraz lelked,
tudja az Úr: eső kellett.
S mikor talán nem is vártad,
eső, áldás bőven áradt.
Sok-sok éve, emberöltők régen
Az alábbi vers volt az első versem nékem,
mit nyomtatásban viszontláttam,
De Jézustól akkor még messze jártam:
Szíved szikla, gránit kemény,
Melybe bevéstem mélyen a nevem.
Hiába hull rá feledés homokja,
Melybe magot szór új szerelem,
Nem hal* ki más, mint satnya növény,
Mit táplálni nem tud a száraz fövény.
Ha virágja lesz is, nincs gyökere,
Kitépi az első vihar szele.
Ám mindennel dacol a véső nyoma;
Én, én véstem a nevem oda.
Akkor Jézussal még nem jártam,
de azóta a magam szívét is megláttam:
és azt Jézus összetörte,
és hús-szívet adott helyette.
Uram! Érezd magad otthon benne!
* Az Új Idők folyóirat 1926-09-26 / 39. számában, a 372. oldalon "A te szíved" címmel jelent meg ennek a versnek a középső része. Ott a gépelt, bekötött verseskötettől eltérően a "hal" helyén "kel" áll, és talán ez a helyes.
Múzsám az Isten,
S hazám a menny.
Szívem egy ócska, kopott gitár.
De húrján egy dalt pengetni
Még lehet:
Hogy az Isten szeret.
Romlik a sátor,
Korhad a rúdja,
S folt hátán folt
A ponyva is.
Meddig lakom még benne?
Bízom az Úrra.
"A halál az a hűséges szolga, aki kaput nyit
Isten megfáradt, hazatérő gyermekének."
Valahol olvastam ezt régen,
azt sem tudom, hol és mikor,
de szívemben azóta is
őrzöm valahol.
Tán ha nekem nyit ajtót,
Tán hallom bentről angyalok énekét,
s öröm tölti el
boldog gyermeked szívét.
Lelki éltem a Várban kezdtem,
Kérem, várbeli pap temessen.
Ami a kettő között történt,
Az isteni áldás, bőség.
Jó reggelt, Uram!
Te vagy az első gondolatom.
Aztán: mit kell tennem a mai napon.
Ezt meg ezt, ide s oda megyek,
De sose egyedül, mindig Veled.
Kérlek, juttasd eszembe, ha
Egy percre is felejteném,
Hogy Tied vagyok, s Te az enyém.
Nem unatkozol? - kérdik.
Soha! Én mindig magányos voltam.
Amit szerettem, mindig azt játszottam.
S hogy sokan mit beszélnek, mennyi badarságot,
Az sose jelentett nekem mulatságot.
De ha egy-egy testvéri szó zendült,
Az ki nem ment soha a szívemből.
Magamban mindig csak azt lestem:
Emberi szóból mi van a szívemben.
Emberi szóból is mindig csak Isten szavát lestem.
Nem vagyok egyedül,
Jézussal mi ketten.
Ha reggel ébredek, néha félek,
Mert nem értem, mit mond a Lélek.
Jézusom, légy velem, kérlek!
Uram, az élet Veled olyan jó:
Csendet és békét adó.
A megkeseredett szív mosolyra derül,
S tudok élni ismét emberül.
Ó, vajon őszinte volt-e mindég a vágyam utánad?
S szívem vérével írtam-e verseim?
Vagy csak diktandóra, ahogy fogtad a kezem?
De Te fogtad, s ez elég volt nekem.
Magamtól semmit sem tudok,
S a hitem? Az is csak úgy, ha Te adod.
Nézem fára szegezett,
értem vérző kezedet,
tövistől tépett homlokod,
kíntól verejtékes arcodat;
most vívod végső harcodat.
Ó, írni erről hogy lehet,
csak leroskasztom térdemet,
s kérem, szeretetedből egy morzsányit
szívembe adj nekem,
hogy ne azt nézzem, engem szeret-e,
szeretni tudjak, úgy, ahogy Te
Ámen.
Nehéz ezüst koporsóban
viszik a halott császárt.
Megállnak a kripraajtóban,
nyitnák a zárt,
de csukva van.
Kopognak rajta:
Belülről kérdik a zajra:
Ki az?
"A császár és király", - és sorolják a többi címét.
De bentről felel valaki: "Nem ismerem".
Kopognak ismét:
A a kérdésre, "ki az?"
Csak annyit mondanak: "A császár".
De most is az a válasz: "Nem ismerem".
Kopognak újra,
s a kérdésre, "ki az?"
csak annyit felelnek:
"Egy bűnös ember kér bebocsátást"
Erre nyílik az ajtó,
Szabad a császár útja.
(Szertartás a kapucinusok sírboltjában)
Ne kételkedj, csak menj az úton,
Urad van veled.
Éjjel világosságod és vigaszod
neked.
Menj az úton boldogan, merészen,
s ha erőd véget ér,
karjába vesz, hordoz,
s utad célhoz ér.
(Albert Bartsch után németből)
A lomb között átfut a szél,
Nem mondja el, mit csinált, merre járt,
Pedig a bokor erre várt.
És ő el szerette volna mondani:
Egy ágra rászállt egy kis madár,
S oly szépen fütyült;
Lehet, hogy a fészkére ült.
De a bokor, szegény, ennek csak magában örült.
Elment a szél, már messze jár,
De rászáll a bokorra megint egy madár.
S a nap az égen süt most melegen,
Öröm fut át - mondja - szívemen.
Ha nincs, kinek mondhatnám,
De Neked mondhatom - Atyám!
Testvér, a te életed mindig győzelmes élet?
Nincs bukásod, nincs kísértésed?
Hogy egy hangra tán nem figyeltél,
Tartóztattak, és nem maradtál,
Ott kellett volna lenned, és te kimentél?
Ó, én arról sokat tudnék írni,
Hogy milyen jó bűnbánattal sírni...
Ha fülem nem hall, s néma a nyelvem,
S béna a lábam.
Nem jár mindig az Ő nyomában,
Hogy hangjára nem figyeltem.
Ezért halt meg a kereszten,
És nékem megbocsátott.
"Nemzet támad nemzet ellen,
S lesznek földrengések mindenfelé."
Ezer év? Vagy száz? Vagy holnap talán?
Nem láthatunk át Isten fátyolán,
De a jelek szaporodnak -
Készülj Testvér!
"Sok hamis próféta támad,
A gonoszság megsokasodik,
A szeretet sokakban meghidegül."
Ezer év? Vagy száz? Vagy holnap talán?
Nem láthatunk át Isten fátyolán,
De a jelek szaporodnak -
Készülj Testvér!
Jézus visszajön, mert megígérte.
Bár emberi ésszel fel nem foghatod,
De tárd ki előtte már most karod;
Ezer év? Vagy száz? Vagy holnap talán?
Át nem láthatsz Isten fátyolán,
De a jelek sokasodnak -
Készülsz Testvér?
Miért jár templomba?
Kérdeztek egy öreg embert,
Ha elfelejti, mit beszélt a pap?
"A piaci kosáron is csak átfolyik a víz" -
Mondta - "ha nyílik felette a csap.
S tiszta lesz a kosár tőle,
Ha a víz ki is folyik belőle."
"Nincs Sátán" - mondod te modern ember.
Ez a Sátán legcélravezetőbb trükkje;
Hogy letagadja magát,
Megkérdőjelezze s meghamisítsa Isten szavát.
"Csakugyan azt mondta Isten?"
És elbukott Éva, és vele bukott Ádám.
Győzött, és markába nevetett a Sátán.
És Jézus szavának sem hiszel?
Őt is megkísértette a Sátán
Fent a hegyen s a templomtetőn
Küzdött vele.
De fegyverzete volt az Ige: "Meg van írva..."
S elhagyta őt a Sátán egy időre.
Később újra kísértette:
De Péter szavából, emberi féltésből felismerte,
Hogy a Sátán szól belőle.
Hogy Isten akaratát elvegye tőle.
De a Sátánnak Jézuson nincs hatalma,
Mert a váltság nem az ő birodalma.
De csak nem nyugszik,
S a kereszten is, még utoljára,
Megint csak megpróbálta:
"Ha Isten fia vagy, szállj le a keresztről"
(Életben maradsz, s nem kell a váltság.)
De hangzott az utolsó imádság:
"Elvégeztetett!"
Azt mondod: legenda.
S hogy beszélhetett a kígyó,
S lett volna asszony, aki érti?
S aztán még elbukott a férfi?
Hát honnan tudod, hogy a teremtés hajnalán
Nem volt-e csak egy nyelv,
S ember, állat értette egymást talán?
S hogy a kígyónak büntetésből
Mondta Isten: hasadon járj!
Nyoma a lábaknak megvan benne,
Csökevény lábaknak csontrendszere.
Mi egyszer láb volt, csak nyoma van.
S miért van, hogyha kígyót látunk,
Undortól borsódzik a hátunk?
Mintha a tudatalatti a felszínre jönne:
Kígyó! Miattad estünk bűnbe!
Ha boldog akarsz lenni,
Neked is kell valaki,
Ki melletted áll,
Neked is kell egy szív,
Mely a tieddel együtt dobog,
Hogy mondhasd a nehéz napokban,
Boldog vagyok.
Szerelem, barátság többet ér neked,
Mint amit pénzért venni lehet.
És ha hű barát nincs, se szerelem,
Akkor Jézus a boldogság nekem.
(Németből)
(Németből)
Miért van ez Uram,
Lelkem békességéért ó mondd,
Hogy életemet véget nem erő láncként
Bénítja szenvedés és a gond?
Miért? Meg nem foghatom,
S e miért oly nehéz nekem.
Megkötözi vállam, s a lábam se bírja már,
S bilincsként húzza a kezem.
S míg a láncszemeket sírva számolom,
Egyszer csak látom:
Mint drágakő ragyog azon
Egy érem. Ezt a katonának
Hűségéért a király a mellére tűzi.
Az aranyérmen az írást
Könnyes szemem lassan kibetűzi.
"Mert kit szeret az Úr, azt megdorgálja".
Ó, nincs már több miért Uram,
Dorgáló kezed, Uram holtig áldja.
(Németből)
Régen várunk a megállónál,
Későre jár, mennénk már haza.
Végre jön a busz,
De nem áll meg, tovább robog,
Mert megtelt egészen.
Megállás nélkül elmegy
Itt állunk, és várunk tovább.
Elgondolkozunk.
Hányszor megyünk
Mások mellett, kik vágyakozva várnak,
Várnak egy jó szóra,
Várják, hogy valaki meghallgatja őket.
Várnak egy kedves mozdulatra,
Egy barátságos pillantásra,
De mi megyünk tovább.
Uram, mért megyünk tovább?
Megtelünk, mint a busz
Saját magunkkal,
Bosszúságainkkal, örömeinkkel,
Gyűlöletünkkel, szerelmeinkkel,
Félelmünkkel, győzelmünkkel,
Hiányainkkal, és azzal amit bírunk...
Mi saját magunkkal vagyunk tele.
Tele vagyunk magunkkal,
És elmegyünk mellettük tovább.
(M.A.Thomas után németből)
Te ismered minden nehézségem,
Hisz helyemre tettél.
Tudod tehetetlenségemet,
És megtart felém nyújtott kezed.
Mélységes nyugalmat adsz szívemnek,
És Te is tudod,
Mi nehéz nekem.
S mintha csak az volna a dolgod,
Úgy törődsz velem.
S ha már végleg nem megy semmi,
S túl égetőn tűz a nap,
Akkor hangzik vigasztalón,
Szívem mélyén győzedelmesen:
Jézus tudja jól!
(Németből)
A fákon nem látszik még a sárguló levél,
De ha ujjával a lomb között
Matat a szél,
Itt-ott egyre mégis rátalál,
Letépi, s a szél ölében
A sárga levél
Ringva földre száll.
És szól a fa (mint asszony,
Ki hajából ősz szálat kitép):
Augusztus! Zöld vagyok, itt van még a nyár,
Messze még az ősz,
És nem is lesz tán sose tél!
(És markába nevet az augusztusi szél.)
Nem csak férfiak az angyalok,
Halkan járnak, nem kiáltanak,
Öregek, csúnyák, kicsik is lehetnek gyakran angyalok.
Nincs kardjuk, fehér ruhájuk sincs, de angyalok,
Akik kezedet megfogják,
Vagy mellettem is lehetnek angyalok.
Éhezőnek kenyeret adnak az angyalok,
Betegnek megvetik az ágyát,
Ha éjjel hívod őket, hallják az angyalok.
Utadat állják: "Nem!" az angyalok.
Nagyok, mint egy oszlop, kemények mint a kő.
Nem csak szárnyas férfiak az angyalok!
(Németből)
Hullott sárga levél fut a szél elől
céltalan.
Jó annak, ki úgy fut, hogy célja van,
kit pünkösdi szél hajt szüntelen,
a célnál, Krisztusnál megpihen.
Engedd, már korán meghalljam kegyelmedet,
hogy jeleidet megértsem jól,
s a rossz napokon is tovább haladjak,
a akaratodat boldogan tegyem.
Adj hozzá kellő békességet és erőt.
Engedd, hogy kegyelmed már korán meghalljam,
hogy hűséged megmelegítsen,
s a régi időkért ne rajongjak,
és tetteid munkáljanak bennem,
s a szeretet tetteire legyen kész kezem s erőm.
Németből (B.Schott)
Bár felfoghatnánk, mit akar az isteni jóság.
Hogy minden csak a végső célra érlel,
Hálával néznénk minden csekélységet,
Akár öröm, vagy fájdalom érhet,
S nem csüggesztene sem halál, sem élet,
S minden kérésünket előbb Isten elé vinnénk.
S időnk lenne annak, akinek ez kell,
Sötétbe világot vinni szóval és tettel.
S útra találnánk, mely még ismeretlen,
Mely tudása ott van az isteni kezekben.
Ha felfognánk, mit akar az Isten,
Mert minden csak érés a cél felé itt lenn.
Mit kérjek?
Szolgálatára áldást?
Benned elrejtett életet?
Vagy könnyebb sorsot a földön,
ha lehet?
Nem tudom.
De ha imára emelt karom
Előtted tarthatom,
áldd meg Uram őket,
áldd meg minden papom.
Az Úr kezébe teheted minden bánatod.
A ma gondját is vidd elébe,
S ha a holnap terhét is rárakod,
Meglátod majd, vezet.
Karja oltalmazóan átölel,
Csak jót akar neked.
(Eva von Thiele Winkler után németből)
Mindég lesz addig háború,
és sose lesz addig béke;
míg a földkerekség minden népe
Jézus lábához nem borul.
Valaki szólt hozzám,
és nem ment mellettem el.
Valaki bebocsátott, és nem nézte a kockázatot.
Valaki meghallgatott,
és nem nézte közben az órát.
Valaki felém fordult,
és nem volt szemében képmutatás.
Valaki magával vitt,
és cserben nem hagyott.
Valaki hagyta, hogy segítsek rajta,
és büszkén nem utasította vissza;
Valaki keresztyénnek bizonyult.
Jozef Cinbrck, Martin Gut
Ne vonszold keresztedet, de vidd,
mint drága kincset,
nem pedig mint nehéz terhedet.
Ha majd minden bajodat
Jézus lábához teszed,
a kereszt áldásul lesz neked.
(Ernst v. der Heide után németből)
(Maria Felsche után németből)
A mélyen fagyott föld
S a hideg tél után
Kipattan-e rügy,
S lesz-e gyümölcs a fán?
De kisüt a nap,
S a föld fagya tágul.
Kipattan a rügy,
És gyümölcsöt szedhetünk a fáról.
Sok fagyott szív oly reménytelen,
Hogy az Ige magját magába fogadja,
S hiába hull a mag a termőtalajba.
De vannak csodák Uram!
Az elvetett magból még nagy fák lehetnek.
A csoda: a szereteted. Ennek ellenállni
Sokáig nem lehet. - És a kis mag még
Sok-sok gyümölcsöt teremhet.
Negyven évig
Reményt nem vesztett,
Bele nem fáradt,
S imáira csodálatos
Kegyelem áradt.
Nem akarok kő lenni, még márvány se nem!
Lehet, hogy szép fehér, de ellenáll keményen.
Véső kell hozzá és nehéz kalapács.
Agyag szeretnék lenni a Mester kezében:
Engedelmes és alázatos,
Hogy mindennap érezzem magamon,
Akár simítva, akár keményen,
De a kezét érezzem, ha formál,
A terv után a puha agyagon.
A Jézus kezében c. vers megjelent az Élő Víz c. folyóiratban (1947. május 25, 6. oldal)
Versek. - én írtam?
"Megíratta az Úrnak lelke"
csodálatos, álmatlan éjszakán,
vagy munka közben - tán szobát seperve ...
"Írni akarok" szólt az Úr,
s én kezeügyében voltam.
"Szebben ír ugyan a tollam,
de most nem találom,
sokat faragott, kopott szerszámom,
öreg ceruzám, írok hát veled"
Kezébe vett, hát csak így lehet!
Egy csomó agyag.
Nincs benne semmi szép és semmi érték.
Hegyek vannak belőle itt s amott.
De ezt a csomót egyszer kiemelték,
(míg élek, áldom érte e napot),
S az Isten elébe tették.
Az Isten végigsimított rajta,
s az agyag, - mit is tehetne mást,
Alélt boldogan csak hagyja,
Hogy áradjon rá a Lélek,
S formálja tovább a Kéz.
Ha énekelni tudnék,
minden dallam csak Rólad zengene.
Ha festeni tudnék,
Ecsetem csak Téged festene.
Ha szólni tudnék,
csak Téged szólanálak,
Ha térdem se volna,
Úgyis leborulva
Téged imádnálak.
Szürke semmi,
bűnös test és
csúnyácska arc.
De ha hozzám szól az Úr,
szemem ragyogni kezd,
s a szívem lángra gyúl.
Mi lesz itt, ha a test majd összedől,
s lelkem nem köti semmi sem.
Hogy rohan majd kitárt karodba
Istenem!
Adjál szenvedést az életembe.
Tövist, mely tépte homlokod.
Fájdalmat, hogy Te lehessél benne.
Keresztfádból egy darabot.
S majd, ha leroskad alatta a vállam,
s az enyémet is Te viszed tovább,
Kemény szívem majd átérzi tán,
hogy mi történt fenn a Golgotán!
Tőled a hit,
Tőled a kenyér,
s az összecsengő verssorok.
De jó, hogy semmi részem benne,
De jó, ha semmi sem vagyok.
Kalász lettem a földeden Uram,
s most itt a nyár,
érzem, mert Kegyelmed napja
Forrón tűz le rám,
és gyorsan érlel.
Egyre lejjebb kell fejem hajtanom,
Közel lehet az aratás nagyon.
Szilvásvárad, 1949. július
Testvérem, együtt de jó volt,
De most már búcsúzni kell
Egymást átölelve tartjuk,
És küzdünk könnyeinkkel.
Áldjon az Úr, legyen veled!
Testvér írjál! - írok neked.
Testvérem, együtt de jó volt,
Ó vajon tudod-e mért?
Mert együtt fohászkodtunk
Istenhez Szentlelkéért.
Áldjon az Úr, legyen veled,
Testvér írjál! - írok neked,
Testvérem, együtt de jó volt,
Ó, vajon tudod-e már?
Mert bűneink mind leraktuk
Jézusunk lábainál.
Jó volt, Istenem, én tudom miért,
Mert nem hangzott más beszéd ott
Csak a Tiéd!
Köszönöm Uram az angyalt,
hogy előttem járjon,
hogy bűnös szívem
a készített helyre
Haza találjon.
Jézusnak nincs más keze, mint a mi kezünk,
Hogy az Ő akaratát végezzük vele.
Nincs lába, csak a mi lábunk, hogy másokat az Ő útján vezessünk.
Nincs szája, csak a mi szájunk, hogy embereknek Róla beszéljünk.
A mi segítségünk kell Neki, embereket Hozzá vezetni.
Mi vagyunk az egyetlen Biblia, mit olvashat minden emberfia.
Mi vagyunk az utolsó üzenet, beleírva tettbe, szóba.
S ha hamis az írás, hogy adjunk hírt másnak róla?
Ha más dolgot tesz a kezünk, mit Ő tenne vele,
s ha azt beszéljük, mit Ő nem beszélne,
Őt nem követve, hogy gondoljuk,
Hogy gondoljuk, hogy mi őt szolgálni tudjuk?
13. századbeli prózából, németből fordítva.
Kulcsot keresek valaki szívéhez,
hogy megnyithassam és belenézzek:
Mi ott a gát és mi az akadálya,
hogy magát előtted kitárja.
De a kulcsot nem találom.
Könyörülj Uram az imámon,
Más kulcsom nincs, s a szíve zárva.
Kérlek Uram, légy hozzá türelemmel,
A bezárt ajtó előtt ne menj el.
Várd meg, míg a csendes kopogásra,
Meglátod, az ajtót egyszer mégiscsak kitárja.
Szeretem a lüktető ritmust,
Szeretem a csengő rímeket,
Szeretem a reggeli harmatot,
Szeretem a virágos kertemet.
Szeretem a tiszta tréfát,
Szeretem, ha jókat nevetek.
Szeretem én mindenestől
Az egész életet!
Forrón csókol a nap
és simogat a szél,
a dunai szél,
és hullám hullám hátán
csendesen csobban.
Csodálatos béke.
Mint tikkadt virágok a vízsugárra,
Úgy emelem szívemet imára.
A forró napsütésben,
A simogató szélben,
a csendes csobbanásban
Te adod a békét,
Hogy szívem ne féljen.
Sose gondoltam még arra,
Hogy úgy nézzek a kővederre,
Hogy az én vagyok.
Ha így van, aki alkotott, az tudja jól,
Hogy Jézus elmegy a menyegzőre.
S a násznagynak inni ad belőle.
De a veder üres, hogy tudjam hinni
Üres vederből ki tudna inni?
A szolgáknak szól: "Töltsétek meg a vedreket vízzel!",
és megtölték színig,
és egyik belőle a násznagynak adott.
A veder kő maradt,
De benne a víz Jézus szavára
Borrá változott.
Uram, ha eszközöd lehetnék!
Hang, mely csak Rólad beszél,
vagy útjelző, mely keresztezésnél
mutatja az utat Feléd.
Vagy horog, melyen egy lélek fennakad,
vagy tükör, melyben meglátod magad.
Vagy eke, mellyel az ugart szánthatod,
vagy bánatoszlató mosolyod,
vagy ablak, amelyen fényed átragyog,
vagy nem tudom miminden lehetne,
hogy szerszám lehessek kezedbe.
Tenyérbe simuló, alkalmatos,
Mit mindég ott találsz, ahova teszed.
Uram, próbáld, használj, hogyha lehet!
Állok az útfélen, fenn a hegyen,
Mint magányos, tüskés csipkebokor,
és várom, hogy felcsapjon bennem a láng.
Nem bánom, ha meg is emészt, és nem marad más,
mint izzó parázs, és utána maroknyi hamu.
Csak szóljon bennem az Isten!
Ma reggel eszembe jutott egy gyermekkori imádság.
Nem tudom, mikor hagytam abba,
Mikor kezdtem önteni imám más szavakba.
S most egy kora tavaszi reggelen
Kibuggyant szívemből könnyen, melegen:
"Hozzád fohászkodom ó Isten, jó Atyám,
Te őrzél engemet homályos éjszakán.
Vezesse szent kezed ma is gyermekedet,
hogy el ne tévesszem igaz ösvényedet.
Adj erőt a jóra Istenem,
Engedd áldásidat hálásan élveznem.
Áldd meg, kik gondosan neveltek engemet,
Istenem, Atyám, halld meg kérésemet!
Ámen."
Uram, tudod,
sötétben járni nehéz.
Botlik a láb,
és tapogat a kéz.
A messzit pásztázó reflektort,
ha kérek is,
Ne adj nekem.
Csak, hogy köröttem világos legyen.
Hogy lássam, lábam
hova lépjen,
csak egy mécsest gyújts meg nékem.
Te világítsd meg az utat,
így ha Sátán el is buktat,
térdre esem.
Mert kegyelmed elég nekem!
Templom? Iskola? Jó szülő?
Gyerekláb alatt kongó utcakő?
Az otthon Dunára néző ablaka?
A prédikáló nagyapa?
Merre jártam, - merre se?
Hogy lettem szerelmese?
Elipszen le, Siklón felfele,
Fedett lépcső mohos teteje?
A Bástyasétány alkonya?
A parókia otthona?
A házak csendes derűje,
Ki tudja, mibe szerettem bele!
Hol fogott meg mosolya,
Gázlámpák sápadt sora?
A béke, csend a kapuk alatt,
Egy öreg úr, ki arra haladt?
Történelem kőbe vésve,
Ó, mit adnék érte,
Ha látnám régi arcodat.
S nem lenne rádírva:
"A kirakat rendezés alatt."
Épp' csakhogy iskolás voltam
kis csitri lány,
és szívrepesve vártam a csengőszót
túl a szalon bezárt ajtaján.
Türelemmel várni ezt hogy lehet?!
Lehasaltam, hogy az ajtó alatti résen
valamit tán megláthatok.
Anyám! Kiáltottam felugorva,
Itt vannak már az angyalok!
Kis meztelen lábuk ott a padlón,
Ó de boldog is vagyok!
A felnőttek összenéztek,
Láttam, hogy nem hisznek nekem.
Pedig ott kezdődött
csodákat látó életem.
Jézus érettünk ment a Golgotára,
Hogy keresztre verjék vad kezek.
Gonoszok voltak és gyilkosok
akkoriban az emberek.
S mikor Jézus városunkba jött,
Nem görbült meg hajaszála sem.
Halálát senki se akarta,
Humánus lett az emberi nem.
Rá se figyelve mentek mellette el,
A maga útján szabadon járhatott.
Ki - ki a saját útját járta,
S Ő az esőben magában ázhatott.
Az esőben ténfergett Jézus,
s csak ment magában utcahosszat.
Nem volt senki, ki szerette volna,
s nem kívánt neki senki rosszat.
J.T. Kennedi után németből
(Mese)
Ha egy közösségben nincsen egyetértés,
Ott a munkával csak baj lehet.
Kínlódva semmi rendbe’ nem mehet.
A hattyú, a csuka és a rák, együtt hárman
Elhúztak volna egy kordét.
Be is fogták magukat gyorsan,
Nekifeküdtek, hogy húzzák terhét.
Ám a kordé meg se mozdult erre,
Pedig nem volt nehéz a terhe.
De a hattyú repülni akart,
A rák meg hátramászott,
A csuka pedig a vízbe vágyott.
Nem mondok se jót, se rosszat,
De a kordé máig se moccant.
Ivan Krilow után németből fordítva
Van szó, mely mint a falra dobott kavics
Csak koppan egyet, lehull, s nem történt semmi sem,
Van mely szálkaként a testbe szúr,
Fáj nagyon és gyullaszt gennyesen.
Van szó, mely mint a víztükörbe dobott kődarab,
Gyűrűző hullámot vet, de egyre gyengülőt.
Egy perc se tán, s víztükör sima, mint azelőtt,
De a kő a mélyben lent marad.
De vannak szavak, áldott szent szavak,
Melyek a szívben imát fakasztanak.
Melyek olyanok, mint a didergőnek a meleg kabát,
mint magányos léleknek egy hű barát,
vagy éhezőnek egy falat kenyér.
És van, mely a szívben megpendít egy húrt,
az zengni kezd, és zeng a szív elmondhatatlanul.
Igen, vannak ilyen áldott szent szavak,
bár emberi szájakból hangzanak,
Isten diktálja, s a Szentlélek súgja meg,
Ó, e szavakat senki sem unja meg!
János bácsi, most van 60 éve,
hogy Nagyapám Isten áldásával
kezét fejére tette,
s mint az Úr ifjú papját
szolgálni útnak eresztette.
Fején ott volt az áldás,
s felette az elhívó Kegyelem.
Szolgált, túláradó szívvel
hányszor elrebegte,
Uram, mit akartál,
azt mondta a szájam,
Nincs boldogabb ember
itt most nálam.
Fején volt az áldás,
S felette az elhívó Kegyelem.
S ha voltak nehéz évek,
hisz voltak bizonyára,
Elmondhatta hitben;
A nehezet hordani erőt adott Isten.
Mert fején ott volt az áldás,
S felette az elhívó Kegyelem.
Nekünk most is szolgál,
bár nyugdíjba’ lenne,
Nyitva van a háza,
S Paulával az Igét a testvéri körnek
együtt magyarázza.
Fején ott van az áldás,
s felette ragyog a Kegyelem!
Megállok csendben a határkőnél,
Mit adjak néktek, ti drága két gyerek?
Virág elhervad. Ez, - az, nem tudom mi is kéne?
Egyet tudok: az Isten igéje.
Adjon Isten éhséget utána,
Kelljen nektek, mint a mindennapi kenyér.
Így könnyebb lesz a nehéz, s szebb lesz a jó.
Ezt adja nektek a Mindenható!
A füst, hogy kibújt a kéményből,
Találkozott a széllel,
Ijedtében bukfencet vetett,
s eloszlott szerte széjjel.
Cseresznyefa talpig virágban,
Körötte orkán a havat hordja,
De ágán egy kis hívő madár
Mégis a tavaszt dalolja!
A világ minden bajában
Biztos, hogy áldóan nyúl feléd egy kéz,
és egy kar, mely tart biztosan,
ha bírhatatlanul nehéz.
Nincs oly rettentő borzalom,
s nincs oly aggasztó félelem
és durva verés,
Hogy Ő ne győzne mindenen!
(Németből)
Vedd a kezem Uram:
nehéz sorsokon
vele könyörülj.
Vedd a szemem -
a sírókkal Te sírjál vele.
A mosolyomban az örvendezőkkel
Uram, Te örülj.
A szívem is vedd,
akkor is szeress vele,
mikor én szeretni nem tudok
Mindenem vedd, mert én magamtól adni
semmit sem tudok.
Ha fáradt vállam előre hajlik
Ha lelkem is nehéz,
s könnytől homályos szemem,
Arra gondolok: de jó is lesz
az esti csendben majd
Eléd borulnom Istenem!
Mi fáraszt, s nehéz, Elébed rakom,
s Te megbocsátod és elveszed.
Egyszerre csend és béke lesz belül,
Kezed fejemre áldóan teszed.
Uram, ha lelkemben süketen ül a csend,
és nem hatol be Tőled semmi szó,
és szájamon, mint nehéz lakat a hallgatás,
és imám fáradtan visszahull,
Akkor a Lélek kimondhatatlan fohászkodással
Előtted, - érettem leborul.
Kell a szó és kell a betű,
hogy egymást megértsük.
De kik egy hullámhosszon élnek,
Van még egy másik beszédük.
Villanó mosoly a szemben,
Egy szívtől szívig sikló sugár,
Egy készülék bent, ami fel is fogja.
Kik Isten hullámhosszán élünk,
Nem vagyunk a szó és betű foglya.
Uram, szeretlek Téged!
Ha ugyan szeretet az, mi tőlem telik.
Hisz mennyi hűtlenség és mennyi vétek ...
és mégis, Uram Te tudod, hogy
Szeretlek Téged!
Ünnepen a faluból
Felszáll a harangszó,
Hozza a szél.
Szólít, mint mikor Isten beszél.
Visszacseng felé szívem,
Áldalak érte Istenem!
A másik ember mért is
Idegen nekem?
Mért emel közénk sorompót
önnön kezem?
Az élet útján egyedül
Mért megyek?
Hisz sértik lábam a kövek.
S úgy vágyom a másik felé
kinyújtani kezem,
és mégsem tudom,
nem sikerül nekem.
S megyünk megint tovább,
Mint két idegen.
Ó, add, hogy meg tudjam hallani
a szívek szavát,
s bánatot, örömöt
egymásnak adni át.
Együtt hordani, ami nehéz,
Ó, add, hogy tudjam én!
A. Titz után németből
A világ, ha tudja, ha nem, erre vár,
és Isten is, hogy terem és érik-e már?
Száraz nyarakon bőven öntözi,
s melengeti sok fagyos télen.
Gyümölcstelen életem Uram
Bocsásd meg nékem!
S ha a lombok között egyszer mégis
megbújik egy gyümölcsöt ígérő virág
Kérlek Uram, hogy annak is örülj.
De addig is, ki tudja meddig még.
Gyümölcstelen életemen
Uram könyörülj!
"Kit kerestek?" Jaj, mit is, kit is?
Kapkodva mondom, Meg se volt talán?
vagy elveszett az úton?
De tudom. Valakit keresek,
kihez a magányban oda lehet menni.
Valakit, aki bűneim nyomasztó terhét
le tudja venni.
Valakit, aki mindenben mindenem lehet.
Valakit, aki engem nagyon szeret.
Ezt tudnám felelni.
De nem itt az utcán - csendben valahol.
"Mester hol lakol?"
"Jöjj és lásd meg."
és szívem ajtaján belép.
"Engem keresel, s ez nekem elég."
Vajon hol van a könny, mielőtt kibuggyan?
A szívben talán?
S ha öröm hull belé,
vagy bánat facsarja,
kitör a szív falán?
S ahogy a föld alatt
rejtett utakon bujkáló patak
napfényre tör,
úgy önti el szemem,
és könnyebbül a szív.
Áldalak a könnyért Istenem!
Felkelt a nap. De
magára húzta vastag felhőpaplanát.
Nem látszik már fénylő fejebúbja sem,
mintha nem akarna ragyogni a világ felett,
s nem akarna adni sem fényt, sem meleget,
de felhőkön át és ködön át
el nem rejtheti magát,
mert mégis van fény, és mégis van meleg.
A gond, baj és jaj-felhők mögül
is átragyog, hogy Isten hogy szeret.
Testvér, mért vágynál másra,
Mint szelíd világolásra,
Sötétet oszlatni, mint vékony gyertyaszál.
Virágok, állat s a csillagok
nem ismernek ily szolgálatot.
Emberré egyedül az avat,
Ha égve égeted önmagad.
Földre hull, mint őszi rőt levél,
Állat, virág, s a csillagok
De rendelve önként szolgálni, testvér,
Az ember, -te, és én vagyok.
M.F. után németből
Életed útján kő hever.
Kicsi, vagy nagy, ne hidd, hogy céltalan.
Belebotlasz, de hidd el, célja van.
Nem kedvedet szegni hever előtted,
S nem akarja elvenni erődet, és
Utadat állni nem akarja.
Azért tette a sík útra neked
egy jóságos kéz a követ,
hogy észre vedd, megnézd,
aztán hívő bizalommal
Hozzá fordulj: "Uram nézd
e kő itt mit jelent?"
S ha minden kőnél elbeszélgetsz vele,
Minden kő számodra áldások helye.
Köszönöm Uram az éjszakai álmot,
Mikor kipihenve a munkámhoz látok.
És az álmatlan éjszakát is,
mikor gondom nincs semmi másra,
mint Eléd borulni imádkozásra.
Múlnak a percek és múlnak az órák,
S reám borul az egész Mennyország.
Aztán megsimogatsz (valahogy úgy van)
észre sem veszem, és elalszom az Úrban.
Úgy szeretnék harangozni egyszer.
A harang nyelvével tán szebben mondanám,
A harang szavával tán jobban szállna.
Úgy szeretnék harangozni egyszer
Kis falusi templom
Toronyablakába
Bántapolcsány
Most, ha könyörgök azokért,
Kiket Isten szívemre helyezett,
Elgondolom, Krisztushoz talált
életem megett,
Apámnak mennyi - eget ostromló
imája lehet.
És én nem láttam belőle mást,
csak szelíden sugárzó szemét,
s az Írás lapjait forgató kezet.
Vasárnap volt, mikor születtem.
Sütött a nap,
és déli harangszó jött elém.
Vasárnap, harangszó,
Istennek szenteltek mind a ketten,
s a napsugár, mint Isten kegyelme
most is ott ragyog felettem.
Nem azt kérem, hogy lecsendesítsed,
de hogy békén alhassam Veled
a hajót dühödten dobáló
hullámok felett.
Egyszer álmomban régen,
Vakító hófehéren
Egy dombról jött felém.
Ennyi volt az álom.
Most már ébren várom,
hogy jöjj felém.
Ó segíts, hogy legyek útra készen
ne álmomban, de ébren
tárjam ki feléd két ölelő karom.
Jézusom, Jézusom, Jézusom!
Ha az emlékek nem melegítenek,
ha a múlt ködéből előveszem
Uram, legyél velem!
Ha a dolgom végzem, mint egy gép, örömtelen,
Uram legyél velem!
Ha váltságod nem valóság nekem,
Uram legyél velem!
Szabadításod örömét
Add vissza nekem!
Áll a sátán és rázza a rostát.
S nekem már sóhajom sincs a mélyben.
De mellettem ott az Úr térden,
s a Lélek kimondhatatlan fohászkodással
borul le értem.
Alleluja
Ámen.
Felkelt a nap.
Álomtól piros arccal
reám nézett.
Én rá visszanéztem,
Aztán dolgunkra mentünk
én itt lent,
ő fent az égen.
és tiszta lapot tett elém.
Amit majd rá írok tettel, szóval,
lesz-e abból Istennek tetsző költemény?
Mellettem a földön, egy száraz levélre
Leszállt egy lepke.
(mézét kereste?)
Aztán csalódottan tovább repült,
s megint egy száraz levélre ült.
S ott egy virág hajolt reája,
s amit keresett, - az őt megtalálta.
Csak szürke hamu.
Nem látszik más,
de alatta izzik a parázs,
s a lángról álmodik.
Aztán szél fú,
ki tudja honnan -
s a hamu száll,
s a parázs lángra lobban.
Lobog a láng,
Világít messze,
valaki mellé ül,
mert melegedne.
Fújj szél!
éleszd a lángot,
Hadd ragyogja be
a sötét világot!
Vajon érzed-e, ha imádkozom érted,
valahogy úgy, mint kalásztenger,
ha végig fut rajt’ a szél.
érzed-e, hogy rólad most
valaki Istennel beszél?
Vajon érzed-e, hogy imádkozom érted,
valahogy úgy, mint hegyorom,
ha felleg veszi körül,
érzed-e, hogy
eget ostromló imámra
Isten rajtad mégis könyörül?
Vajon érzed-e, hogy imádkozom érted,
valahogy úgy, hogy bár nem történt semmi jó,
mégis békét ad szívedbe a Mindenható?
Vajon érzed-e, ha imádkozom érted,
mikor háborogsz, mint a tenger
Jézus lábanyoma nélkül,
Vagy süllyedsz Péterrel,
mert megijedsz a szembe fújó széltől?
Mert akkor imádkozom a legforróbban érted!
Vajon a szürke veréb csip-csip beszéde,
vagy a fülemüle esti csattogása
mit mond, miről énekel?
Vajon Assziszi nékik prédikálva
Értelmüket hogyan érte el?
Vagy ő csak beszélt, ahogy Isten adta szólnia,
vagy megnyílt értelmének a madarak dala?
Vajon mit beszélnek, életöröm, éhség,
szerelem, istentudat?
Mit értenek a sok-sok csip csip alatt?
Én nem értem, csak csendesen hallgatom.
De vajon érti valaki az én dalom?
És én értem-e a másik sóhaját?
S a szemében bujkáló bút, baját?
Az ő öröme nekem is öröm?
Ó, ha így lehetne, Uram köszönöm!
.... Ámen. De jó volt áldani,
köszönni, kérni.
S jó lesz csendes szívvel
Aludni térni.
Ballag, jár sétál,
Fut, rohan,
Ki hogy tud, ha célja van.
Család, autó, vagy nagyobb kenyér ...
Ki így - ki úgy, tán célba ér.
De a legszebb cél, ha felragyog,
s ajtódon zörget Krisztusod,
Fuss Hozzá, szíved kitárva,
Légy Övé életbe, halálba.
Mindnyájan várunk éjjel és nappal.
Mindenki arra vár, mit szeret.
Örömre, békére, pénzre tán? -
És arra, ki megváltott a Golgotán??
Keresünk nappal és keresünk éjjel.
Ami hiányzik mindenki arra vár:
Szépség, szerelem, hatalom,
De ki vár Téged Jézusom?
Keltsd fel a vágyunk, hogy jeleid lássuk,
engedd, szerelmed elérje világunk:
Hisz most van Advent.
Bűnösnek, kegyesnek nyisd meg a szívét,
hogy elhiggyék jöttödnek hírét,
hisz most van Advent.
Öltem. S most jön a halál.
Elfogtak. Az ítélet jogos.
Elvetemült voltam és gonosz.
Dacosan ültem a börtön sötét fenekén.
Egyszercsak a börtönrácson át
egy hang süvölt felém.
Nevem kiáltják,
nevem kiáltják,
és közben hallom vadul ordítva a
"Feszítsd meg"-et.
Hallom, jönnek, s vonszolnak a fénybe fel:
Mehetsz,
szabad vagy, mondják nekem.
S akkor megakad szemem a másik emberen.
Meglátom őt.
Ezt el nem viselhetem.
Hisz így megkötözve ott kéne állnom nekem.
Te nem voltál ott azon a húsvéti napon!
Elfogták. - te nem tudod,
hogy helyettem verték ártatlanul!
Így van. Itt állok én,
én vagyok az első, akiért szenvedett.
Friedrich Hoffmann után németből
"Só volt az ízetlen világban,
Sötét szobában gyertyafény"
Ha sírkövemre azt lehetne vésni,
Akkor - de csak akkor - érdemes volt élni.
És tőletek is búcsúzom, szép gödi virágok,
Lesz-e vajon, ki gondol reátok?
Lesz-e, ki megkérdi, hogy telt éjszakátok,
Ízlett-e a harmat, mi lehullott rátok?
A tegnapi bimbó kifakadt-e végre?
s a kis kókadt fej felnéz-e az égre?
A forró napon, ha hallik lihegéstek,
Hallja-e valaki: öntözlek szegények.
S nem sajnálja a vizet reátok,
lehorgasztott fejű, lankadó virágok.
Lesz-e, ki csendesen leül közétek,
és megérti, amit egymással beszéltek?
Bárcsak ne vennéd észre a halálom,
Sok szép, kedves, gyönyörű virágom!
Szoptatós bárány már nem vagyok,
De nyájadban Veled ballagok.
Botorkálva, keveset látva már,
De érzem fejemen kezed és irányító botod:
El ne maradjak a nyájtól, s Tőled, Jézusom!
Egyszer már írtam róla,
Hogy ceruzád vagyok.
De már nagyon kopok, kopok.
De mindég megfaragsz.
S ha belőlem már csak kis csonk marad,
s elvégzed rajtam az utolsó faragást,
ha nem is írsz már többé velem,
Tarts meg akkor is, - ne dobj el Istenem
Uram, szép halált adj nekem:
Virágágy legyen a fekhelyem.
Úgy hulljak le,
mint hervadt virágról egy szirom
Ajkamon neveddel Jézusom!
A Ráth György utcában hajdanában
A fű között
A langyos májusi eső
Két kis palántát öntözött.
Egymás mellett, és egymásról mit sem tudva
Nőtt, fejlődött szépen mind a kettő,
Egyre több rajtuk a kis levél.
Míg egyszer egy holdas este
Egy bolondos kósza szél
Mind a kettőt táncba vitte.
Hajlott forgott mind a kettő
És két kis águk - ég tudja, hogy -
Egymást egyszerre csak átölelte.
A szellő, hogy jött, elsuhant megint,
S a táncnak vége lett.
Aztán sötét lett az ég, a felhő eltakart
Napot, holdat és minden csillagot.
Helyettük villám világít, és vad vihar
Virágot tép, és fákat kicsavar;
Négy árnyas gesztenye a palánták fölött
A nagy viharban féltve őrködött.
De mindhiába zokognak valahol,
S az egyik palánta nincsen már sehol.
S a két fa szinte már nem is érzi,
A vihar most már őket tépi,
Villám hasít, felcsap a láng,
Gyökeret tép a vad vihar,
S a két fát is messze elsodorja.
Aztán csend lett megint. S ki Úr a világ felett,
Engedte, hogy a két fa
Gyökeret eresszen megint,
S az elsodort palántát is visszahozta.
Palánta? Fa lett belőle a világban kint.
De szellő támad újra, s szívében vágy fakad:
Érzi, keresni kell, amíg csak ráakad.
Keresni kell, hisz oly nagy a rét,
Annyi rajta a nyíló virág.
Sok virágarcba beletekintett:
Nem, ez se, az se az a tekintet,
Mit Isten a szívembe írt.
Egyszer aztán szíve nagyot dobbant,
Feltűnik egy karcsú, szép virág;
Ismerős és mégis ismeretlen.
Kis palánta, gyenge zöld levél...
- Most rózsaszál, és mint a hó, fehér. -
A szívében megszólal az Isten:
"Kit kerestél, s kit neked rendelek,
E rózsaszálban nézd, most megleled."
De a rózsa körül mennyi, mennyi lepke
Kering, cikázik, udvarol.
De feltámad a régi szellő,
S a sok lepkét mind széjjelhajtja,
S a hajdani két kis palánta arca
Egyszerre most már összeér.
S kéz a kézben, el nem válnának semmiért.
Meg is fogadták Isten előtt:
Nem hagyom el, és én se őt.
S felettük suttognak az öreg gesztenyék:
El ne engedjétek az Isten kezét!
Sok Sándor van a világon,
De én neked hoztam a virágom.
A jókedved el ne hagyjon,
Ha haragszol, csak ne nagyon.
Ősz fejedre áldás szálljon,
Egész szívvel ezt kívánom.
Sándor napi köszöntésül,
Hadd pusziljalak meg végül.
Egy angyalkának szólnak az égbe':
Szállj le a földre,
Leventének nincs testvére.
Majd meglátod,
Levente jó barátod.
Egyedül oly rossz lenni,
De olyan jó egymást szeretni.
Le is szállt, szót fogadott,
A földön Réka nevet kapott.
De fülébe cseng, mit Jézus mondott,
Ne felejtsd az égi otthont!
Egy kis angyal sír az égbe',
Volt neki egy kis testvére,
De annak földre kellett menni,
Hogy fogják egymást keresni.
Jól van, jól, te kicsi angyal,
(Az Úr Jézus így vígasztal).
Szállj le te is, légy testvérük,
érj le te is ő közéjük.
A kis Eszter el is indult,
A kis szíve mindjárt vidult.
Szerencsésen leérkezett.
Levente és Réka várták,
Rögtön nagy lett a barátság.
Mindjárt dél lesz,
Kicsi Eszter,
S Imre bácsi megkeresztel.
(Jézus rendelte ezt el.)
Akik most körülvesznek,
megfogadják,
az Evangélium tiszta útján
Úr Jézushoz elvezetnek.
Eszter, Imre bácsi így keresztel:
Először megkérdezi,
Mi legyen a gyermek neve?
Keresztanyád felel erre: Eszter
"Eszter, megkeresztellek téged
Atya, Fiú és Szentlélek
Isten nevében."
S a keresztvíz csordul kezében,
A homlokod vele kereszt jelével
Megjelöli.
Most már ott vagy Isten kezében,
Tulajdona lettél.
"Eszter", ezen a néven szól majd hozzád;
Ó, bár mindig meghallanád,
Hogyha szólít,
Éj csendjében,
Vagy forró szélben,
Igével, emberi szóval,
Mindenféle körülményben,
Meleg nyáron, hideg télen,
Mert gyermekét szó nélkül
Sose hagyja.
Ó, add Uram, hogy meg is hallja,
És megtartsa!
Ámen.
Nagy fotelban kis öregasszony,
Térdén Biblia.
Olvassa az Igét, aztán beszélni kezd.
Kezdődik a csoda:
Nem látom, ki beszél,
Eltűnik a szoba,
Csak az Ige szól hozzánk,
Dorgál, bátorít, nevel.
Óh, ha minden pap így tűnne el,
Ha megszólal az Ige.
Nem néznénk külsejét,
S nem méregetnénk, okos, -
Vagy kitűnő szónok talán.
Ó Szentlélek, törj át a szívünk falán.
Sok ilyen eltűnni tudó papot adj nekünk
Imát meghallgató, kegyelmes Istenünk!
Fürge láb és fürge kéz
Mindig szolgálatra kész.
80 éves jó Paulánknak
Szíve szolgál Jézusának.
A 80-hoz jöjjön sok még
Adja néked s nékünk az Ég.
Fohászok szálltak felfelé,
s lefelé áradt a kegyelem,
s körülölelt téged bénán, betegen.
Orvosság használt, vagy injekció?
Ő tudja egyedül, a Mindenható.
Doktor gyógyított?
Ő volt Isten keze,
embereket használt,v
áldassék a neve.
Mert próbál, mint édes gyermekét,
ezért ad rád annyi szenvedést.
De erőt is csodálatosan, ígérete szerint.
(Na lám, csak vers lett belőle megint.)
S kérjük Őt, adjon hosszú életet.
De nézze, elég volt a szenvedés neked,
s ha vigaszt adna, hogy nemcsak az Úr,
de én is szeretlek kimondhatatlanul!
"Quid temptabam dicere, versus erat." (Ovidius)
Elment a múzsám,
nincsen már itten,
csak annyit mondok
éltessen az Isten!
Most húsvétra esik születésnapod.
Ezt Tőle áldásul kapod.
Feltámadunk! Hisszük és tudjuk,
de mégis kérjük Őt,
adjon neked még itt sok esztendőt.
S még kívánok áldott ünnepet,
ki Téged nagyon szeret:
Margit
A sok faragástól úgy elkoptam, hittem,
Engem kézbefogni sose fog már Isten.
De eszébe jutottam, egyszer egy évben
Mégiscsak ott vagyok kezében.
Előkotor a fiók sarkából,
Mert valamit akar írni
én Marcsek Paulámról.
Hogy megüzenje születésnapjára:
Atyai szíve szereti és áldja.
És életét tenyerén tartja
Mindannyiunk mennyei Atyja.
Barátnőm, testvérem
voltál egy személybe',
s most elmentél az Úr elébe.
Itt is Vele jártál,
most szemtől-szembe látod.
Légy áldott, ezerszer is áldott.
Előszó.
Ovidius, emlékszem jól,
Prózában szólni nem tudott,
csak verset írt.
Ezért apjától sok vesszőt kapott,
bizony fájt neki és sírt,
de tovább is csak verset írt.
Lám, nekem könnyebb a sorsom,
ha prózában el nem is mondom,
Pegazusomra ülve fel,
ezt a verset hoztam el,
és nem ver meg tán senki érte.
De térjünk a tárgyra végre!
Verset írok. Uram segíts!
Ne legyen benne semmi más,
csak hálaadás, csak hálaadás.
Voltak nyugodt évek,
csendesek, mint a sima víztükör.
Uram, hála Néked.
Majd kapott feleséget.
Első látásra tudta: ő, vagy senki más.
Nemcsak feleség lett, de volt munkatárs.
Ó Uram, mennyi volt az áldás!
Uram, hála Néked.
De voltak viharok is.
Tajtékzó hullám dobálta a gyenge csónakot.
De Jézus járt a hullámok felett,
és megfogta a süllyedő kezet.
Uram, hála Néked.
És most? Minden otthonnak van levegője,
Megérzik, mely lélek árad belőle.
Minden és mindenki az Úré itten.
Isten éltesse! Áldassék az Isten!
Előszó.
Ovidius, egy régi latin költő
Prózában szólni nem tudott,
Csak verset írt.
Ezért apjától sok verést kapott,
De azért is csak versben sírt!
Lám, nekem könnyebb a sorsom,
Mert én is csak versben mondom,
És nem ver meg senki érte.
De térjünk a tárgyra végre!
Az ötvenediket én meg nem érem,
Hadd szóljak Hozzátok mostan, a 31. ebéden.
Hosszú volt idáig is az út,
Volt benne nehéz, és volt benne öröm.
A nehézre mondjátok: Te tudod, Uram!
A jóra mondjátok: nagyon köszönöm.
Megáldott 3 gyermekkel, 2 mennyel és 5 unokával,
Legyetek értük hálaadással!
S higgyétek, bármi jön reátok,
"Az Isten szeretet", és vigyáz reátok.
Higgyetek, mert míg Anyikából Dédi lettem,
Sok tapasztalat múlt el felettem.
Éljetek még soká!
Boldogan és hitben,
Éltessen az Isten!
1982. május 12.
Ég, és menny, - az nem ugyanaz.
Az égen ragyognak csillagok
És áll a nap.
Köröttünk cikáznak
Öntelt szputnyikok:
"Hol van Isten?
Lám én ember, itt vagyok!"
Ó, a mennyország az láthatatlan
Itt van bennem, s ott van mindenütt
Ahol béke van, és csend belül.
Ott van az Úr, s együtt vele
Bocsánatot nyert
Emberek szíve.
Karácsonyfa
Sok ajándék,
Eszem - iszom
Feledtet Téged Jézusom
Pedig az ajándékot Te is várod
Hisz' megváltottad a világot:
Hozzád vágyó emberszívet,
Hozzád hívet
Bár kapnál csak egyet is máma
85 Karácsonyára.
Mint pillanat, futnak az évek,
S magukkal viszik "tinédzserséged",
S most jönnek a "huszonok" sorba,
Tedd életedet Megváltód kezébe,
Ő legyen életed vezére.
Vele könnyebb lesz a nehéz,
S jobb lesz a jó.
Ezt adja neked a Mindenható!
(német gondolat után)
Mért békét adóbb erdőben sétálni,
Mint máshol?
Mert fa volt a kereszt,
S fából készült a jászol.
Jézus megáll szelíden
Türelme végtelen,
Pedig áldott kezében
Van üdvöm, életem
Óh bűn, te szörnyű mélység
Milyen lehet erőd
Hogy mersz szívemben kétség
Házamban hívni őt.
Kezére ráborulva
Felsírok, jöjj be hát!
S kitárom térdre hullva
A szívem ajtaját.
Keservesen sírtam,
Minden szóra bénán
Akkor csendesen
Hozzám lépett Jézus,
És elsompolygott a Sátán.
A gyertyafény:
Jézus világossága
Örök élet reménysége
A fenyő zöld ága
Ami díszt mi aggatunk rája
Emberi gondolatok garmadája -
Mit elfúj a szél.
Jöjj most közénk!
Hadd köszöntsön
Minden sárguló levél,
Mit az ősz eléd sodor.
És simogasson a fák
Kinyújtott ága,
És bókoljon feléd
Minden bokor.
És a muskátlik
Minden virága,
A tó vizének
Csendes csobbanása;
- Ugye hallod?
(Minket mindig értesz!)
Karban zengik most
Mindnyájan Feléd:
A növekedést adó
Isten
Tartsa feletted
Megáldó kezét!
(Ko bácsi 80. születésnapjára)
A két számot, ha összeadom:
Százhetvenöt év lesz.
Dédikénk és Kornél bácsink
Olyan nagyon szép ez.
Köszönjük a sok jóságot,
Amit adtak nékünk.
Meghálálni sose tudjuk,
Akár meddig élünk.
Az Úr Istent arra kérjük:
Adjon egészséget,
Jóban, rosszban Benne bízást,
Lelki békességet!
Kívánják: Sándor, Margit, Peti, Gyuri, Isti, Kati, Vilma
Uram, megbontom a tetőt,
És hozzád viszem a szenvedőt.
Tégy vele is csodát,
Gyógyítsad az agyát.
Én vagyok a TRABANT,
Nem vagyok már gyerek,
Ezért hörgök, zörgök,
S az utast összerázom.
De ha kell, még hegyre mászom.
Kicsit lusta vagyok,
Ezért meg kell tolni,
De a gazdám szeret,
S tud velem bajlódni.
Nem is tudom, mit is szeret jobban,
Ha a volánt tartja,
Vagy ha alám fekszik,
S kapar a hasamba.
Szereti és ismeri a lelkem,
Csak kívülről hagy
Piszkosan engem.
De szerencsére van még egy gazdám,
Ő még nem vezet,
De ő is szeret.
És ha piszkos vagyok,
Nem tűri a sarat,
Vizet hoz vödörbe,
És szivacsot ragad.
S tisztára mos szépen.
Ilyenkor úgy érzem, most jöttem a gyárból.
Szeretem is őket, és ezért hálából
Kimegyek majd velük akármilyen útra,
Míg bírja öreg szívem, és erőmből futja.
(CG 14-30, Bubuka)
(Bubu)
Megíratott akkor, amikor féltünk, hogy nem megy át a pótvizsgán. Most lett aktuális, megtaláltam. Sok puszi, Nagymama (1980. június 13)
Két kis cica gombolyaggal
De kedvesen játszik,
A harmadik Anyujának
A hátára mászik.
Cica Anyu kis cicáit
Szeretettel nézi,
Amíg vigyáz, kis cicáit
Semmi baj sem éri.
Hat kis liba hosszúsorba’
Most indul sétálni,
Amíg ők majd palintáznak,
Anyukájuk fog rájuk vigyázni.
Riska tehén hasznos állat,
Tejecskét ő adja,
Hogy megfejjék reggel, este,
Oly szelíden hagyja.
Csak azt kéri: kis borjának
Hagyjunk ám belőle,
Mert még gyenge, nem mehet ki
A zöld legelőre.
Erős állat ez a nagy ló,
Ha felülsz hátára,
Elvisz téged kis Gyurikám
Akához Csabára.
Kis csikója mellette fut:
Nyihaha – azt mondja,
Jó légy, édes kis fiacskám –
Azt feleli anyja.
Sok kis malac visít nagyot:
Ui, ui – éhes vagyok!
Röf, röf – mondja öreg malac,
Egyél hát, mert éhen maradsz.
Nyuszi api, nyuszi anyi
A homokba gödröt ásnak.
Berendezik nagy ügyesen
Nyuszi háznak.
Akár szél fúj, akár esik,
Nyúl gyerekek benn a lyukban
Sose fáznak.
Róka anyi kis fiával szépen játszik.
Másik három róka gyerek meg azt várja,
Mikor játszik vele is az anyukája.
Fürge mókus fészket rakott a fára.
Nagyon vigyáz négy kicsi kis fiára.
Amikor már nagyra nőnek,
Mászni megtanítja őket.
Tyúkanyó a kis csibéit „kot-kot” hívja egyre,
Vezetgeti, tanítgatja odakinn a kertbe’.
Messzire nem menjen senki,
Mert a rossz cica meglátja,
Odaugrik, s „hamm” bekapja
Szegényt vacsorára.
Tyúkanyó a kis kacsákra
Vigyázna, de mindhiába,
Kis huncutok vízbe futnak,
Nem fogadnak szót a tyúknak.
Fecske api gyorsan repül,
A legyet elkapja,
Hazaviszi fiainak,
S a szájukba dugja.
A pintyőkék anyukája
Nagyon vigyáz kis fiára,
Etetgeti, takargatja,
Hogy ne legyen semmi baja.
Hideg vízbe’ kis kacsákat
Anyukájuk megmosdatja,
Nem hallottam, hogy emiatt
A kis kacsa sivalkodna.
Hideg vizet szeretik ám,
Ugye Gyuri, te sem bántad,
Mikor Anyu hideg vízzel
Megmosta a kicsi hátad.
Kicsi majom anyukáját
Átöleli kézzel, lábbal.
Úgy ugrálnak ágról-ágra,
Együtt másznak fel a fára.
A kenguru furcsa állat,
Kicsi fiát zsebben hordja.
A nagy zsebből kikukucskál,
Nincsen neki semmi gondja.
A halak a vízben élnek.
Emberektől bizony félnek.
Csak tátognak a szájukkal,
De szegények nem beszélnek.
A kis méh, a tarka lepke,
Vígan repül, jó a kedve.
A virágra reá szállnak,
Mézet esznek, s odébb állnak.
1954. május
| Aka | - Pfeiffer Mária (1889-1971) |
| Anyám, Dédi | - dr. Tóth Miklósné Scholtz Gabriella (1876-1964) |
| Apám | - dr. Tóth Miklós (1870-1937) |
| Áprily vers | - Valószínűleg "A csavargó a halálra gondol" |
| Assziszi | - Assisi Szent Ferenc |
| Az ötvenediket én meg nem érem | - Valóban nem érte meg az ötvenediket, mert 1990-ben meghalt, sőt maga AP sem, mert ő is csak 1997-ig élhetett. Az unokák száma viszont azóta 12-re nőtt |
| Bubu | - CG 14-30 rendszámú Trabant 600 Combi-nk |
| Csabára | - Békéscsabára |
| Elipsz | - Sétány a Vár dunai oldalán az Alagút fölött |
| Első nyomtatásban megjelent vers | - Az Új Idők folyóirat 1926-09-26 / 39. számában, a 372. oldalon |
| Eszter | - Asztalos Eszter (1984 - ) |
| Fiunk esküvői ebédjén | - Asztalos Péter és Némethy Katalin esküvője 1951. |
| Fodor | - Fodor Szanatórium, Budakeszi |
| Gyuri | - Asztalos György (1952 - ) |
| Imre bácsi | - Bencze Imre kelenföldi evangélikus lelkész |
| Isti | - Asztalos István (1955 - ) |
| Jézus kezében | - Megjelent az Élő Víz c. folyóiratban (1947. május 25, 6. oldal) |
| Kati | - Dr. Asztalos Péterné Némethy Katalin (1929 - 2007) |
| Kornél bácsi, Ko bácsi | - dr. Scholtz Kornél (1871-1962) |
| Levente | - Asztalos Levente (1979 - ) |
| Margit, Nagymama, Asztalosné | - Asztalos Sándorné Tóth Margit (1902-1990) |
| Mónika | - Szent Ágoston, azaz Augustinus édesanyja |
| Nagyapám | - Scholtz Gusztáv bányakerületi evangélikus püspök (1842-1925) |
| Paula | - Marcsek Jánosné |
| Peti, Fiam, Fiunk | - Dr. Asztalos Péter (1923-1997) |
| Réka | - Asztalos Réka (1981 - ) |
| Reményik vers | - Valószínűleg a „Csipkebokor” (II. Mózes 3) |
| Sándor | - Asztalos (Pfeiffer) Sándor (1892-1978) |
| Szívek | - Az Új Idők folyóirat 1926-09-26 / 39. számában, a 372. oldalon "A te szíved" címmel jelent meg ennek a versnek a középső része. |
| Vilma | - dr. Scholtz Oszkárné Ittzés Vilma (1879-1968) |