melyeket unokája, Asztalos István kérésére vetett papírra 1973-ban Budapesten.
Emlékszel? 1960. június 26.
Ötven éves találkozó 1970. május 16-án
55 éves érettségi találkozóra
Jegyzetek
Személyek
Az öreg ház egyéb lakói 1945. után
1. Vojacsek Adél, Tóth Leona, Tóth József és Tóth Miklós
2. Wojacsek szépmama a Reáltanoda utcában
3. Huncut kék szem nézett derűsen a világba
4. Tóth Margitka, Petár? kutya, Scholtz nagyapa Gödön
5. Tóth József és felesége, Vojacsek Adél Gödön
6. Ko. bácsi "stúdiójában" (Kalló lakás) állt háromszög alaprajzú kandalló
7. Göd vázlatos térképe
Édes Istikém,
kérésedre megpróbálok én is végigpillantani elmúlt életem felett, és leírni, amire még emlékszem – bár ez nem lesz olyan érdekes, mint a Nagyapádé – de hát egy emberi élet nem mindig érdekességekből rakódik össze, de volt benne sok–sok szeretet, amit nagyszüleimtől kezdve családunk tagjaitól és, még sok mástól is kaptam, éreztem, és én is sokakra tudok visszaemlékezni, akik nagyon kedvesek voltak a szívemnek. Ami pedig itt–ott nehéz vagy rossz volt az életemben, most öreg fejjel már úgy látom azt is, hogy Isten azzal is nevelt, és soha cél nélkül nem engedett semmit sem történni az életemben, azt is hasznomra fordította, és Kegyelme soha el nem hagyott.
1902-ben születtem a Lipót körúton. Apámat azzal vigasztalták a barátai, hogy nem baj, hogy kislány, legalább majd lesz, aki stoppolja az öccsök elszakadt harisnyáit. Hát az öccsökből sajnos nem lett semmi, sőt én magam is elég nyápic gyerek lehettem, úgyhogy orvosi tanácsra vidékre költöztünk, hogy sokat lehessek levegőn. Rákospalotára esett a választás, gondolom azért, mert innen Édesapám is bejárhatott Pestre a hivatalába: azt hiszem járásbíró lehetett akkor. (Mint kúriai bíró ment nyugdíjba, ez a legfelső bíróság volt akkor, és méltóságos cím járt vele.)
Első emlékem innen van, két éves koromból, amit azért tudok ilyen biztosan, mert a kis húgomat, Erzsikét, aki egy évvel utánam született, és egy éves korában halt meg, toltam egyszer a kocsijában, egészen fel kellett nyújtani a karomat, hogy elérjem a kocsi fogantyúját. Ő magára nem emlékszem.
A házigazdáink, akitől béreltük a lakást, álltak Szatmári bácsiból, annak egy Pritti nevű vadászkutyájából, akivel vastag barátságot kötöttem, Szatmári néniből és kövér mopszlijából, Morzsiból, “akivel” csodálatosan hasonlítottak egymásra és a “fiúból” – akit ugyan Lajosnak hívtak, nálam jó pár évvel öregebb volt – és nem tudom milyen gátlás folytán semmiért ki nem mondtam volna a nevét. Lehet, hogy más ilyen nembelit nem ismervén, fogalom volt számomra, hogy ő “A” fiú. Prittinek megígértem, hogy majd horgolok neki egy szép sapkát, amely ígéretem beváltatlanul maradt, többek között azért, mert nem tudtam horgolni. Azt hiszem, mindig, télen–nyáron a kertben lehettem, mert a lakásra egyáltalában nem emlékszem, a kertet meg le tudnám rajzolni. Télen Édesapám egy jó darabot az udvaron körülsáncolt, és felöntötte vízzel, ott csúszkáltam naphosszat.
A szomszédban lakott egy barátnőm, Falvai Totyi, a deszkakerítés mindkét oldalára odahúztunk egy-egy padot, felálltunk rá és úgy beszélgettünk órák hosszat. Aztán volt még egy barátnőm, Ábrányi Manci, ezek pár házzal odébb laktak, valamivel idősebb is volt, mint én. Járt hozzá egy tanító néni, s mikor az előkészületekből láttam, hogy várja (tintatartót, füzeteket készített elő), akkor pánikszerűen hazamenekültem, mert mi lenne, ha itt érne a tanító néni, és tőlem is kérdezne valamit, és én még semmit, de semmit az ég világán nem tudok. Még egy rossz emlékem van Palotáról, az udvaron volt egy budi, s nekem, mikor már megfelelő nagynak talált Anyám, oda kellett járnom, és én rettenetesen féltem, hogy beleesem. Ezt a félelmemet még felnőtt koromban sem sikerült egészen leküzdeni, mert még Édesapádat, sőt még titeket is mindig féltettelek a csabai hasonló helyiségtől.
Egyszer Fótra voltunk meghívva a javítóintézetbe egy műsoros előadásra, utána uzsonna volt, elém tettek egy csészét, és én teljes bizalommal kortyoltam bele, mert tejes kávénak látszott, és kiderült, hogy tejes tea. És egy néni folyton a fülembe kiabálta, hogy ugye jó, csak idd meg szépen.
Teltek az évek, hat éves lettem, így az iskola miatt otthagytuk Palotát, és felköltöztünk a Várba, Werbőczy u.3 szám alá, és engem beírattak a Bécsikapu téri ev. elemi iskola első osztályába. Ez az épület a templomhoz simult (a háború szétbombázta), most már nehéz elképzelni, hogy ilyen kis alapterületen elfért. De nem volt nagy, a földszinten egy teremben volt mind a négy lány osztály, és egy másik, a tornaterem. Ez egy szerek nélküli terem volt, a szüneteket itt töltöttük, meg tornáztunk is, amit lehetett. Fent az emeleten két fiú osztály volt, egyikben az 1-2, a másikban a 3-4. osztály. A fiúkat Hüttl és Wichmann, minket lányokat Gärtner tanított. Amilyen primitív volt a mai szemmel nézve a felszerelés, olyan messze híresek voltak a tanítók. Híres jó iskola is volt, más vallású szülők is szívesen adták ide a gyerekeiket. Négy osztályt tanítani egyszerre, nem lehetett könnyű, de nem emlékszem, hogy egyszer is valami zenebona, rosszalkodás lett volna. Egyik osztály írt, másik számolt, stb. Hogy csinálta, nem tudom. A számtanhoz való rossz viszonyom már itt, az első osztályban kezdődött, de a tanító úr azzal vigasztalta a szüleimet, hogy a számtanhoz külön tehetség kell, van egy tanítványa, aki igen rosszul tanul, de számtanból kiváló.
Még egy gyenge oldalam volt: az éneklés. Ezen Gärtner úgy segített, hogy egy kis füzetbe gyönyörűen lekottázta az ott tanult énekeket, és szép gyöngybetűivel aláírta a szöveget is, hogy szüleim otthon gyakorolhassák velem. Ezen a téren el is értem némi haladást, legalább a templomban tudok énekelni, és még otthon magamnak is - különösen míg fiatalabb voltam, és tele volt a szívem. Két énekre még most is emlékszem, mindkettő karácsonyi ének volt, a dallamát ő szerezte, és egyiknek a szövegét is. Az egyik így kezdődött:
Boldog örömnap virradt ránk
Ma született Jézuskánk.
Az egész világ vigadjon
Istenünknek hálát adjon.
A másik:
Szálljatok le, szálljatok
Betlehemi angyalok.
Ezt mindig a karácsonyi ünnepélyen énekeltük, ami a templomban volt. Az oltár mellett állt egy nagy karácsonyfa, mindannyian kaptunk egy zacskó gyümölcsöt, édességet, a rászoruló szegény gyerekek meg ruhát, cipőt is. De nem ám uraságoktól levetettet, hanem vadonat újat. Karácsony előtt mindig jött egy suszter és egy szabó, mértéket vett a gyerekekről, meg a Mária Dorottya jótékony nőegylet asszonyai (Nagymamám volt az elnöknőjük) is varrtak a szegényeknek.
A katolikus gyerekekért mindig bejött a tiszijük, és vitte őket hittanra. Egyszer, mikor már vonultak kifele, az egyik lány orrot mutatott a tiszinek. Mire én felnyújtottam a két ujjamat:
- Tanító úr kérem, a Z.I. orrot mutatott a tisztelendő úrnak.
- Mutasd, melyik kezével? - Mutatom a jobb kezem.
- Tedd össze az ujjadat! - És a vonalzóval egy jó körmöst húzott a kezemre:
- Nem szabad árulkodni!
Aztán az illetlenkedő is megkapta a magáét, én pedig nagyon elszégyelltem magam, de valahol egészen belül megszólalt egy hang: igaza volt a Tanító Úrnak, és én őt nagyon szeretem. Ez volt az első és utolsó árulkodásom az iskolában. Egyszer meg vigyázó választás volt az iskolában. Ez úgy zajlott le, hogy terem négy sarkába odaállított egy-egy jelöltet a nagyok közül, és nekünk, többieknek oda kellett menni, akit vigyázónak szerettünk volna. Már mindenki odaszaladt a maga választottjához, és én még mindig határozatlanul álltam a terem közepén. Akkor láttam, hogy Gyurcsikhoz nem ment oda senki, és nagyon szomorú. Odafutottam hozzá. Az én szavazatom nem tette őt vigyázóvá, de megölelt és már nem volt olyan szomorú. Megint megszólalt az a belső csendes hang: jó helyre mentél.
Hát számtan ide, számtan oda, azért mégiscsak szerencsésen elvégeztem a négy elemit, és azok között voltam, akik 10 aranykorona jutalmat kaptak. Forrasztattak Anyuék rá egy fület úgy, hogy láncon is lehetett hordani. Iskolába járni nem kellett nagy utat megtennem, csak végig a Werbőczy utcán. Két szobás lakásunk volt az emeleten, az ablakok a Dunára néztek, meg a ház kertjébe is le lehetett látni, de azt mi nem használhattuk, csak a háztulajdonos. Ebből származott egyszer egy nagy ijedelem, mert az ablakban játszottam egy babámmal, és egyszer csak kicsúszott a kezemből, és leesett a kertbe. Keservesen elkezdtem bőgni, hogy mi lesz most, és ráadásul a szomszéd kertben sétáló kat. Nemes püspök elkezdett hahotázni az én fájdalmam felett. Ez az utcán is kinevetett egyszer, mert kérdezte, hogy ki halt meg, én azt feleltem, nem tudom. Csak később kapcsoltam, hogy azért kérdezhette, mert sötét ruha volt rajtam. Na a babám aztán szerencsésen mégiscsak hazakerült. Iskolába járni, ahogy most visszagondolok, szerettem tulajdonképpen, de azért, mikor elindultam hazulról, minden áldott nap megálltam a folyosón lévő vízvezeték kiöntőjénél, és viszontláttam a reggelimet. Hogy mitől múlt el ez a nyilván ideges tünet, azt nem tudom, de középiskolában már nem szenvedtem vele.
Nagyon sokat voltam Nagyapáméknál (Scholtz Gusztáv) a parókián. A Scholtz családban egyetlen unoka voltam, és igen szerettek. Keresztanyám anyám nővére: Margit volt. Emlékszem, egy születésnapomra annyi ajándékot kaptam tőle, hogy minden örömöm mellett áthúzott rajtam az a gondolat, hogy azért nem helyes, hogy „Keke” így elkényeztet engem. Egyszer rá voltam bízva, mert Anyámék Nagymamáékkal elutaztak valahova, és mindennek dacára megállapítottam, hogy ő nem gondoz engem olyan lelkiismeretesen és rendesen, mint Anyám, és már nagyon nehezen vártam haza. Persze, ő nem ment férjhez, nem volt gyereke, nem értett úgy egy kislány öleléséhez. Ő különben a Deák téri ev. polgári leányiskolában volt rajztanárnő, ügyes akvarellista, állított is ki tárlatokon, s azt az én piros ruhás képemet, ami Juditka szobájában van, is ő festette, fénykép után, mert csendben modellt ülni még nagyobbacska koromban sem voltam hajlandó - és képes, nagy bánatára szegénynek. Most öreg fejjel látom csak, hogy milyen kis dolgokkal lehet valakit szomorítani, vagy örömet csinálni, és még most is mennyi híja van ennek.
Egyszer soká feküdtem betegen a Nagymamáéknál, bronhiolitiszem volt, ez a hajszálhörgők hurutja, és nagyon kínos betegség, mert fulladtam tőle. Az öreg Gyurman volt a doktoruk, fehér kecskeszálas, kedves öreg doktor bácsi, úgy gyógyított, hogy nyakig melegvizes lepedőbe burkoltak, körülöttem lepedőkből egy kabin félét csináltak, alaposan betakartak, s egy dézsába az ágyam mellé forró vasat dobtak – szóval egy alapos házi gőzfürdőben feküdtem. Hogy ezt kibírjam, legtöbbször édesapám ült mellém és mesélt, mesélt fáradhatatlanul. A szilvás gombóc mese – ha még emlékszel rá – az ő fantáziájában született, és a vízi- és erdei tündérekről is gyönyörű meséket tudott kitalálni. És közben időnként megvakarta az orrom, mert mivel én nem férhettem hozzá, állandóan viszketett. Másik mesélőm Nagymama volt, ő nem fejből, hanem könyvből olvasott, s közben állandóan kötött. Nem tudom, min csodálkoztam jobban, a meséken-e, vagy azon, hogy hogy lehet úgy kötni, hogy oda se néz. Nekem is ő varrt gyerekkoromban. Szerdánként (ha jól emlékszem) volt a Mária Dorottya Nőegylet varró délutánja, mikor egy csomó nénivel szorgoskodott a szegények felruházásán. A nőegylet névadója József nádor főhercegnek volt német származású felesége, egyetlen evangélikus a tiszta katolikus Habsburg családban, és az ő segítségével jött létre a budai ev. templom, gyülekezet, szóval az egyház. A háború előtt még ott volt az emléktábla is a templomban, és azt hiszem, csak a bombázás rombolta össze. Szegény „Nagykámat” egyszer nagyon megijesztettem: elestem az ebédlőben, épp annak a szekreternek a sarkánál, ami a tied most, nem történt semmi bajom, csak fekve maradtam, és semmi szólongatásra nem feleltem. Szegény egyedül volt otthon - kiment – s láttam, hogy egy kancsó vízzel tér vissza. Mielőtt élesztés céljából a nyakamba öntötte volna, hirtelen nevetve felugrottam. Megkönnyebbült szegényke, és még csak össze se szidott, pedig de megérdemeltem volna egy jó nyaklevest.
Nagyapámra ha visszagondolok, a szószéken látom, meg az ebédlőasztalnál, mikor főzi a feketét. Ez egy csodálatos masina volt a szememben: egy sárgaréz fazék, félgömb alakú üvegfedővel, ami alatt látszott, hogy buborékol a kávé, ami aztán a fazékból kiálló csapon kifolyt. Nem untam meg soha nézni, olyan varázslatos volt. Mikor meg fánk volt ebédre, bíztatott, hogy az egyikbe egy korona van belesütve. Ennek reményében ettem, ettem a fánkokat, de csodálatosan mindig az ő foga alatt koccant meg – de utána mindég ideadta. Egyszer meg valami aranypénz csillant, amilyet még Anyám se látott, s nevetett, hogy az nem igazi pénz, mire én megráztam a fejem, hogy nem kérem. Kisült, hogy valami nagy – tán 1oo koronás, ha volt ilyen – arany volt, mire kiderült, és nyújtottam érte a kezem, Nagyapám azt mondta, ha nem kellett, hát most már nem kapod meg. Ebből is lehet tanulni.
Szilveszterkor családi kártyázás volt, ha jól emlékszem, engem Oszi bácsi (Anyám öccse – Vilma néni, vagyis Vulika férje) vett az ölébe, és mutyiztuk a kasszát, s ha Oszóka vesztett egy krajcárt, elkezdtem sírni. Szóval ide nyúlik vissza a kártyához való nem egészen barátságos viszonyom. Más kártyázás nem is volt a családban, csak Nagyapának volt whist partija. Nagymama pasziánszozott. Oszóka a borospohárból is mindig megkínált, mondván: „Babóka, igyunk bojot!" Akkor még nem jelent meg az a plakát, hogy a gyerekeknek egy kortyot sem, s bizony én nem tudom, későbbi ideges tüneteimnek nem ez vetette-e meg az alapját.
Kornél bácsiról (Anyám bátyja) Karácsonnyal kapcsolatban van egy emlékem, erre is rátérek. A karácsonyok az iskolai ünnepéllyel kezdődtek, amiről már beszéltem, azután hazamentünk, ott jött a Jézuska, este pedig Nagyapáéknál, és ez volt a fő szám. Az első innen való emlékem igen csodálatos. Ültünk a szomszéd szobában, várva a csengettyű-szóra, és én már nagyon türelmetlen voltam, lehasaltam, és az ajtó alatti résen bekukucskáltam. A fénylő padlón kis meztelen lábacskákat láttam tipegni, és izgatottan ugrottam fel, „látom az angyalkák lábát!” A család összenézett, nem tudom, mit gondolhattak magukban, nem szóltak semmit, látva a hitetlenkedő arcokat, nem beszéltem többet. Most is élénken látom magam előtt, amit láttam. Gyerek fantázia, fény játéka a padlón, sok mindent mondhat rá a józan ész. Ha jól emlékszem, Ezékiel próféta volt az – majd utánanézek a Bibliában, aki mikor valami nagy veszedelemben volt, azt mondta neki az Isten: „Nézz körül, mit látsz?” És látta, hogy tüzes lovasok veszik körül védelmezően. Sok látomásról van szó a Bibliában, amit a mellette levő ember nem látott, és az is csak akkor, amikor Isten megnyitotta a szemét. Rengeteg ajándékot kaptam mindig, elsorolni sem lehetne, ha emlékeznék is mindenre. Már nagyocska voltam, mikor nyílik az ajtó, és ott áll a fa alatt, amire szinte még vágyni sem mertem: egy bicikli. Most is érzem azt az örömet. Kornél bácsi nyakába ugrottam – azt is tudom, hogy szinte öntudatlanul, mert senki se mondta, hogy tőle van, csak én megéreztem. Akkor később kaptunk mindent, mint ti most, pl. órát csak a konfirmációmra kaptam, Keresztmamától.
Konfirmáció oktatásra (1)9l6-ban kezdtem járni, de akkor meghalt Nagykám, s abbamaradt. Következő évben került aztán rá sor. Varsányi konfirmált, Nagyapa akkor már nyugdíjban volt. Tőle kaptam az első Bibliám, azt a zsoltárverset írta be: A te Igéd legyen lábaim szövétneke. Bizony jó sok év telt el addig, míg ez be is következett. A konfirmáción én mondtam verset, a papunk egy másik lánynak akarta adni, de aztán szavazásra bocsátotta a vitát, és abszolút többséggel rám szavaztak a társaim. Szép volt, és meg voltam hatva, de túlságosan a magam személyével voltam elfoglalva, még a ruhámra is pontosan emlékszem. Utána nagy családi ebéd Nagyapáéknál.
Na most nézzünk kicsit vissza az iskolára. Az elemi elvégzése után a felsőbb leányiskolába írattak be. Ide egy évig jártam a vári lakásból, de aztán leköltöztünk a Ráth György u. 18-ba, az akkor épült Bírói Egyesület bérházába, és innen gyalogoltam fel minden nap az isibe. Beíratáskor azt kérdezte az igazgató – egy kat. Pap bácsi volt – hogy hát abban az ev. iskolában mindenki aranyérmet kap. Úgy látszik, a többiek is kaptak, akik oda iratkoztak, Zelenka Sári meg Nati néni, meg két másik lány. De aztán az évek folyamán megbarátkoztunk, a „folyosón ha látott, kalapjával mindég barátságosan hátba vágott”, ahogyan a 45 éves érettségi találkozóra írt versemben olvasható. És úgy hívott, hogy Tóth gyerekem. Mikor meg egy francia órán belátogatott, és én gyengén feleltem, akkor észak magyarországi francia lett a nevem. Rendes öreg úr volt, és az iskolát nagyszerűen vezette. A négy felsőbb leány után megnyílt az V. gimnázium, én odakerültem, aki meg akarta, elvégezte az 5. és 6. felsőleányt.
A matematika továbbra is ellenségem maradt, Nagyapád is sokat vesződött velem, de csak nem akart megnyílni az eszem, de azért mégis rászánta magát, és elvett feleségül egy évvel az érettségi után. Gabi néni – aki még most is él – néha meglátogatom, németet és történetet tanított. Egy történelem órán igen rossz és nem igaz beállításban adott elő a reformációról, mire én sírva felálltam, és helyreigazítottam a mondottakat, nem szólt semmit, vagy sikerült meggyőznöm, vagy csak nem akarta forszírozni a dolgot, de én örültem, hogy nem nyeltem le szó nélkül. Azért elég jól tanultam, csak az volt a baj, hogy nagyon hamar elfelejtettem a tanultakat.
Egyedül magyarból tűntem ki, illetőleg a fogalmazásból, különösen a szabad dolgozatokért kaptam dicséretet. Egyre azt mondta Ilonka néni, hogy Petőfi jutott eszébe, mikor olvasta. Hát Petőfi éppen nem lettem, bár a versíráshoz is volt hajlamom. Az elsőt Cili nénihez írtam, a W.C. falára, így hangzott: Cili néni édes drága, / A világon nincsen párja. Torna tanárnő volt. Az első nyomtatásban az „Új Idők” című folyóiratban jelent meg, Csendes Méri álnévvel küldtem be. Igaz, hogy csak a szerkesztőségi üzenetek közt közölték, azzal a megjegyzéssel, hogy kapunk mi még onnan jobbat is:
Szíved szikla, gránit kemény,
Melybe én véstem be mélyen a nevem.
Hiába hullt rá feledés homokja,
Melybe magot szór új szerelem,
Nem kel ki más, mint gyenge növény,
Mit táplálni nem tud a száraz fövény.
Ha virágja lesz is, nincs gyökere,
Kitépi az első vihar szele.
Ám dacol mindennel a véső nyoma
Én, én véstem a nevem oda.
Később, már felnőtt koromban, egyházi lapok közöltek párat. Az első az Élő Víz címűben jelent meg, a pünkösdi szám első oldalán. (Erre nem jól emlékeztem, beljebb volt.) A címe az volt:
Jézus kezében.
Nem akarok kő lenni, még márvány se. Nem!
Igaz hogy szép fehér, de ellenáll keményen.
Véső kell hozzá és nehéz kalapács.
Agyag szeretnék lenni a Mester kezében.
Engedelmes és alázatos.
Hogy minden nap érezzem magamon.
Akár simítva, akár keményen.
De a kezét érezzem, ha formál.
A Terv után a puha agyagon.
Nagyapa azt mondja, nagyon terjengősen írok, hát megpróbálom a továbbiakat rövidebben felvázolni. Üzend meg, hogy te is így látod-e?
Na még egyet az iskoláról. A (z 1) 9l9-es kommünkor az osztálynak főbizalmit kellett választani. A legtöbb szavazatot én kaptam, máig sem tudom miért, hogy megbíztak bennem, vagy hogy nagy szájam volt talán. Szóval ebben a tisztemben megbíztak, hogy menjek be a tanáriba, és mondjam meg, hogy eresszenek haza minket, mert nagyon hideg az osztály. Pillanatok alatt kitették a tanárok a szűrömet, mondván, hogy csak maradjunk szépen itt, mert otthon is ilyen hideg van. (Amibe' köztünk szólva teljesen igazuk volt.) Így aztán reményteljesen induló politikai pályafutásom derékba tört.
Eddig a Scholtz családdal kapcsolatban írtam, most már rátérek a Tóthokra. Ott már nem voltam egyeduralkodó unoka. Apámnak sok testvére volt.
- Ő Miklós volt a legidősebb,
- aztán Leona, (férje Nelhübel Ede, őt már nem ismertem, fia Miklós az orosz fogságból hazatérve öngyilkos lett, azt hiszem apja elmebaját örökölte szegény, őtőle mindig valahogy féltem),
- azután Adél, nem ment férjhez,
- Maca, férje dr. Szőke Gyula a községi orvos Komádiban, gyerektelenek,
- Ilma, korcsolyázás közben hirtelen összeesett és meghalt, lány maradt,
- Emi, Somogyiné, elvált és korán meghalt, fia Dódi,
- Rózsa, nem ment férjhez, Dódit nevelte, mikor árva lett,
- József – keresztapám, elvált asszonyt vett el, gyerektelen, ő örökbe fogadta Dódit, (ezért hívják őt Somogyi-Tóth Józsefnek),
- Bandi, ő volt a legfiatalabb, felesége Zsenáti Emi, fia Bandi.
1. Vojacsek Adél, Tóth Leona, Tóth József és Tóth Miklós
Dódi felesége Marikovszki Panni, ifj. Bandié Polónyi Nóra. Apám szülei: Tóth József, kir. tanfelügyelő, és egy grófi családnál nevelősködött fiatal korában, felesége Vojacsek Adél, első férje Vízkeleti, neves festőművész, a családban maradtak is szép képek utána. Apám mesélte, hogy az édesapja szilveszterkor mindig megszámolta a gyerekeit: „megvagytok-e báránykáim?” Akkor még nem volt kat. részről reverzális kényszer, és ők úgy egyeztek meg, ha fiú lesz az első, mind reformátusok lesznek, ha lány, mind katolikusok. Így aztán Apám születésével az egész család református lett. A nagynénik közül Leona nénit szerettem legjobban, ő volt hozzám a legkedvesebb, és Anyámnak is ő volt a legkedvesebb sógornője.
Azt hiszem, ez a családi leírás kicsit unalmas lehetett számodra, de hát csak legyen minden megörökítve, amire emlékszem.
Dódival igen jó pajtások voltunk, közel egy évvel volt csak idősebb mint én, jól eljátszottunk, ő az én babáimmal, én meg az ő katonáival, meg hintalovával. Ez utóbbi beteljesíthetetlen vágyam maradt, mert kis lány és hintaló, az nem passzolt össze. A közös játék a katonákkal folyt, felállítottuk a két tábort a földön, és a golyókat gurítva harcoltunk. A cigarettázást is együtt kezdtük, bár inkább szivarozásnak lehetne nevezni, mert nádba töltöttünk száraz leveleket, és azt szívtuk. Én megúsztam baj nélkül, de szegény Dódi nagyokat hányt utána. – "Szegény kis fiú, mégiscsak a vakbelével lesz baj.”
Na most merre is jártam, keltem gyerekkoromban? Egy súlyos szamárhurut után elvittek az Adriára, Lusszinba vagy Cirkvenicára. Hogy vágyom most látni a végtelen tengert, mikor meg nézhettem volna, nem emlékszem másra, mint homokvárra, amit mindennap építettem, és a horvát gyerekek mindennap összeromboltak, és azokra a kobaltkék kis kagylókra, amiket a hullámverte parton gyűjtöttem. Talán örök emberi sors, csak később – vagy talán későn észrevenni azt, ami arra érdemes.
Azután Komádi, Maca néniéknél. Gyula bácsi sokszor elvitt magával kocsizni, ha járta a betegeket, vagy kimentünk a tanyájára. S ha hosszabb kocsizásra nem volt alkalom, a kapuban vártam, s az istállóig ültem a bakon. Tehenek az istállóban, nézni a fejést este, s hallgatni, hogy csurran a habzó tej a sajtárba. S aztán inni belőle! Azon melegen és habosan. Az udvaron két gyönyörű fehér komondor, Bodri és Sajó. A kutyák változtak, de a nevek nem. Az egyik Bodrit különösen szerettem, s ennek jeléül átöleltem a nyakát. De ezt ő nem méltányolta, hanem belekapott az arcomba. Bőgés, vérző képpel rohantam fel, ijedség, szerencsére Gyula bácsi otthon volt, és ellátta a sebet, s mivel nyilvánvaló volt, hogy Bodri nemtetszéséről van csak szó, nem kellett veszettség elleni oltásra mennem. De az egyik foga helye még most is látszik. Jó húsvéti vakációkat töltöttünk ott, csak egyet rontott el az, hogy egy négy soros német verset kellett megtanulnom: Das Veilchen. Hogy mi célból, nem tudom. Később még Nagyapáddal és Apuval is voltunk nehányszor lent, Apu megkérdezte a bakon: Gyula bácsi, mi potyog a ló farkából? Nagyapa nem szeretett ott, mert sok lévén az állat, sok volt a bolha is, egész éjjel ezeket gyilkolta, s reggel az éjjeliszekrényén egy egész sor elnyomott bolhatetem sorakozott.
Mikor aztán nagyobbacska lány lettem, olyan Jutka korú (11 éves - AGy), akkor kezdtem el Csabára járni, Hedi meg Gödre. Jó barátnék voltunk, roppant eleven, mozgalmas ház volt az övék, a nap minden szakában átfutó, meg-megülő vendégekkel, de nekem mégis csak akkor volt a legkedvesebb, mikor a Pfeiffer fiúk: Sándor, Miklós és Pista is otthon voltak.
Átmentünk gyakran Békésre is, ott lakott Nagyapádék nagymamája a húgával, a gyerekek "Keresztjével", akit később Édesapád nevezett el Ómamának. Kedves öreg házuk volt, nagy kerttel, ami lenyúlt egészen a Körösig. De a "Körösaljra" nekünk szigorúan tilos volt menni. Természetesen Hedivel első dolgunk volt, hogy lelopakodtunk. Nem tudom, mitől féltettek ott bennünket, a Körös ág, mint pár méter széles patakocska, jóindulatúan folydogált a bokrok között. De Miklós észrevette, és rettenetesen letolt minket, sőt mi több, még a Nagymamájának is beárult, amit roppant rossznéven vettem tőle, és eltartott egy darabig, amíg napirendre tértem a sérelem felett, mert persze én már nagy lánynak képzeltem magam. Persze a Nagymamától is kikaptunk. Látszik, hogy nem ismerték a római jogot, miszerint egy bűnért nem lehetett valakit kétszer büntetni. De azért a békési házat és lakóit is meleg szeretettel őrzöm az emlékeim között. Hedivel sokat sétáltunk, különösen a Körgáton.
Egyik vidám emlékem egy Holdvilágos csónakázás a Körösön Csabán. Volt ott akkor egy csónakház nehány öreg ladikkal, hát ide vonult ki a társaság: Hedinek egy-két barátnője, pár tiszt, meg a Pfeiffer fiúk. Volt a társaságban olyan, aki még soha életében csónakban nem ült, ez aztán körbe forgott, majd felborult. Egynek kirepedt hátul a nadrágja, észre se vette, mikor valaki a folytonossági hiányba beletűzött egy zöld gallyat - hogy mi mindenen tudja az ember magát halálra nevetni, ha fiatal! De hát sütött a hold is, persze akadt egy kis szerelem is itt-ott.
Még egy másik nagy emlékem is van: Horthy a bevonulás után lelátogatott Csabára. Nagy ebéd volt a tiszteletére, ahol mi lányok szolgáltunk fel magyar ruhában. Egyszer rám mosolygott, remek férfi példány volt, és gyönyörű a szeme. Ezen felbátorodva úgy helyezkedtem, hogy én szedjem el a tányérját, és a rajta levő csirkecsontot és cseresznyemagokat eltettem a történeti múzeumom számára, ami állt Károly király koronázási lova farkából egy szál, és a koronázási szőnyegből, amin végigment, egy darabka. Ez nem saját gyűjtésem volt, egy osztálytársamtól kaptam, akinek az apja a palotában valami tisztviselő volt - ezért hitelességéért nem állok jót. De mondanom se kell, hogy az egész múzeumot elfújta a történelem vihara.
914-ben Édesapám kivitt németszóra Wallernba Jakob Koch ev. lelkész családjához (Apu Gerdijének a nagyszülei voltak). De hamar haza is hozott, mikor kitört az első világháború. Következő évben megint kivitt, úgy látszik, akkorra már megszoktuk a háborút, a hátország akkor nem szenvedett a harcoktól, csak éhezett és fázott, és akkor kint maradtam egész nyáron. A bácsit nem kedveltem, mert azt a megjegyzést tette beszélgetés közben, hogy "die Honveds, die sind feige Kerls". Apám igen szelíden és békésen hárította el ezt a kedvesnek és tapintatosnak éppen nem mondható megjegyzést. Sajnos vagy szerencsére nekem még nem volt elég szókincsem, mert különben erősebb hangon feleltem volna. A Tante Mimi annál kedvesebb volt, igazi papné lelkület. Két idősebb lány volt, az egyik, Grete lett Gerdinek a mamája. A velem egykorú Hildével is jóba voltam. A nagyobbik fiú már katona volt, otthonlétekor nemigen vett tudomást rólam. A fiatalabbik, Hardi, az már sokkal kedvesebb volt, mindig mentem vele, mikor a házinyulait etette. Az emlékkönyvembe azt írta búcsúzóul: "Leb' wohl, du liebe Kleine - und denk' manchmal an den Hardi." Hát én gondoltam is sokat, és akartam is neki hímezni egy "Lautenband"-ot, de hát ez is csak úgy lett meg, mint a Pritti horgolt sapkája. Nagyon ügyesen játszott ezen a hangszerén. A magyar lant szón azért mi másforma hangszert értünk, ez ilyen volt:
-----
És szép szalagok lógtak rajta, nyilván kislányoktól kapta. A család muzikális volt, mint a legtöbb német. Sokat énekeltünk, terceltek hozzá. Két dalt még most is tudok egy kicsit. Gyakran kirándultunk, akkor is énekeltünk, otthon is. Este a bácsi mindig házi áhítatot tartott, amire bejöttek mindig a cselédek is. Nagy templom volt a faluban, de ez az egész környék számára szolgált, Ausztriában kevés az evangélikus. A prédikációból semmit sem értettem, így mindig nehezen vártam az istentisztelet végét, és számoltam az oltárrácsokat, mert megjegyeztem, melyikre siklik a napsugár, mire vége van. De egészbe véve jól éreztem magam ott, a család atmoszférája szeretetteljes volt, s nekem, mint magános gyermeknek, jól esett egy nagy családi közösségben élni. Amit tudok németül, azt azon a nyáron tanultam. S mikor aztán itthon elkezdődött az iskola - erre én már nem is emlékeztem, egy barátnőm mesélte - hogy a német tanárnőm megrótt, hogy mért nem csináltam szószedetet egy olvasmányból. Mondtam, mert mindent értek belőle. Nagyon elcsodálkozott, hogy lehet egy nyáron így megtanulni németül. Bárcsak több nyelvből is lennék ennyire, ezért nyaggatlak benneteket mindég, hogy nyelveket tanuljatok, mert tudom, hogy milyen jó a tudás, és milyen rossz a nemtudás. És addig kell tanulni, míg fiatal eszetek jól fog, ezzel a jövőtöket építitek.
Gyerekkori útaim ezzel be is fejeződtek, mint fiatal asszony voltam Nagyapáddal a Tátrában, drótkötélpálya akkor még nem volt, a Tengerszem csúcsot másztuk meg, és kisebb kirándulásokon voltunk, és a dobsinai jégbarlangban. Itt rajtam volt egy esőkabát, amit Nagyapa Németországból hozott nekem. A vezető németül magyarázott, de mikor meghallotta, hogy mi magyarul beszélünk, édes tót akcentussal felujjongott: "Hát a nagysága magyar" - és ezután nekünk mindent külön magyarul is elmagyarázott. Úgy látszik prakszisa volt abban, hogy a turisták nemzetiségét a ruha után ítélje meg. Egyébként a barlang felfedezője szakácsnőjének a fia volt. Nagyon jó volt ilyen hűséges szívet találni odafent, mert nagy szívfájdalom volt nekem, hogy még a magyar lakta vidéken is tótul meg csehül povedáltak. A cipszerek németül beszéltek, de magyarnak számítottak. A poprádi villanyoson mondja az egyik: "Bis her hat es immer Felka geheissen, jetzt auf einmal Velka." Nagyapa szerint ez igazán nem érdekes és fontos, de én úgy érzem, az ilyen apróságok jellemzik a nagy dolgokat. Ti azt azért már nem érzitek olyan fájdalmasan át, mert ti már abba születtetek, hogy Erdély meg a Felvidék nem a mienk.
Mikor a Felvidék visszatért, a rozsnyói templom harangját közvetítette a rádió, leborultam az asztalra és zokogtam, mert örömtől is lehet sírni. Akkor már megvolt a Wandink, felvittük Anyámat meg Kornél bácsit Rozsnyóra - Kornél bácsi irataiból tán tudod - ez nekik mit jelentett, te Lulu... te Kori... emlékszel, és vége-hossza nem volt az örvendezésnek a régi kedves helyek és emberek láttán. Aztán még egyszer voltunk fent, és akkor egy kárpátaljai körutat csináltunk Anyámmal meg Édesapáddal. Ugyancsak Wandival voltunk Ausztriában is a Grossglockneren, és Bad Gasteinben meglátogattuk az ott nyaraló Fuchsékat. Erdélyben pedig Anyámmal voltunk lent Borszéken, Apád is arrafele túrázott, és vele másztam fel a Szent Anna tóhoz, de ezt már te is tudod, milyen gyönyörű.
2. Wojacsek szépmama a Reáltanoda utcában
Hát ezek után még visszakanyarodom a családi történetekhez, mert ezt még elfelejtettem megírni, hogy volt nekem két szépmamám is (ma déd-nek mondják, de a helyes magyar szóhasználat a nagyszülők utániakat szépnek mondja). Az egyik, apám anyai nagyanyja: Wojacsek Ferencné, a Reáltanoda u-ban lakott húgával, Karola nénivel. Mindig úgy van előttem, hogy egy nagy karosszékben ült, vállán egy meleg kendővel. Az arcán millió ránc között huncut kék szem nézett derűsen a világba. A családot mindég azzal riogatta, hogy vesz ő még magának egyszer egy piros ruhát. Jól túl a 90. éven halt meg, s mikor az utolsó kenetet feladta neki a pap, azt mondta, mikor elment: "Was für schöne blaue Augen hat er gehabt." Dódival szerettünk nála, mert volt egy csomó Fliegende Blätter-je, ez egy német vicclap volt, a szöveget persze nem értettük, de a képek nagyon érdekesek voltak. A másik szépmamám nem hagyta magát szépnek szólítani mondván, hogy ő nem szép (ebben teljesen igaza volt), Anyámnak volt anyai nagyanyja, a Karácsonyi utcában laktak (bővebben lásd: Kornél bácsi emlékiratait), szóval ő volt az "Öregnagymama".
3. Huncut kék szem nézett derűsen a világba
A magam személyi életét ott hagytam abba, hogy érettségi után egy évvel Nagyapa elvett feleségül, persze a Várban volt az esküvőnk, utána Lellén voltunk nászúton, és azután a szüleimmel laktunk egy évig a Ráth György utcai földszinti lakásban. Aztán megürült a második emeleten egy szép négy szobás lakás, ami váratlan nagy szerencse volt, hogy meg is kaptuk, mert akkor is, mint azóta is állandóan, nagy probléma volt a lakás. Minden szép lett volna, csakhogy még mindig csak ketten voltunk. Végre a következő évben meghallgatott a Mindenható, és megérkezett Édesapád. Nagyapa szerint vörös volt, és grízes az orra, de ezt az egyet ne hidd el neki, mert leggyönyörűbb gyerek volt a világon, és én nagyon boldog voltam vele, az első naptól kezdve soha bánatot nekünk nem okozott, csak sok örömet. Jól is tanult, csak nagyon szelíd gyerek volt, és ezt kihasználta az elemiben egy osztálytársa, és mindig eltángálta. De ha kellett, helyén volt a szíve. Cserkészkorában cserkész parancsnokát megmentette a vízbefullástól. Mikor látta, hogy fuldoklik, pillanatok alatt ledobta magáról a ruhát, utánaugrott, és kihozta a partra. Életmentő kitüntetésre csak azért nem terjesztette fel, mert szégyellte, hogy ez esett meg vele, s félt, hogy majd nem merik a szülők rábízni a gyerekeiket. Ezt egy szemtanú mesélte nekem, már nem is tudom kicsoda, kérdezd meg majd Aput, hogy is volt pontosan. Csak az volt a bánatunk, hogy nem született utána testvérke. Ez nem a mi "családtervezésünk" volt, hanem Istené, ő tudja mért. Persze születése az egész családnak nagy öröme volt, Apámat kárpótolta, hogy neki magának nem született fia. A barátaival nagy mulatságot csapott, és koccintottak a fiú unoka születésére, a rossz nyelvek szerint még be is csípett egy kicsit örömében, de ez nem valószínű, mert Apám a világ legszolidabb, puritánabb embere volt. Mint fiatal házasok, voltunk párszor mulatóban táncolni, t.i. Szondy Lajcsi b. (Nagyapa barátja) mint rendőrtiszt inspekciós volt ilyen helyeken is, és sokszor meghívott bennünket. Apámnak ez is nagy bánatul szolgált, hogy én ilyen helyekre járok.
Na de térjünk vissza Apuhoz. Nőtt növekedett, legfőbb szenvedélye volt a cserkészet, ha jól emlékszem egyszer még táborparancsnok is volt, de ezt is majd ő tudja jobban. Abban az időben nem volt még szokás lányokkal járni, még zsúrokba is legtöbbször csak fogcsikorgatva ment el. Egy technikus bálba ment el szívesen, arra emlékszem, Nagyapa szmokingját kapta meg, nagyon jól állt neki. Egyszer a Ráth György u. 16-ban láttam egy helyes kis fruskát ülni a kerítés tetején, fogalmam sem volt kicsoda, csak úgy elgondoltam, de jó lenne, ha ez a kislány lenne Apu felesége. Mint később kiderült, Némethy Kati volt az ifjú hölgy, Apu később egy tánciskolában ismerkedett meg vele. Boldog voltam az esküvőjükön, mert semmi kétségem nem volt benne, hogy Istentől rendelt párja Édesapádnak.
S aztán jöttetek ti, édes kis unokáim. Mikor kicsik voltatok, sokat voltam veletek, ha a szüleitek elmentek valahova, és nagyon-nagyon jó volt. Este, mikor lefektettelek és imádkoztunk, elénekeltük az "Ez a nap is csendesen"-t, de nem tudtátok megtanulni a dallamot, egyik hamisabban énekelt, mint a másik.
Na de most megint visszakanyarodom az időrendhez, mert közben ezeknél nagyobb dolog is történt. Kitört a második világháború (19)39.IX.3-án, és ez már személy szerint is jobban sújtott minket, mint az első. Akkor már megint a földszinti lakásban laktunk, mert mikor Apám nyugdíjba ment, ők kiköltöztek Gödre, és mikor meghalt (937), Anyám Kornél bácsival maradt kint. A Ráth György utcában az egyik szobában, ha bent voltak, ők laktak, különben Peti szobája címét viselte. Mikor Apám már nagyon hanyatlott, akkor is bent voltak, és ő idebent is halt meg. Jó, hogy legalább ő szegény nem érte meg azt a sok szörnyűséget, amin átmentünk. Eleinte nem volt semmi különösebben rossz, elég nyugodtan éltünk, én elvégeztem egy önkéntes betegápolónői tanfolyamot (ugyanabban végzett Horthy menye is, a vizsgán ketten ágyaztunk meg egy betegágyat, és nagyon szépen ment, megdicsértek). S pár hónapig ápoltam is a Jurány utcai hadikórház csontsebészetén, de aztán beteg lettem, abba kellett hagynom. Sárgaságot kaptam, azt hiszem azért, mert egy szegény katonának rettentő rossz szagú volt a sebe, ez a szag annyira bent maradt az orromban, hogy még otthon evés közben is éreztem, persze mindent undorral ettem. Talán egy év múlva behívtak, hogy mennék ki a frontra, de azt sikerült valahogy elhárítani. Injekciózást azt nem mertem csinálni (nem volt kötelező), a főnővér meg éppen műtős nővérnek akart kiképeztetni, hát ilyesmi nem lett volna nekem való. De aztán jött (19)44 márciusában a német megszállás. Elsötétítés, bombázások, a Margit híd felrobbantása (állítólag véletlenül), rajta villamosok, emberek, pár hónap múlva a többi híd. Pedig akkor már semmi értelme sem volt, mert az oroszok már Budán voltak. Apád, akkor mint egyetemista, műhelygyakorlaton volt a hajógyárban, kint voltunk Gödön, s ott mondta valaki, hogy a hajógyárat telitalálat érte, gondolhatod, mit éreztem. Rögtön szaladtam a vonathoz, s a palotai állomástól futólépésben a gyár felé. Feleúton találkoztam az Árpád úton a műhelyfőnökével, aki megnyugtatott, hogy lent voltak az óvóhelyen, és nincs Petinek semmi baja. Nyakába estem, és megcsókoltam. Hálatelt szívvel fordultam vissza, hogy otthon is megnyugodjanak. Bizony nem sok különbség volt akkor a front és a hátország veszedelmei között. Egyre komolyabb lett a helyzet, úgy hogy nov. 20-án az öregeket sem lehetett nyugodtan Gödön hagyni. Egy teherkocsival behurcolkodtak (AS szerint ez november 4-én, AP szerint november 3-án történt - AGy), szőnyegeket, képeket, amit lehetett összepakolva. Kornél bácsi a Szentkirályi utcába költözött, Oszóka már akkor súlyos beteg volt, nem is akart bejönni, érezhette szegény, hogy ő többet Gödöt nem látja (az ostrom alatt meg is halt szegény az óvóhelyen a betegségében). Anyám meg hozzánk költözött be. Ha kint maradnak, nem tudom mi lett volna szegényekkel, mert azt a részt kiürítették, s nem tudom én hol, összezsúfolták a lakosságot. Szegények ezt nem bírták volna ki. Oszi bácsiéknál a helyzethez képest elég nyugodtan vészelték át az ostromot, a ház meg sem sérült, rablás nem volt. Amit Ko bácsi bevitt magával, az meg is maradt. Annál cifrább volt a dolog a Ráth György u-ban. Víz sem volt, mi a vízművek kertjéből hoztuk, egyszer épp akkor repülők szálltak felettünk, lehasaltam a hóba, de szerencsére nem dobtak ki semmit magukból. Kenyérért is sorba kellett állni hasonló veszedelmek között. Más élelmünk volt otthon. Karácsony előtt pár nappal Pista bácsi és Klári néni is beállítottak, Csorvásról (helyesen Póstelekről - Agy) felmenekültek. Akáék nem jöttek velük, ott maradtak szegények magukban, Nagyapád megpróbált értük lemenni, de szerencsére odáig már nem ment vonat, így ők otthon a legkisebb baj nélkül élték át az egészet. Különben akkor valóságos járvány volt, mindenki menekült.
Közbevetőleg még elmondom, hogy Keresztanyádék (Pfeiffer Márta - AGy) is akartak nyugatra menekülni, Börcsön mindenüket felpakoltak egy lovas szekérre, rácsapott a kocsis a lovakra, hogy gyí! - de azok csak ágaskodtak, egyhelyben topogtak, és se szép szóra, se ostorcsapásra nem akartak kimenni az udvarból. Erzsébet néni akkor kijelentette: "Nem megyünk", és szépen visszapakoltak mindent, s még a hajuk szála se görbült meg itthon. Nem tudom, ismered-e a Bibliából Bálám szamarának az esetét. Vagy látnak olyat, amit mi nem látunk, vagy csodálatos ösztönük van.
Karácsonykor még szereztünk valami kis gyatra fenyőfát, és karácsony másnapján, mivel már egész közelben csapkodtak a belövések, levonult az egész ház az óvóhelyre. Furcsa, hogy ilyen tragikus esetekben az embernek milyen kis jelentéktelen dolgok maradnak meg az emlékezetében: Éppen tökfőzeléket csináltam, mikor kijött Nagyapád a konyhába, hogy most aztán gyerünk. Az első éjszaka igen kényelmetlen volt, csak valami karszékben kuporogtam, úgy hogy másnap visszamentem, és bútorokból fedezéket csinálva kijelentettem, hogy én itt fogok aludni. De hála Nagyapád bölcsességének, nem engedte meg, s másnap reggel, mikor felmentem, hát annak a szobának már nem volt fala. Ha szegény Rozi, a cselédlányunk is hallgatott volna rá, nem sebesült volna meg olyan súlyosan. A házmesterlakásban főzött, s ahogy megint egyre közeledtek a becsapódások, Nagyapád beparancsolta az óvóhelyre, de nem fogadott szót, s a következő pillanatban egy lövedék kicsapta a konyha falát, az arcát feltépte valami. Átvittük a Sziesztába, egy hős doktor petróleumlámpa-fénynél megoperálta, aztán már nem is került hozzánk vissza. Mikor ezek a szörnyűségek lettek, Édesapád már nem volt köztünk: Dec. 8-án a Műegyetemet kivitték nyugatra. Ő szeretett volna itthon meghúzódni, de Nagyapád megint okosan igazított, hogy csak menjen ő a többivel. A válás rettentő nehéz volt, kimentünk vele a pályaudvarra, de még órákig ott vesztegeltek, úgy hogy még hazamentünk, s hoztunk neki meleg levest. Mikor aztán el kellett válni, és hazamentünk, azt hittem, nem bírom ki. Áprilisban hallottunk először felőle, hogy nincs semmi baja. S ráadásul megint olyan hírek jöttek, nem sokkal aztán, hogy elmentek, hogy a vonatjukat összebombázták. Hála Istennek, ez nem volt igaz, egy másik vonat volt, amin szintén voltak műegyetemisták. Itthon aztán úgy fordult a front, hogy január végén a mi házunkon húzódott keresztül, a pincefolyosón dobáltak egymásra kézigránátot az oroszok és a németek. Az óvóhely ajtó már nem volt sehol, mi az ágyaink alatt kerestünk valami kis biztonságot, s a borzalmakban megint a komikus elem, ott kuporogva megláttam a teáskannánk fedelét, amit már régen kerestem, és még tudtam is örülni a felfedezésemnek. Mikorra aztán az oroszok lettek a győztesek a házon, addigra már lángokban állt a ház, s nekünk menni kellett. A pinceablaknak támasztott deszkapallón balanszíroztunk ki, épp csak egy hátizsákkal, s jellemző az akkori lelkiállapotunkra, hogy mikor választani kellett, hogy a Leicát vagy egy nagy demizson vizet vigyünk magunkkal, hát a vizet választottuk, ami aztán a kimászáskor összetört. Hogy szegény Anyám hogy bírt kimászni a pinceablakon, azt máig sem értem. A Pongrácz-kerten mentünk a Kékgolyó u. felé, elmentünk az erkélyünk alatt, az akkor még nem égett, egy kis madárfészek volt a párkányára esve. Nem csak mi lettünk hontalanok, szegény kis madár is. Ahogy mentünk keresztül a Kékgolyó utcán, az ablakokból oroszok integettek, hogy davaj, mert az utcát lőtték. Jóindulatú emberek voltak. Baj nélkül átértünk az utca másik oldalára, ahol az Enyedi közben bementünk egy kapu alá, ahol befogadtak minket, és a folyosón egy lócán leülhettünk. Főtt kukoricával kínáltak. Időnként valami csepegett a fejünkre, amiről később kiderült, hogy egy W.C. van felettünk, de hát ki törődött akkor ilyen csekélységgel. Volt egy áldott lélek ott, Salynénak hívták, az etetett minket, úgy hogy nem haltunk éhen. Febr. 6-án aztán már tovább mentünk, akkor az oroszoké volt már az egész terület, és azt mondták, a János Kórházban működik valami lakás hivatal. Felkerekedtünk, elmentünk a házunk mellett, reméltük, hogy talán nem égett le egészen. De bizony csak a kormos falak álltak. A folyosónkon találtam egy sonkacsülköt, a konyhában, speizban pár égett lábost meg kenőszappant, ez mind nagy érték volt akkor. Egy ép pehelypaplan is volt, de azt nem vittem el, mert az nem volt a mienk. Így megrakodva aztán elindultunk a lakáshivatal felé, de mire odavánszorogtunk, már becsukott. Nagypapának eszébe jutottak Manningerék, Kornél bácsi barátai, akiknek szép villájuk volt a Kuruclesi úton. De ott nem valami szívesen fogadtak mondván, hogy tele vannak már menekülőkkel, így csak a szép fürdőszobájuk kövén fekve húztunk át egy éjszakát. Akkor megint csak Nagyapádnak jött egy mentőötlete, hogy Cristofoliék itt a fiuk lakásában töltötték az ostromot az Orsó utcában. Itt már szerencsénk volt, egy szuterén helyiségből épp aznap mentek ki az oroszok, így oda bekvártélyoztak minket. Áldja az Isten még haló porukban is őket. Így a mélyponton átjutottunk. Sokszor elgondoltam, mintha valami lelki injekciót kaptunk volna, mikor megláttuk a leégett otthonunkat, átöleltük egymást, de nem tudtuk azért egész borzalmasságában átérezni, hogy mi történt velünk.
Még visszamegyek egy kicsit az óvóhelyre, mert még kimaradt belőle a lóhús evés, ami az ostromkor fő táplálék volt, miután a magunk zsírban lesütött disznóhúsa elfogyott. A Pongrácz-kertben feküdt egy-két lótetem, a környék azokra járt rá, nálunk Klári néni volt a fő mestere a lóboncolásnak, tűzszünetben le-lecsapott rájuk egy nagy késsel felfegyverkezve, s kanyarított belőlük, tovább kellett főzni, mint a marhát, de jó levesek meg egyebek lettek belőle. Aztán még valami volt. Lakott az egyik lakásban egy kat. pap, aki esténként nagyon jó áhítatokat tartott, valláskülönbség nélkül szívesen hallgattuk. Egy este aztán tartott egy előadást a katolicizmus lényegéről. Hát ennek oroszlánrésze a protestánsok elleni kirohanás volt, igen bántó és kellemetlen. Másnap aztán Nagyapád átment a bírói internátusba, az akkor ott lakó Dezséry Lászlóhoz (egyetemi lelkész volt akkor még), és megkérte, hogy jöjjön át, és tartson egy előadást a protestantizmus lényegéről. Hát egy olyan nagyszerű előadás volt, hogy a katolikusok is elismerték, és nem volt a legkisebb bántó megjegyzés sem a másik félre. Úrvacsorát is osztott, bent maradt pár katolikus is, és elámulva mondták, hogy ez milyen szép nálunk. Nagy kár ezért az emberért, hogy aztán úgy elkapta a politikai fordulat, püspök is lett, de aztán ő maga lemondott.
Na most menjünk vissza az Orsó utcába. Hát itt már teljesen könyöradományokra voltunk utalva, de hát nekik se sok volt, és bizony egyszer a konyhában megettem egy főtt krumpli lehámozott héját, mielőtt kidobták volna a szemétre. Egyszer aztán Nagyapád egy expedícióra indult a pesthidegkúti O.T.I. kórházba, és ott kapott kelkáposztát meg száraz borsót. Persze örvendeztünk neki, csak Nagyapád ábrándozott, hogy ehhez jó lenne egy kis fokhagyma. Alig hogy ezt kimondta, jön be Vince bácsi, s mondja, hogy felásta a kertet, és talált egy pár fokhagymát, nekünk is hozott egy fejet, ha kell! A kis csodákban is megláthatjuk a nagy Istent! Nekik fogalmuk se volt róla, hogy nekünk erre van most szükségünk. Nagyapa hagymát is hozott, és én vitaminhiánytól hajtva megettem egy egész nyers hagymát este. Másnap reggel Nagyapa feltápászkodik mellettem a fekhelyén, s mondja, Édesem, ilyet többet ne csinálj, nem bírtam aludni a hagymaszagtól! Volt egy nap, amikor egy falat kenyér nem sok, de annyi sem volt a háznál. Kimentünk az utcára, kértünk az oroszoktól is, de nem adott senki. Egyszer csak Nagyapa meglát a földön egy betaposott nagy karéj kenyeret. Megvolt a mi "mindennapi kenyerünk". Otthon leporoltam, kicsit megpirítottam, s megettük. De kétszer vendégséget is csaptunk. Margit nénitől kaptunk egy lángost! Gondolhatod, micsoda csemege volt! S ahogy falatoztunk, beállított Nati néni. Valahonnan megtudta, hogy ott vagyunk. Persze megkínáltuk. Még soká emlegette, hogy milyen jól esett neki. Egyszer meg séta közben egy fél marok nyerskávét találtunk, ugyancsak betaposva a földbe. Nosza kikaparás, otthon megmosás, megpörkölés, megfőzés, Cristofoliékat meghívtuk feketére!!! Végre mi adhattunk valamit, ami nekik nem volt. De Anyám nem sokáig volt velünk. Féltem, nem bírja ki ezt a nélkülözést, kimentem a hűvösvölgyi diakonissza otthonba, s kértem a papjukat, Zulaufot, nem tudná-e befogadni. Hát először nem akarta, mert hogy már nagyon tele vannak, de aztán a felesége, Kermeczky Bözsi, Nati néninek unokatestvére, gyerekkorától ismertem (ő segített az oltárt díszíteni Nati néninek az esküvőnkön), beprotezsált. Még azt is megkérdezte, nekem mivel segíthetne. Hát én kértem tőle egy kötényt, hogy a rajtam levő egy szál ruhámat megkímélhessem egy kicsit. Adott egy jó nagy diakonissza kötényt, nagy jót tett ezzel is, de Anyámnak az életét mentette meg vele. Ő ott aztán nagyon jól érezte magát, segített is sokat, foltozott, varrt, bár gyakran elővették azok az altesti kínos görcsei, amit akkor még nem tudtunk, hogy mitől vannak, erre még majd a későbbiekben visszatérek. Közben Pista bácsiék is felkerekedtek, hogy hazamennek, a Dunán az oroszok vitték át őket. Volt kint még egy látogatónk, Vilma néni Mariskája jött át, és hozta a hírt, hogy Oszi bácsi meghalt. Egy szekrényben (festetlen puhafakoporsóban - lásd Scholtz Kornél emlékiratait - AGy) temették el a kerepesi temetőben. Mikor Anyut kivittük a Hűvösvölgybe, minket is megkínáltak ebéddel: Kitűnő almaszószt kaptunk, Nagyapának is nagyon ízlett, ebből is láthatod, mennyire ki voltunk éhezve. Bizony nagyon ínségesen néztünk ki, különösen Nagyapád, neki egy ki nem hevert influenzától hőemelkedései is voltak, a foga is fájt, ritkás szakállával úgy nézett ki, hogy már az oroszoknak sem volt szívük robotra vinni.
Egy nap aztán felkerekedett, hogy megnézze, mi van a Holdvilág utcai lakásunkkal, áll-e még. Úgy február végén valamikor. Egy napos délután, ebéd után neki indult, estére haza is jött. Nem sok jót remélt menet közben, mert mindenütt rom és rom. Félve fordult be a sarkon, a 6. sz. háznak nem volt teteje, de a mienk, az állt!! Felment a lakásba, üres volt, a bolgár diplomata, akinek bérbe adtuk, elmenekült, amint mondták a háziak. A fürdőszoba fala a szomszéd lakás felé be volt dűlve, és az erkélyajtó szintén, de a körülményekhez képest épnek volt mondható. Bement Nagyapád Brennerékhez, ott kapott tepertős pogácsát (rengeteget álmodozott arról, hogy ha ő még életében tepertős pogácsát ehetne a kávéjához). Beretváséknál is kapott valami kis kaját, így jó hírekkel tért este haza. Közben én azon gondolkodtam, kellene valami állás után nézni, ahol enni is kapnék, öregek vagy betegek mellé gondoltam. Pár hét múlva lett is volna valami, de akkor meghallottuk, hogy a Ferenc József (most Szabadság) hídnál csináltak az oroszok valami ideiglenes hidat, így azt határoztuk, hogy átmegyünk, és megkérjük Vilma nénit, adjon nekünk menedéket, amíg valamit ki nem találunk. Valami kocsit kerítettünk. Anyám nem bírta volna az utat, ami kis motyónk volt, azt is mellé, aztán elindultunk. De mire odaértünk, bezárták a hidat, nem maradt más hátra, megint bekéredzkedni valahová. Kringék akkor ott laktak a híd közelében, nagyon ijedten néztek ránk, de azért kitettek az előszobába ágyakat, és ott tölthettük az éjszakát. Reggel aztán, ahogy kinyitották a hidat, át is mentünk. Vilma néni szeretettel fogadott bennünket. Vetett ágy, terített asztal, rajta rendes étel, igaz, hogy legtöbbször szárazborsó, de hát nekik se volt más, azt osztotta meg velünk, amije volt (a Szentkirályi utcában az egyházi épületben lakott akkor). Pest sokkal kevésbé volt romos, mint Buda. Az utcán alkalmi árusok, mindent de mindent lehetett kapni, akinek volt pénze, de az infláció egyre szédületesebb méreteket kezdett ölteni, milliós bankjegy ellenében alig kapott az ember valamit. Egyszer is a csarnokból jöttem haza, s próbáltam számolni, hogy hány milliót is adtam ki valami kis élelemért, s egyszer csak a nyitott előszoba-ablakban megszólal egy drága hang: "Kezét csókolom Édesanyám". Egy nagyot kiáltottam, "Petikém", Anyámék ijedten szaladtak ki, azt hitték, megbolondultam.
Istikém, leveledre témát változtatok. Ami a gimnáziumi életet illeti, a főbizalmiságon kívül rémlik, hogy írtam még valamit, de már nem emlékszem. Majd ideírom azt a két verset, amit a 45, illetve 50 éves találkozóra írtam, és ott fel is olvastam, abban van egy s más. Ami pedig a barátnői kört illeti, azt hiszem, még felsőben megalakult. Lánc volt az egyesülés neve, tagjai Fehérváry Kató, Dóczy Vali, Sándy Nati, Kokesch Katica, Teutsch Aline és Tóth Margit. Ezek közül Kokescht már nem tudom mért, kigolyóztuk, és helyette Kató ajánlatára bevettük Fischer Babust (most Krivátsyné), aki ezt nagy megtiszteltetésnek vette, mert lejjebb járt egy osztállyal. Vali fiatalon meghalt, Nati nem gimnáziumba járt, hanem képzőt végzett, Alinéék (19)19-ben Brassóba mentek, onnan Bécsbe, úgy hogy érettségiig csak Katóval jártunk együtt. De ő rögtön az érettségi után férjhez ment, és emellett egyetemre is járt (matematika), ami akkor még szokatlan valami volt, tanítványai is voltak, úgy hogy nem igen ért rá összejönni, amellett a férjét sehogy sem állhattam, Nati néniék disszidáltak, így aztán feloszlott a dolog. Volt egy jelvényünk is, két tölgyfalevélen a magyar címer, ezt a jól rajzoló Kokesch szerkesztette, brosst is csináltattunk belőle. Továbbá naplót is vezettünk, akinél összejöttünk, mindig beírta, hogy mi volt, mit beszélgettünk. Sajnos ez is ott égett a Ráth György u-ban. Fiúk nem lehettek jelen, sőt később még férji minőségben sem. Nemzeti eledelünk a habos kávé volt. Egyszer, akkor még zsengébb korúak voltunk, de azért már gavallérok előfordultak, nálunk sötétben bújócskáztunk. Visítások, bútor feldűlések, és akkor csengetnek. Ki kellett másznom, villanyt gyújtani és ajtót nyitni. Valami fiatalember jött, már nem emlékszem, kicsoda, egy darabig illedelmesen társalogtunk, de ezek a gazok hol a szekrény tetején, hol az ágy alatt kuncogtak, kénytelen voltam előmászásra szólítani fel őket, szóval mint nagy lányok végképp blamáltunk magunkat. De más is volt akkor a fiúk-lányok viszonya. Pl. az első tánciskolában, rokon családnál, tán olyan Jutka korú (11 éves - AGy) lehettem, egyszer zálogkiváltást játszottunk. Az egyik fiú azt a feladatot kapta, hogy csókoljon meg engem. Nem is nagyon figyeltem oda, csak a feladat végrehajtására ocsúdtam fel, s akkor ijedtemben lekentem neki egy nagy pofont. Máskor meg egy másik ifjú ember tánc közben kezembe nyom egy cédulát. Az volt rajta: Legyél ekkor meg ekkor a Bécsikapu téri templom előtt. Én boldogan rohantam Anyámhoz (mert mondanom sem kell, akkor a mamák körülülték és nézték a csemetéiket). Ő egyáltalában nem látszott elragadtatva lenni, valamit mondott, hogy majd otthon beszélünk róla. Hát beszéltünk is, hál' Istennek, és a randevúból természetesen nem lett semmi. Hát bizony nem éltünk akkor olyan szabadon, s nem kötöttek annyi házasságot éretlen fejjel, és nem volt annyi válás, mint most. De hát az ilyen "bezzeg az én időmben" dolgokat nem akarom belekeverni, majd mondod te is, ha 70 vagy 80 éves leszel... Most keresem is az említett verseket, de sajnos csak az 50 éves találkozóra írtat találtam meg, azt mellékelem, sajnálom, mert a másikban több van az iskoláról, a tanárokról, talán Gödön van valahol még. Sokan kérték akkor tőlem, és úgy látszik, a gépelt példányokat elosztogattam, és magamnak meg nem írtam be a verses füzetembe.
Na ezután a kitérő után folytatom, ahol a 14. oldalon elhagytam, mikor Édesapád váratlanul hazaérkezett. Az ő nyugati élményeit elolvashatod az ő naplójában (Dr. Asztalos Péter: A Ráth György utcától a Holdvilág utcáig ...). Vele aztán szemlét tartottunk a Holdvilág utcában, és Nagyapáddal hozzá is fogtak a tatarozáshoz. Aztán beadtuk a lakásigénylésünket, és mint kiderült, az utolsó percben, mert másnap már valaki más akarta igényelni, mint üresen álló lakást. Első bútorunk egy kockakő volt az utcáról, hogy legyen mire leülnünk. Na aztán, mikor lakható lett, megkezdődött a hurcolkodás - közadakozásból. Vulikától az ebédlői órát, meg a két karosszéket, ami Nagyapád szobájában van, és a te szekreteredet. Gödről két részletben kaptunk, másodszor akkor, mikor őket egy szobába tették Gödön. Onnan való az ágy, éjjeli szekrény, az a szekrény, ami nálatok van, a díványok, stb.. kivéve az én íróasztal-karosszékem, varróasztalom, két szekrény, ezek Csabáról valók, a Nagyapád fiókos szekrényét pedig akkor vettük, mikor a békési házat eladták, a ránk eső részből, hogy valami maradandó is legyen belőle, mert ebből a pénzből ruházkodtunk is ki egy kicsit. Aztán még valami maradt meg a nagy semmi után, Gödön, mielőtt eljöttünk, egy nagy kofferba bepakoltam mindenből egyet (cipőt, ruhát, ágyneműt, stb..), és ezt Apáddal felvittük a padlásra, és négykézláb bevonszoltuk abba a háromszög keresztmetszetű résbe, ami a manzard fala és a tető között van, egészen a kiugró fölé másztunk vele. És ez ott maradt. Mikor aztán már kint voltunk, megvártam, míg az oroszok, akik a manzardban laktak, elmentek hazulról, és bemásztam érte. De most jött az izgalom: közben hazajöttek. Hát aztán guggolva vártam - nehéz volna megmondani meddig - míg megint elmentek, akkor aztán gyorsan le, megvolt minden.
De most térjünk vissza kicsit. Kornél bácsinak már nagyon mehetnékje volt Gödre, hát mondtam, hogy először én körülnézek kint, hogy mi a helyzet. Vonat már járt valamennyire, de persze csupa marhakocsiból összerakva. Hát kint elég szomorú állapotokat találtam, jól kirámoltak már bennünket, nem csak a megszállók, hanem a szomszédok is. A nagy házban nem volt ablak, de az öregben a két szoba lakható volt. Közben jöttek-mentek az oroszok, s az egyik megfogott, hogy davaj, mint kiderült, a nagyállomásnál lőszeres ládákat kellett rakodni. Épp csak odakiáltottam az akkori kertészünknek, hogy mondja meg otthon, hogy engem elvittek az oroszok. A tetthelyen aztán már ácsorogtak egy páran, de engem még nem állítottak munkába, hát szép csendesen odébbálltam. Ezután, úgy emlékszem, hamarosan ki is vittük az öregeket. Most is látom őket magam előtt, Ko bácsi úgy sietett, hogy alig tudtunk a nyomába érni, és még a füle is piros volt az örömtől, hogy megint az ő kedves Gödjén lehet. Hát aztán beindult a háztartás: olyan kenyeret ettek, amihez a lisztet kávédarálón őrölték meg. De aztán Ko bá, mint orvos működésbe lépett, s kapott élelmet az oroszoktól honoráriumképpen. Lassan azok is kezdtek civilizáltan viselkedni, egyszer látom, hogy a szomszédból másznak át a kerítésen. Rájuk kiabáltam: "Nyimam vojna, nyimam zabrálás, professzor domo." Hát nem tudom, te érted-e, de ők megértették, nevettek egy nagyot, és visszamásztak. Egyszer meg ülünk a szobában, nagy dérrel-dúrral, kiabálva jön be egy orosz, az öregek megijedtek, de aztán én nagyon barátságosan hellyel kínáltam meg, és mondtam valahogy, hogy én sajnos nem tudok oroszul, aztán egész barátságos lett, és hamarosan el is ment, nem tudom, mit akarhatott. Az nagyon bőszítette őket, ha nem értették meg, hogy mit mondanak.
Azt hiszem, most majd Göd történetéhez fogok hozzá, de előbb még elmesélem, hogy lettünk Pfeifferből Asztalosok. Apád kívánsága volt, hogy a németek, akik nagyon agresszíven viselkedtek akkor, ne gondolják a nevünk után, hogy németek vagyunk. És hogy már legyen az érettségi bizonyítványán magyar név. Nagyapád azt mondta, ő idegen nevet nem vesz fel, csak az édesanyjáét, és ezt is kérvényeztük. Először elutasították, mondván, hogy ez hamis családjogi helyzet látszatát kelti (törvénytelen gyerek), de Nagyapád megismételte a kérvényt, mondván, hogy ő más nevet nem vesz fel. Másodszorra aztán megadták. Elég hamar megszoktuk, ez volt életem harmadik neve.
Most, hogy írok, eszembe jut, Nagyapádnak volt Csabán egy barátja, Haan Berci bácsi, aki gyerekkorában írt egy "Bogár-könyv"-et, aminek az volt az alcíme: Minden bogár nincs meg benne - hát lehet, hogy az én írásomban sem lesz benn minden bogár, de ha utólag eszembe jut valami, majd hozzáírom, úgy is azt mondják, a nők nem tudnak utóirat nélkül levelezni.
De hát most kezdjünk hozzá Göd történetéhez. Négy éves voltam, amikor Scholtz nagyapáék Kornél bácsi bíztatására, aki már nyaralt ott, a présházban (most Antoni) bérelt szobát, megvették Gödöt. A ház állt akkor abból a két szobából, amiben most Tóthék (nem rokonok - AGy), illetve Mariann lakik. Körülötte semmi kert, csak erdő, ákácos, topoly és nyárfákkal keverve. Először nem volt még meg az egész terület, a gyümölcsöst, meg a víztartány környékét csak később vették meg. Ház alig volt a közelben, csak a Duna villa s mellette a mostani iskola, stb.. helyén hasonló jellegű házak, gazdatiszti lakások, az egész terület Dr. lovag Floch Reichersberg Alfréd tulajdona volt. Szemben ezekkel volt még egy ház, most is ott van, itt valamikor Arany János nyaralt ("megy a fiam Gödre, van neki sok gödre"). Különben az egész Göd beláthatatlan területen ákácos. Jó pajtásaim voltak a Kondor gyerekek. De egyszer Duci, mikor én a csavaró gépet, amit mosásnál használtak, megfogtam, továbbforgatta, úgy hogy az ujjam bekerült a két henger közé. Bömbölés mind két részről. Duci haza rohant nagy óbégatással: Meghal a Tóth Margitka, meghal a Tóth Margitka! Az anyja ijedten futott át, hogy mi történt. Az én bőgésem is jogos volt, mert rettentően fájt, bele ugyan nem haltam, de a körmöm az leesett.
4. Tóth Margitka, Petár? kutya, Scholtz nagyapa Gödön
Úszni is Gödön tanultam meg, méghozzá egy gyorsított tanfolyamon. Nagyapám ölben be szokott mindég vinni a mély vízbe, és ott mártogatott, ezt én nagyon élveztem. Egyszer aztán azt mondja: Na Babóka ússzál! - és elengedett a vízbe. Először ki akartam inni a Dunát, de aztán mégis elkezdtem tempózni, és - úsztam. Lehet, hogy nem olyan szabályosan, mintha úszómestertől tanultam volna, de a célnak megfelelt. Később háton úszni, illetőleg feküdni is Nagyapámtól tanultam, azaz inkább csak ellestem, hogy ő hogy csinálja, mert nagyon tetszett nekem a dolog, hogy fekszik a vízen kinyújtott karral, meg sem mozdul, és nem süllyed el.
Igen kedves Göd-gyerekkori emlékeim közé tartoznak a postamesterék szamarai: Csinos, Zsivány és Vilma. Ezeknek a hátán a Kondor gyerekekkel beszamaragoltuk az egész határt, a szamarak tetszése szerint hol vágtatva, hol ügetve. Remek volt. De egyszer éppen a Duna villa előtt vágtattunk, mikor a Zsivány hirtelen megállt, lecsapta a nyakát, és én a fején át lerepültem a földre. Nem lett volna semmi baj, mert még csak meg se ütöttem magam, és a Zsivány is minden lelkiismeret-furdalás nélkül kezdett legelészni, csak hogy Kondor Feri bácsi meglátta az esetet a kertjéből, és sietett Apámnak jelentést tenni róla, és ezzel hatalmi szóval vége lett a szamaragolásnak. Na de a végtelen gödi határ a mienk maradt. Rabló-pandúr játszás az egész Gödön! A Kondorokkal, Barcs meg Gottl fiúkkal, és még nehány cimborával. Anyámnak egyszer az jutott eszébe, hogy nekem ebéd után kézimunkáznom kell. Pár öltés lett volna a feladat, de a Kondorok már ott üvöltöztek az ablak alatt, hogy gyere már, persze én inkább bőgtem. Ez így ment egy darabig, de aztán Anyám megkönyörült rajtam, és abbamaradt a kézimunka kényszer.
Később egyszer a Lánc-ot is kihívtam. Azokkal is neki a határnak. Ott a Dunakeszi völgy tájékán volt egy pár sárgabarack fa, érő gyümölccsel. Legjobb tudomásom szerint senki földje volt, hát én fel a fára, s dobáltam le a sárgát. Egyszerre csak, mintha a földből bújt volna elő, megjelenik egy illető, és rettenetesen elkezd kiabálni, a szövegre már nem emlékszem, de a társaim, ahányan voltak, annyi felé szaladtak széjjel, és én ott maradtam a fán. Na de nincs az a simfelés, ami véget ne érne egyszer, kiderült, hogy a rét és a barack is Floch Alfréd tulajdona. Hát ezután leforrázva haza sompolyogtunk, persze kikapás, és ráadásul még Apám bánatát látni, hogy az ő lánya lopott! Hiába bizonygattam jóhiszeműségemet, másnap összeválogattak a leggyönyörűbb kerti barackjainkból egy kosárra való kollekciót, és el kellett mennem az intézőhöz bocsánatot kérni. Na de hát ez is csak elmúlt.
Még egy nagy zivatar emléke is felmerült most bennem, nagyon szerettem nézni, kint álltam a verandán, mikor egy óriási csattanás, és a villám becsap egy nagy topolyfába, ami ott állt valahol a ti házatok táján. Keke ijedten szaladt ki a szobából, hogy én nekem nem esett-e bajom. A villám spirál alakban csúszott le a fán, a kéreg darabok a kert legtávolabbi sarkába is elszóródtak. S ha már a viharnál tartunk, még azt is elmesélem, hogy az első világháború kitörésekor is volt, és kicsavart három nagy nyárfát, kettő ott állt egymás mellett azon a térségen, ahol most az átjáró kapu van, a harmadik nem messze tőlük a Kardosék kerítésénél.
Sok vendég is megfordult Gödön, papi vacsorák gyakran voltak, vasárnaponként pedig rokonok és barátok zarándokoltak ki.. Állandó jelenség volt Sárkány Frédi bácsi, rokonunk, aki mindég egy ebéd utáni vonattal jött ki. Oszóka üdvözölte: "Szervusz Frédinkó, hát kijöttél, hoztál újságot?" - s már húzta is ki a zsebéből, aztán elvonult olvasni. A többiek kicsit még ott nyüzsögtek, de egyre kevesebben, mindenki ment ebéd utáni sziesztájára. Egyedül az én jó Apám tartott ki, és mulattatta Frédit, ami felért egy favágással, mert F. minden órában szólt egy szót, Apám se volt valami bőbeszédű, de mindez nem zavarta a vendéget, úgy látszik azért jól érezte magát, mert következő vasárnap megint megjelent. Aztán volt egyszer egy Gregersen Lujza nevű vendégünk, aki be akart menni - mondjuk - a 7 órás vonattal. Ülünk, ülünk a jó uzsonnánál, egyszer csak Oszóka odasúgja nekem: "Nem nézi a csacsi az órát."
Még Oszi bácsiról jut eszembe két megörökítendő emlék: Bohém természetű ember lévén, hol volt pénze, hol nem. Egy ilyen "hol nem" éppen Karácsonyra esett, s ekkor Vilma néninek ajándékképpen egy kulcsot nyújtott át, ezekkel a szavakkal: "Ez annak a háznak a kulcsa, amit majd a szigeti telkünkön fogunk építeni." Mondanom sem kell, hogy az a ház sose épült fel. De máskor, mikor Vulika egy operáció után hazajött a kórházból - újonnan berendezett, ill. bebútorozott hálószobával várta, mert akkor éppen volt pénze. A vasárnapi gödi családi ebédek után meg mindég kiment a veranda elé, elővette a nagyítóüvegét, és azzal összegyűjtve a nap sugarait, gyújtott rá a szivarjára. Ha meg Pesten laktak, és késett a vasárnapi ebéd (Vuli néninek remek konyhája volt, csak az időbeosztással volt baj), leült a zongorához, és mesteri fokon játszott, leginkább Chopin etűdöket, ezzel csillapítva éhségét, és egyúttal Nagyapádnak, aki egyetemista korában náluk is lakott, nagy gyönyörűséget okozva.
5. Tóth József és felesége, Vojacsek Adél Gödön
Na de változnak az idők, és benne mi is, mondja egy latin közmondás. Lassan elmaradtak a vad játékok, már a Duna villa kis tornyába se fértünk el négyen - jött a krokettezés korszaka, hol Kondoréknál, hol Dódiéknál - u.i. közben Tóth nagyapáék is Gödre telepedtek, azt a házat építették, ami a Csonkáékkal szomszéd. Nagyon jó beosztású ház volt a népes család számára, egy központi hallból nyíltak a külön bejáratú szobák, de egyikből a másikba is volt átjárás - földszinten és emeleten is. Aztán Göd is kezdett betelepülni, a rétek, akácosok helyén utcák támadtak, kaptunk külön vasútállomást Kis Göd névvel (addig csak a nagy állomásra mehettünk). Na meg aztán hajóállomás is volt, a mai strand helyén. Nagyapám, Oszó bácsi legtöbbször ezzel jártak be. Kondorék dunai kilátójában várták a hajót, mikor aztán kolompolt a stéges, azt jelentette, hogy közeledik a hajó. Akkor szép kényelmesen lesétáltak. Kondor Feri bácsi is velük, de ő egyszer elkésett, de a kapitány addig nem húzatta fel a hajóhidat, míg a "tanácsos úr" is oda nem ért. Hát ilyen családias volt akkor az élet...
Lassan a pajtási kapcsolatok is lazultak, Nagyapád kezdett feltünedezni a láthatáron, egyszer egy búzavirág csokorral, s nekem rögtön az lett a kedvenc virágom. A ház körüli vadonból Kornél bácsi országos hírű kertet alakított, tele ritkábbnál ritkább növényekkel, különösen az örökzöldeket telepítette előszeretettel, úgy hogy a kertje télen is olyan zöld volt, mint nyáron. Ti már csak romjaiban ismertétek. Olyan híre volt a kertnek, hogy egyszer a fiatal József főherceg is meglepte Ko bácsit látogatással, egészen váratlanul. Hátulról, a konyhaépület felől jött be, és Terka szakácsnénál jelentkezett, aki aztán magából kiborulva ment Kornél bácsit keresni a kertben. "Kegyelmes úr, József főherceg van itt", de a magas vendég már a sarkában is volt, Kornél bácsinak csak annyi ideje volt, hogy hátsó felébe a nadrágjába beletörülje a kezét.
A ház is egyre nagyobb lett, a két szobából az idők folyamán két ház lett, összesen 13 szobával, plusz két személyzeti meg a kertészház. Hogy milyen részletekben történt a fejlődés, sajnos arra már nem emlékszem. Csak arra, hogy a hall Nagymamámnak volt a szíve vágya, hát aztán Ko bácsi csinált neki egy hallt. A Mariann fürdőszobája helyén állt egy bőrdívány, minden este vacsora után ott paszianszozott, a gerendáról lelógó nagy petróleumlámpa világánál - szemmel láthatóan nagyon megelégedetten és boldogan.
Na még egy téli gödi kirándulás is eszembe jutott. Oszi bácsiékhoz mentünk ki - ők évekig állandó lakosok voltak. Először azt a házat építette, ami a Vargáék mellett van, később azt eladta, és építette azt, ami most a grafikus üdülő. Ő maga tervezte, és az építésvezető is ő volt, azt hiszem, és ahhoz képest, hogy jogász volt, egész jól sikerültek (bár kívülről meglehetős nyugtalan stílust képviseltek), az új tulajok is bele-bele fuseráltak, de belül igazán nagyon szép és kényelmes volt, különösen az utóbbi. Ott is volt egy gyönyörű nagy hall, melyhez téli kert is csatlakozott. Ő is nagy kertész volt, de Ko bácsival nem igen tudtak egy tervet csinálni, ezért ő kilépett a családi együttesből. Szóval hozzájuk jöttünk ki egy szép téli napon, az egész család, meg Keresztmamának egy barátnője és kollegája az iskolából. Lementünk a Dunához, olyan vastag volt a jég, hogy a szigetre szekérrel jártak át. A leszerelt hajóállomás cövekei kiálltak a jégből, Paula néni ráült az egyikre - no ha ráült, oda is fagyott. Alig tudott elszabadulni.
Előbb a petróleumlámpáról szóltam, hát az is egy nagy ünnepély volt, mikor (1)924-ben bevezették a villanyt. Ez is élénken bevésődött az emlékeim közé: az egész házban (az új akkor még nem volt) minden lámpát meggyújtottunk, és az udvarról gyönyörködtünk a kivilágításban.
Na aztán, mikor Tóth Margitból Pfeiffer Sándorné lett, aztán Petike is megszületett, más örömök jöttek. Aput lehetőleg sokáig kellett járókában őrizni, mert ha szabadon totyogott, minduntalan megállt, két kis ujjával felcsippentett egy-egy kis kavicsot, és lenyelte. A biliben csak úgy kopogtak sokszor. Mikor a nagy ház épült, (1)929-30-ban, akkor már nagy legényke volt, és nem lehetett az építkezéstől elhúzni, versenyt talicskázott Gyalókai bácsival. Úgy látszik, olyan erős volt ez az építkezési hajlam, hogy még kitartott, mire a ti kis házatok is felépült, sőt még teneked is tovább örökítette ezt a családban úgy látszik lappangó hajlamot (tudomásom szerint Nagyanyám fivére kezdte, Sztehlo Ottó, aki jónevű építész volt, műemlék helyreállításával foglalkozott, ennek a bizottságnak oszlopos tagjaként, Nagybányán emléktábla is őrzi az emlékét).
Aput úszni a Rudasban taníttattam, de evezni aztán Gödön tanult ő is. Nagyapa vett egy csónakmotort, s hozzá először egy nehéz bárkát, a csónakos gyerek (Kadosa apja) úgy hívta, hogy a traktor. De ezt csak egy évig használtuk, aztán Nagyapád csináltatott egy szép kielbootot, amiben már evezni is lehetett, de amellett biztonságos családi bárkaként is megbízhatóan töltötte be a szerepét. Persze sokat voltunk vele vízen, már Pusi is családunk dédelgetett tagja volt akkor. Egyszer egy vacsora után Anyámat is vittük csónakázni, s a szigeten, k.b. a kis szigettel szemben volt egy ideiglenes kis halászcsárda, ott kikötöttünk. Sütött a hold, egy szál cigány nehány húron csinálta a hangulatot. Nagyapád megkérdezte Anyut: Anyus, mi a nótád, elhúzatom. Peti veres lett, és szégyenlősen mondta: Apika, ne tessék marháskodni! Semmi szokatlant nem szeretett, és felháborította. Egyszer a Vérmezőn sétáltam vele, előttünk ment egy nő, s Peti botránkozva kérdezte: Mi van annak a néninek a lábán? Mondom: Hócsizma (akkor kezdett divatba jönni). - Hát én olyat Anyikán meg ne lássak! A család motorizálását aztán Nagyapád az autóvétellel folytatta. Ez volt a Wandi (Wanderer). Sok örömünk volt ezzel is, az utakról azt hiszem már írtam. Szerettem volna én is megtanulni vezetni, de beláttam, hogy Nagyapád teljes joggal türelmetlen volt, mert kifejezetten antitalentum voltam. Később persze Édesapád is vezetett. Cabriolet volt = lehajtható tetővel, az én kérésemre vett Nagyapád ilyet, az utazásunkkor jobban élvezhettük a vidéket. Ezzel végeztük a Gödre való ki-be hurcolkodást is, ami nem ment minden vita nélkül, mert Nagyapa mindig sokallta, amit beletömtem, de a végén elnyelt mindent a csomagtartó. Egyszer volt csak, mikor Gödön Vilma nénivel egy hosszú függönyrúd elhelyezésével fáradoztunk, és a művelet közben Nagyapa kijött, és leállította az egész akciót.
Édesapádnak is megvolt a maga bandája kint, a Kondor barátság folytatódott az unokákban, de meg aztán ezeknek csatolt részei, de hát ők már nem tudták, milyen volt az az ős Göd, szórakozásaik lényegesen civilizáltabbak voltak, mint a mieink. (1)936-ban, mikor a berlini "olimpász" - ahogy Apu mondta - volt, akkor ez a játék töltötte ki az egész nyarukat. Akkor nyaralt nálunk Horváth Öcsi (mármint Iván bácsi, Edináék apja) két hétig, és Gerdi is itt volt ezen a nyáron. Annyiban én is részt vettem az olimpián, hogy állandóan a nyakukon voltam: Kinder, deutsch sprechen! Egész nap folytak a versenyek, Öcsi ügyesen rajzolván, készítette az érmeket. Gerdi mindenben hátulról volt az első, de ez őt egyáltalában nem izgatta, boldogan nyomult a többi után. Susi Tomo, a japán fiú, ahogy a közvetítés nevezte Susits Tamást, közben anyai parancsra felfüggesztette a versenyzést, mert Duci néni féltette az egész napi rohangálástól, mert ájulékony gyerek volt. Ha jól emlékszem Pusi is részt vett az olimpián. A fél füle mindig föl volt csapva, és úgy rohant izgatottan velük. A verseny eredményekre már nem emlékszem, de azt hiszem Édesapád sem. Hát hiába, így múlik el a világ dicsősége (Sic transit gloria mundi - egész meg vagyok hatva, hogy még latin közmondások is eszembe jutnak)?
Most jut eszembe, hogy valahol az elején említettem Anyám görcseit, hogy még visszatérek rá. Mikor az ostrom után kijöttek, Gödön is sokat kínlódott vele, jó pár doktor nézte, míg végre elvittük Bakay professzorhoz, aki csak rátette azt a nagy sütőlapát kezét, és megállapította, hogy sérve van, és szerencsésen meg is operálta. Akkor is Vilma néniéknél voltunk bent azalatt, a klinika ott volt szemben az ő lakásukkal.
Egyszer meg Kornél bácsi nagy estélyt adott számos pesti barátja és barátnője tiszteletére. Özön ember volt, legalább 30, a kert lampionokkal volt kivilágítva, a hideg büfé, italok, pincérek, azt hiszem Gundeltől. De még így is elég terhes egy "buli" volt, megkönnyebbültem, mikor túl estünk rajta hiba nélkül. Nekem nem kenyerem az ilyen rongyrázás, de hát Ko bácsi államtitkári voltához passzolt.
6. Ko. bácsi "stúdiójában" (Kalló lakás) állt háromszög alaprajzú kandalló
Az ostrom után egy darabig a két Öreg maguk laktak az egész nagy házban, Kornél bácsi házán nem voltak ablaküvegek, így leköltözött Anyám mellé, abba a szobába, amibe aztán Mandi néniék kerültek. A háborúig Ko bácsi egymaga lakta az egész nagy házat. Az emeleten, ahol most Kovácsék laknak, volt a háló, dolgozó és fürdőszoba. A félemeleten volt a vendégszoba (ahol a süketnémák laktak), a Kallóék lakása pedig egy nagy szoba volt: a studió. A kiugró télikert volt, széttolható üvegajtóval. Volt benne két falat befedő könyvespolc, kandalló, stb. Igazán nagyon szép szoba volt.
Na de most már rövid leszek. Jött a háború, államosítás, s a nagy kényelemből megint két szoba lett: Ko bácsi beköltözött abba a szobába, amibe Mandi néniék jöttek, Anyám meg lakta a kiugrós szobát. Így egészen jól meglettek volna, hiszen hogy is tudták volna maguk rendbentartani az egész házat. Hanem aztán jött az a cudar rendelet, hogy a régi tulajdonosokat kitették a maguk házából, és másokkal költöztették egybe. Még az a szerencse, hogy őket ott hagyták, csak be kellett egy szobával érni, s a másikba jöttek aztán S-ék. De bámulatos türelemmel és békességgel viselték sorsukat, pedig nem volt könnyű, mert Ko bácsi dohányzása nagyon ingerelte Anyám köhögését. Na de aztán a további életalakulásra már magad is emlékszel, ezért krónikámat ezzel be is fejezném.
Még csak egyre szeretnék kitérni, valahol az elején írtam, hogy még elmondom, hogy Isten akaratának keresése hogy lett vágyam. Talán a Várban kezdődött, Joób Olivér tartott evangelizációt, ami nagyon megrázott, pedig nem is voltam talán csak egyen. Hazamenet az elsötétített utcán hirtelen elém kanyarodott egy autó, s ahogy félre akartam ugorni, elestem, csikorogtak a fékek, tőlem egy araszra megállt a kocsi, s engem valami csodálatos puha csend vett körül, valami sose érzett békesség. Megéreztem, hogy ez az, ami felé igyekeznem kell.
Aztán elmúlt pár év. Turóczy tartott evangelizációt a Hegyvidéken, a 32. zsoltár alapján, ami így kezdődik: Boldog az, akinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfedeztetett.. Jártam egész héten, Nagyapád azt mondta, hogy olyan vagyok, mint egy lakás nagytakarítás alatt. Ennek az evangélizációnak megszámlálhatatlan áldása közt az volt a legjelentősebb, hogy Isten elhatározássá érlelte bennem azt a gondolatot, hogy élni fogok a magángyónás lehetőségével.
És mégis, mikor már ott ültem a lelki beszélgetésre várók között, hirtelen olyan jeges félelem járt át, hogy motyogtam valamit, hogy később visszajövök. És meg sem álltam hazáig. Ismerhettem volna magam, hogy erre képtelen leszek, eddig megvoltam nélküle, majd megleszek ezután is. Érjem be ezzel a felejthetetlen héttel, amikor vállat rázó sírás és mámoros öröm közt hullámzó lélekkel közelebb kerülhettem Istenhez. Nem megyek többet. És másnap megint csengettem a lelkészi hivatal ajtaján. Most nagyon sokan voltak, mire rám került volna a sor, letelt az idő, nem kerülhettem be. Most már zsibbasztott a csüggedés. Minek vegyem ezt másnak, mint Isten intésének, hogy késő, nem kell neki az én bűnbánó szívem! Sose többet ide. És harmadik alkalommal, mint egy alvajáró, vettem a kabátom. És megyek újra. Nincs villamos! Kisiklott. Nem bánom, jel vagy nem jel, nekivágtam gyalog. Most nem voltak sokan, hamarosan nekem nyílt az ajtó. Egyszerre olyannak éreztem magam, mint a kő. Bűnbánat, töredelem? Sehol. Bűnöm? Ugyan, az csak nem bűn? De már becsuktam magam mögött az ajtót. Nagy Isten, mi lesz ebből? Valaki sóhajt a szobában. "Gyónni szeretnék." Aztán eltűnnek a bútorok, eltűnik az ember - csak Krisztus sugárzik felém, és én leroskadok: Vétkeztem és bánom! Óh milyen kimondhatatlanul bánom! És mikor hangzott a feloldozás, akkor tudtam meg igazán, hogy mi a Kegyelem! Ez volt (19)47-ben.
Aztán tovább vezetett az Isten: (19)48-ban megjelent ez a versem:
Uram, ha eszközöd lehetnék!
Hang, mely csak Rólad beszél.
Vagy útjelző, mely keresztezésnél
Mutatja az utat: Feléd.
Vagy horog, melyen egy lélek fennakad,
Vagy tükör, melyben meglátod Magad.
Vagy eke, mellyel az ugart szánthatod,
Vagy bánatoszlató mosolyod.
Vagy ablak, amelyen fényed átragyog,
Vagy - nem tudom - Te tudod,
Mi minden lehetne,
Hogy szerszám lehessek kezedbe,
Tenyérbe simuló, alkalmatos,
Mit mindig ott találsz, ahova teszed.
Uram, próbáld! Használj, hogyha lehet!
Ugyanebben az évben még nyáron megjelent egy hívás, egy hetes csendeshétre, Szilvásváradon, táborozással egybekötve. Nagyapád elengedett. Csodálatos hét volt, már külsőségeiben is. Egy nagy réten, a Szalajka patak partján tanyáztunk sátrakban, d.e. és este igehirdetés sorozatok, előadások, d.u. kisebb kirándulások. Egy hétig elszakadva minden földi gondtól, csak az igére figyelve, itt is csodálatosan szólt hozzánk az Isten. Ebből is született egy vers, de ezzel már nem hosszabbítom, úgyis belefáradtál talán már. Aztán itt elárasztották a rétet halastónak, akkor Bántapolcsányban voltak a csendeshetek, itt parasztházakban voltunk elszállásolva. Itt is született egy kis vers:
Harangoznak
Úgy szeretnék harangozni egyszer.
A harang nyelvével tán szebben mondanám.
A harang szavával tán jobban szállna.
Úgy szeretnék harangozni egyszer
Kis falusi templom toronyablakába'!
Nagymama mesél... Most mesélek nektek a Pusi kutyáról. A dolog úgy kezdődött, hogy Nagyapa nagyon szeretett volna egy tacskó kutyát. Apu meg egy sátrat.
A tacskókutya nagyon furcsa és mulatságos állat. Hosszú teste van, lábai görbék, és olyan rövidek, hogy hasa majdnem a földet éri. A farka hosszú, és ha jókedve van, vidáman lengeti, mint egy zászlót, na de a többit majd meglátjátok, ha mesélek róla.
Közeledett a karácsony. Mindannyian kimentünk Gödre, Nagyapa, én, Apu - Kornél bácsi meg Dédike kint is laktak - meg Oszi bácsi és Vilma néni is kijöttek, és Akáék is. Szóval nagyon szép családi karácsony volt.
Kornél bácsi nagy szobájába hozták az angyalkák a karácsonyfát - megszólal a karácsonyi csengő - bevonul az egész család. Hát mit látunk? A karácsonyfa mellett ott van felállítva egy sátor, és a sátorból egyszerre csak kiszalad egy kis görbelábú kutya, és se szó se beszéd - odapisil a szőnyegre. Hát ez bizony nagyon illetlen bemutatkozás volt, de hát ő még csak egy kis kutyagyerek volt, és a kiskutya-gyerekeket is meg kell tanítani arra, hogy mit szabad, és mit nem - éppen úgy, mint az ember-gyerekeket.
Hát Apu is nagyon örült a sátornak, bele is bújt rögtön - és aztán egész nyáron ezzel játszottak a pajtásaival. És Pusi kutya, mert ezt a nevet adtuk neki, szintén velük rohangált egész nap. De hát karácsonytól nyárig sok mindent meg kellett Pusinak tanulni. Először is azt, hogy a fürdőszobába, homokkal telt dobozba végezze el a dolgát. Ez a tanítás úgy folyt, hogy mikor megint a szőnyegre illetlenkedett, kicsit rápaskoltam a popsijára, aztán beleütöttem az orrát, utána odavittem a homokos dobozhoz, és elmagyaráztam, hogy Pusikám, mindég ide kell jönni ilyenkor. És képzeljétek, igen hamar megtanulta, mert nagyon okos kis kutya volt. De egy idő múlva látom, hogy bár szépen odamegy a dobozához, és mégis a dobozon kívül van a baj. Hát bizony Pusi közben alaposan megnőtt, kinőtte a homokos dobozt, és hiába állt bele illedelmesen, mégis mellé ment a baj. Nagyobb dobozt kellett csinálni. Akkor még emeleten laktunk, és még nem sokat vittem le sétálni, mert akkor aztán megtanulta azt is, hogy az utcán is szabad.
Még valamire meg kellett őt tanítani. Kiskutyák szokása szerint mindent összerágott. Kedvenc csemegéje volt a Nagyapa papucsa. Ez leküzdhetetlen szenvedélye volt. A papucs vattás belsejét különösen szerette széjjel nyúzni - és itt nem segített semmi szidás és tanítás - pedig tudta a betyár, hogy rosszat csinál, mert ilyenkor, ha rajtakaptam, behúzta a farkát, lehasalt, és könyörögve nyöszörgött, maga volt a megtestesült bűntudat. Ezen a rágási szenvedélyén csak úgy tudtunk segíteni, hogy minden rághatót eldugtunk előle.
Na aztán később tanítottam sétálni, mert arra is meg kellett tanítani. Persze szíjat kötöttem a nyakára, de aztán hol húzatta magát, hol meg ő loholt volna előre. Ha bal kézzel fogtam a szíjat, a jobb oldalamon akart jönni, ha a jobbal, akkor meg átkerült a baloldalamra. Mert meg kell mondani, hogy nagyon okos kis kutya volt, de rettentő makacs, és a szófogadás nem tartozott az erényei közé. Egy ilyen sétánkon történt egy nagy ijedtség. A Vérmező túlsó oldalán sétáltunk, s valahogy kicsúszott a kezemből a szíja, mire ő nekiszaladt a Vérmezőnek, csak úgy lengett a nagy tapsifüle, annyit még láttam, hogy rohan keresztül a villamos síneken. Mit fog most szólni Nagyapa, ha azzal megyek haza, hogy nincs Pusi. Biztos voltam benne, hogy vagy elüti valami, vagy elvész. Rettentő szomorúan mentem haza, hát mikor haza érek - mit gondoltok - ki ül az előszoba ajtaja előtt? Hát bizony a Pusi. Boldogan csóválgatta, forgatta a fejét, csillogott a szeme, épp csak hogy meg nem szólalt: "Na ugye ez jó vicc volt!" Örömömben meg se szidtam nagyon, csak megmagyaráztam, hogy ilyet többször nem szabad csinálni. De nagyon szeretett sétálni, egyszer meg Nagyapa egy barátjával vitték őt magukkal, közben ők valahol beültek egy pohár sörre, és a Nagyapa barátja Pusinak is adott inni. Ez otthon derült ki, hogy látom hogy Pusi tántorogva jár, aztán ülőhelyében elalszik és eldől. Hát szabályszerűen be volt csípve. Hát bizony ilyet nem szabad csinálni, embergyereknek, kutyagyereknek egyformán nagyon árt a bor, vagy sör, vagy bármilyen szeszes ital.
Pusi nagyon jó házőrző volt, úgy is mondhatnám, hogy túlságosan jó. Mikor bent laktunk a Ráth György utcában, odaállt a lépcsőház ajtajába, s ha jött valaki, olyan is, aki ott lakott, olyan ugatást és vicsorgást művelt, hogy senki se mert bemenni. Így aztán nem is hagyhattuk egyedül a kertben. Egyszer meg Gödön jeleskedett, mint túlbuzgó házőrző. Mi nem voltunk otthon, ő meg fent aludt a manzard előterében a kosarában. Vilma néni ott akarta Jenő bácsit tartani éjszakára, hogy most a mi szobánkban elalhatna. Igen ám, de nem számoltak Pusival. Pusi hagyta, hogy feljöjjenek a lépcsőn, de akkor Pusi kiugrott a kosarából, mondván, hogy de most már egy lépést sem tovább, mert ez az én gazdáim szobája, s felhúzott ínnyel olyan ugatást csapott, kapott utánuk, hogy le kellett mondjanak a szállásról. S amellett nappal semmi kifogása sem volt ellenük.
Pusikának nagyon jó szíve is volt. Egyszer Apu kikapott valamiért, és bőgve ült a díványon. Pusi először csak ült előtte a földön, az egész szíve a szemében volt, végre is úgy adott kifejezést mélységes együttérzésének, hogy felugrott a díványra, és elkezdte nyalni a karját.
Csak a vendégeket nem szerette, különösen a néniket. Egyszer is Dédikének egy barátnője jött, ültek a díványon, Pusi előttük a földön, és ráncolt homlokkal, csendes morgással adta tudtul nemtetszését. Egyszer aztán a néni valami széles gesztust csinált a kezeivel - ez már több volt, mint amit Pusi idegei el tudtak viselni, felugrott a néni ölébe, és az arcába ugatott. Hát akkor láttam, hogy mi az, ha valakit kitör a frász. Nem is jött többé soha az a néni hozzánk.
Gödön, különösen a Dunánál nagyon szeretett. De ott is voltak aggodalmai: mikor én bementem úszni, nyilván azt gondolta, hogy itt valami bajom van, hogy csak a fejem látszik - halált megvető bátorsággal belevetette magát a vízbe, hozzám úszott, és kikötött a hátamon. Itt aztán megnyugodott. Csónakázni is nagyon szeretett. Mindig a csónak orrába ült, és ragyogott a boldogságtól. Egyszer aztán átmentünk a szigetre, és szabadon eresztettem, had szaladgálja ki magát. Apu ugyan ezt nem helyeselte, hát még mikor Pusi egy ott legelésző szamárhoz szemtelenkedett, akinek ez a tolakodó barátkozás sehogy sem tetszett, és mikor Pusi a lába között, a hasa alatt ténfergett, elkezdte mind a négy lábával rugdosni. Mi is megijedtünk Nagyapával, Apu meg bömbölt, hogy ugye mondtam, hogy ne eresszük el, most agyon rúgja a szamár. De nem kellett Pusit félteni, valahogy kiszabadult a szamár négy lába közül, megrázta magát, és szép illendően leült mellénk.
A szagok dolgában sem tudott az emberekkel egyetérteni. Egyszer én - vendégeket várván - bekölnivizeztem. Láttátok volna azt az undort: Korgott, prüsszögött, minden jelét adta nemtetszésének. Viszont egyszer a Dunánál látom, hogy valamibe bele dörgölőzik, és utána kéjes gyönyörűséggel szagolgatja magát. Odamegyek - hát valami dög volt. Hát az ízlések különbözők.
És hogy tudott minket hazavárni! Ha nem voltunk otthon a Ráth György utcában, becsuktuk a fürdőszobába. Még olyan távolságban voltunk, hogy nem hallhatott minket, de valahogy megérezte, hogy jövünk, és elkezdett boldogan csaholni. Mikor aztán találkoztunk, csúszott a földön, hentergett, azt se tudta, mit csináljon örömében.
Azon a nyáron, mikor egy olimpiász volt (Apu szerint "olimpász"), a pajtásaival egész nyáron azt játszottak - és Pusi velük rohant, úszott, sátorba ki-be szaladgált, nyilván azt gondolta, hogy ez tisztán az ő mulattatására történik. Ha örömében rohangált, az egyik füle mindég félrecsapódott.
Aztán egyszer beteg lett - eltűnt, elbújt valahol a kertben, hiába hívtuk, nem jött elő. Mikor aztán Nagyapa megjött, egyszerre csak elővánszorgott valahonnan, odacsúszott a lábához, szívfacsaró volt, hogy búcsúzik tőle, aztán megint eltűnt, és már csak holtan találtunk rá. Nem mondom, hogy döglötten, mert Pusi olyan emberi, és olyan családtag volt, hogy utána még a gondolata sem fogant meg a fejünkben, hogy más kutyát szerezzünk.
Még egy tudományát elfelejtettem elmesélni. Ha mondtuk: Ülj le szépen, és csókolj kezet, szépen megnyalta a kezünket. És kérni is nagyon szépen tudott: két lábra ült, és az első lábait összeütötte. Sokat meséltem az ugatásáról. Az első úgy volt - Dédike jött hozzánk - Pusi elébe szaladt, és azt mondta: Vau, vau. Egész olyan volt, mint amikor az embergyerek beszélni kezd.
Öreg szemünk kaleidoszkópba néz.
Emlékszel, - emlékszel? Ezzel ráz rajta
Egyet-egyet a kéz.
Hogy fátyolos szemmel most belenézek,
Jönnek, jönnek sorba a képek:
Páter. Kik nem ismerték, azoknak így mondom:
Wolf igazgató.
De ilyen néven rá sose gondolok.
Páter, igen. Atya.
Engem úgy hívott: "Tóth gyerekem",
S kalapjával a folyosón ha látott,
Barátságosan mindig hátba vágott.
Később egy balsikerű francia órán
Új nevet kaptam,
"Észak magyarországi francia"
De nem volt hangjában gúny, malícia,
Csak csupa szeretet.
A francia óráról eszembe jut
Egy vérfagyasztó dolgozat:
Puska lapult az itatós alatt,
Emi néni nyúl a füzet után.
Felveszi jobbjával. Szívem verése áll!
De bal kezével az itatóssal
A puskát a padra lesodorja.
Látta, nem látta, tudni nem lehet,
De mindig áldom érte azt a bal kezet!
Nem tudom, divat-e még,
Hogy leánygyerekek
Rajongjanak a tanárnőjükért.
Ha már nem divat, kár nagyon.
Első versem hozzá írtam,
Soká volt olvasható otthon a falon.
Így hangzott: "Cili néni édes drága, a világon nincsen párja".
Együgyű rövid sorok, de minden benne volt.
Benne egy szenvedélyes gyermekszív dalolt.
Cuki. Más nevét nem mondom -
Mert ez az Ő neve:
Nem kapcsolódik hozzá semmi félelem,
Hisz mondta, dirigálta, élte:
Daloljatok, daloljatok velem!
Új számtantanár jött.
Alakra nézve nem dalia
Kuncogva nézte a lányok hada,
Mozgás. Ő csendesen, komolyan végignéz
S karba simul tőle az összes leánykéz.
Okos szeme csupa szeretet
Megnyeri egy csapásra a leányszíveket.
Türelme végtelen. "Érti?" - "Nem!"
S addig magyaráz, beszél a szem
Míg a sötétben fénysugár vidul:
"értem". Tudjátok kiről beszélek?
Rigócska, bocsáss meg, hogy így becézlek.
Az érettségin rettentően félek -
Kiteszi a tételt, arcomat nézi,
Én rá, s fejem egy csendes rezdüléssel
Int nemet.
Másikat tesz ki. Borzasztó, erről még
Annyit se tudnék felelni,
S könnyezve intem a nemet.
A harmadik cédulát látom
Bár előttem minden sötét, mit tegyek?
Fejemmel az "igent" rávágom.
Vannak még csodák.
Belőlem is valamit kicsiholt,
Pedig nem voltam sem élő, se holt.
Gabi néni. Szinkronisztikus táblákat írtunk,
Érthető, világos, mint a nap,
S németül "an und für sich"
Igazán jól megtanultunk.
Szerettünk. De szívünkben
Kollektív fájdalom ég:
Miért szeretted jobban a Bét?
Ilonka néni!
Egy dolgozatommal kapcsolatban mondtad,
Petőfi jut eszedbe róla,
S hiszed, író vagy költő lesz belőlem.
Bocsásd meg, ha csalódást okoztam,
Híres név nem lett belőlem soha,
Csak névtelen boldog nagymama.
Bár néha szívemből egy-egy rím fakadt.
Ezt most Neked odaadom,
Ez az utolsó dolgozatom,
Írd rá piros tintával nekem,
Hogy elégséges vagy elégtelen.
És a többiek is, Mind
Kik tán rövidebben
Voltatok tanáraink.
Halljátok: Kegyelem,
Hogy 40 év után még újra mondhatom:
Mindent köszönök,
Köszönök nagyon!
Elöljáróban hadd mondjam el,
Mit Ovidius így énekel:
"Quidquid temptabam dicere, versus erat"
Azt értette e szavak alatt:
A próza nem megy, verselni kell.
E rossz szokásom most nézzétek el!
De térjünk a tárgyra.
Ötven év nagy idő, s mégis csak múló pillanat.
Keresem, mi az, ami az úton
Máig is bennem megmaradt.
Tudomány? Tudás? biz ebből
Sok elhullott, amíg ideértem.
Ezért, Tanárok nem a tiétek -
Enyém a szégyen.
Tanárok sok derűs emléke?
Már rímbe is szedtem ma tíz éve.
Mi az hát, miről még szólnom kellene?
Az iskolának lelke, nevelő szelleme.
Ami mindmáig elkísért az út alatt
S ma is formálja lelki arcomat.
Pl egy tanárnőnk mesélte gyerekkoráról,
Ha egyszer kikapott, ha nem érdemelte,
Nem duzzogott, - a szidást félretette.
S ha máskor, bár érdemelte volna,
Szidást nem kapott,
Szép csendesen a régit magára vette.
Mennyi lelki alázat e konzervált szidásban -
Van benn' annyi erő, mint a tanulásban.
Máskor - mesélte - vizsga alkalmából
Az igazgatója szólt egy csodálatos lányról,
Ki mindenben kiválik, legjobb tanuló,
Magaviselete mindig példamutató.
Ezalatt magában töprengett csendben,
E nagy kiválóság ugyan ki legyen?
Egyszerre csak - mondja: Hallom az én nevem!
Ez is felejthetetlen történet nekem,
Mert ebből azt tanultam:
Tenni, mit tenni kell
Minden erőnkből és ezért
Magunkat másnál különbnek nem gondolva
Dicséretet nem várni el.
Igen, így és sokféleképpen
Nevelt a Vári iskola.
Boldog vagyok, hogy járhattam oda!
Sóhajtsátok most egy szívvel velem:
A vári iskolát köszönjük, Istenem!
Gondolatban most felballagok a Várba.
Más is látja ott, mit szemmel nézek
De én szívvel nézek az új szállodára.
S ha szívvel néz az ember, csodákat láthat:
Így nézek én most - és - látom öreg iskolánkat.
Ott szerettek minket.
Most nem a tanárokról szólok,
Őket már kétszer is megénekeltem.
De szerettek a vastag falak,
Körülöleltek féltőn,
S vigyáztak, hogy lábunk meg ne csússzék
A kopott, öreg lépcsőn,
Hallom a csengőszót, vidáman, zengve:
Vége az órának, kijöhettek rendre.
S órák elején, ha Reiss bácsi rázta:
Bíztatóan csengte:
Menjetek be bátran,
Hátha nem is lesz oly nehéz a számtan.
De az öreg falak, bár nagyon szerettek (vagy épp azért),
Egy titkot előttünk mégis rejtegettek.
Lent a föld mélyében, a tornaterem előterében,
A kőpadló alatt volt a TITOK.
Felette futkostak lábaitok.
Mi volt az a titok?
Egy kút volt lenn a mélyben,
S az öreg falakat égette a szégyen,
Hogy tiszta vizét oly csúnyán tömték el
Homokkal, piszokkal s egyéb törmelékkel.
Valaha legjobb víz a Várban. (Gabi néni, kinek a korában?)
Igen, Gabi néni, ő jött a nyomára
Kutatva buzgón tudós levéltárba'.
S harcolt érte: "ott kútnak kell lenni",
S a régészeket is rá tudta venni,
Addig-addig ástak,
Míg megpendült a csákány
A kútban lent, a régi öreg káván,
S a Hilton szállodának lent a pincéjébe'
Ígérték - tisztítják - lesz egy műemléke.
De túl a történelmen
A kútkeresés harca
Legyen mindannyiunk örök emberi arca.
Vágyódni azután, mi szomjat olt és tiszta,
Mert ott van szívünk békéjének titka.
És soha be ne tömjetek régi,
Tisztavizű üdítő kutat,
Hisz tudva, vagy tudatlan mindenki
Ezután kutat.
55! Lesz-e még számomra 60? Nem tudom.
De ha ez lenne hattyúdalom,
Isten veletek
Útravalóul ezt vigyük magunkkal
" a legnagyobb a szeretet! "
Gabi néninek (Schultheis Vincéné) nagy keserűsége volt, hogy őt még csak meg sem említették, mint a kút felfedezőjét - a dicsőséget a régészek aratták le.
| Lipót körúton | - valahol a Vígszínházzal szembeni oldalon. A madame (szülésznő) házhoz jött, otthon született. |
| Rákospalota | - Sín utca 16, a vasút mellett, a Morzsa utca torkolatával szemben, északi irányban. |
| Csaba | - Békéscsaba |
| Szekreter | - a Holdvilág utcában a keleti szobában állott lenyitható íróasztal. |
| Felsőbb leányiskola | - (állami) a Mátyás templomtól északra, a Hilton szálló helyén. |
| Die Honveds, die sind feige Kerls | - a honvédek, azok gyáva fickók. |
| Horthy menye, Jurány utcai hadikórház | - Edelsheim Gyulai Ilona: Becsület és kötelesség, 1. kötet 8. fejezet, 124. oldaltól több helyen |
| Leica | - márkás fényképezőgép. |
| Szigeti telek | - valahol Horány, Surány és Szigetmonostor között egy homokdombon. |
| Kis-Göd | - Alsógöd. |
| Nagyállomás | - Göd. |
| Sic transit gloria mundi | - így múlik el a világ dicsősége. |
| An und für sich | - lényegében, tulajdonképpen |
| Anyika | - Asztalos (Pfeiffer) Sándorné Tóth Margit, szül: 1902. Budapest |
| Isti | - Asztalos István, szül: 1955. Budapest |
| Jutka, Juditka | - Asztalos Judit, szül: 1962. Budapest |
| Anyám, Anyus, Dédike, Lulu | - dr. Tóth Miklósné Scholtz Gabriella 1867-1964. |
| Apám | - dr. Tóth Miklós 1871-1937. |
| Édesapád, Apu, Peti | - Dr. Asztalos Péter, szül: 1923. Budapest |
| Nagymamám, Nagyka | - Scholtz Gusztávné Sztehlo Arabella 1849-1915. |
| Keresztanyám, Keke | - Scholtz Margit 1874-1915. |
| Nagyapám | - Scholtz Gusztáv 1842-1925. |
| Oszóka, Oszi bácsi | - Scholtz Oszkár |
| Vulika, Vilma néni | - Scholtz Oszkárné Ittzés Vilma |
| Kornél bácsi, Ko bá | - dr. Scholtz Kornél 1871-1962. |
| Nagyapád, Apika | - Asztalos (Pfeiffer) Sándor 1892-1978. |
| Dódi | - dr. Somogyi-Tóth József 1901-1981. |
| Hedi | - Pfeiffer Hedvig 1902-1978. |
| Gerdi | - Gerhard Fischer |
| Másik szépmamám | - Sztehlo Andrásné Sárkány Aurélia 1826-1919. |
| Pista bácsi | - ifj. Pfeiffer István 1898-1948. |
| Klári néni | - ifj. Pfeiffer Istvánné Lukács Klára |
| Jenő bácsi | - dr. Komjáthy Jenő |
| Aka | - Pfeiffer Mária 1889-1971. |
| Keresztanyád | - Pfeiffer Márta |
| Erzsébet néni | - özv. dr. Pfeiffer Miklósné Pálmai Erzsébet |
| Cristofoli Vince | - Gödön laktak utoljára 1960. körül az evangélikus templom közelében lévő nagy sarokvillában. |
| Mandi néniék | - Smialovszky Tiborék |
| Mariann | - Bars Károlyné Fráter Mariann, Mandi néni unokája |
Kadosa István
Kalló József
Kovács István
Süketnémák
Összeállította: Asztalos György 1986.
