.

Hölgyeim és Uraim !

Hölgyeim és Uraim!

Méltóztattak azzal megbízni, hogy ezen női egyesületünkről, melynek tagjai vagyunk, ennek keletkezése, múltja, célja s egyéb dolgairól ma felolvasást tartsak. Parancsnak vettem e megtisztelő megbízást és készséggel megtartanám a felolvasást, ha volna mit felolvasnom.

Meggondoltam ugyanis a dolgot és inkább nem olvasok. Az olvasás ugyanis leköti az embernek szemét a papírra, én meg szeretek nézni és látni. S így, ha nem olvasok, látok. Látom a t. hölgyek kedves vonásait s élvezem esetleg a bájos mosolyt, ha ugyan sikerül azt egyszer-kétszer előidéznem, s pokoli örömmel élvezem esetleg azt a haragos és bosszús arckifejezést a t. urak vonásaiban, ha a hölgyekről talán mondani találok olyasmit, ami a férfi férfias önérzetének túltengését alárendeltségi viszonyba hozná a hölgyek győzedelmes kiváló tulajdonságaival szemben. (Ez elég szépen volt mondva s megérdemelné az "éljent". Mégis – kérem – szíveskedjenek előadásom végét bevárni, de akkor azután komolyan kérem az "éljent".)

Ilyen valami p. a férfivilág előtt oly nagyon ellenszenves, a napjainkban széles mederben terjengő u. n feminizmus, ahová t. i. a nőegyleti ügyek és érdekek tartoznak.

Kérem azonban t. férfihallgatóimat, ne méltóztassanak attól tartani, mintha .nekem az lenne a szándékom, hogy kedves hölgyeinket arra akarnám buzdítani és felizgatni, hogy idegen országi feminista példák után indulva ők is félelmes hadsereggé tömörülve, női jogaikért síkra szállva, p. a londoni sufragettek nyomában az utcákon tüntetve, a miniszterek ablakait összetörjék. Nem! A mi feminizmusunk más. Az t. i., hogy nőegyletünk keretében a mi hölgyeinknek meglegyen az a teljes joguk, hogy Budán, az evangélium szellemében jótékonyságot szabadon gyakorolhassanak, úgy mint azt az egylet neve jelzi is, melynek pecsétnyomóján a miniszter engedelmével az áll: "budai ev. jótékony nőegylet". És joguk továbbá az, hogy ebbe a munkakörbe szabadon behívhassák a t. férfiközönséget is, hogy így a gyöngébb nem, az u. n. erős nemmel nemes versenyre kelve, kitűnjék: kinek van nagyobb bugyellárisa ?

De nehogy nagyon eltérjek a tárgyamtól, mindenekelőtt ki kell mutatnom: mit akar ez a nőegyletünk s hogy ezt megtehessem, engedjék meg, hogy előbb néhány szót mondjak, ennek keletkezéséről. S itt szüneteljen kissé a tréfa, mert egész komolyan kell igazolnom, hogy a mi budai nőegyletünk tulajdonképpen Pesten született. Vagy mit mondok, dehogy Pesten! Amerikában, sőt nem is ott, hanem joppe városában, Péter apostol idejében.

A dolog t. i. úgy volt: A múlt század 60-as éveinek elején Amerikából hazakerült felejthetetlen nagyunknak Kossuth Lajosnak testvére, Ruttkay úrnő. Egy napon beállít a pesti magyar egyház nagyhírű papjához, dr. Székács József superintendenshez azzal a meglepő kérdéssel, hogy tudja-e mi a "Dorkas-egylet?” Boldogult főpapunk tudós ember lévén, rögtön azt felelte: "dorkas" görög szó s annyit jelent, mint vadkecske vagy őz; s így a dorkas-egylet sem !ehetne más, mint ezen igazán kedves és bájos teremtményeknek valami idyllikus erdei tisztáson enyelgő gyülekezete."

Ruttkayné mosolyogva fogadta a főpap ezen nyelvészeti magyarázatát, de zsebéből rögtön kihúzván mindig magával hordott újtestamentumát, azt felnyitá és abban egy helyet kikeresve, kéré Székácsot, olvassa el, mi van ap. csel. 36-42 vkben írva! Székács a megjelölt helyen a következőt olvasta fel:

. Joppéban pedig vala egy nőtanítvány, név szerint Tabitha, mely megmagyarázva Dorkásnak: azaz Zergének mondatik: ez gazdag vala jócselekedetekben és alamizsnákban, melyeket osztogatott. Lőn pedig azokban a napokban, hogy megbetegedvén, meghala: és miután megmosták őt, kiteríték a felházban. Mivelhogy pedig Lidda Joppéhoz közel vala, a tanítványok meghallván, hogy Péter ott van, küldének két férfiút őhozzá, kérve, hogy késedelem nélkül menjen át hozzájuk. Felkelvén azért Péter, elmene azokkal. Mihelyt oda ére felvezeték őt a felházba és elébe állának néki az özvegyasszonyok … sírva mutogatva az ... öltözeteket, melyeket Dorkás csinált ... Péter pedig mindenkit kiküldvén ... imádkozék és ... monda: Tabitha kelj fel. Az pedig felnyitá szemeit ... és felüle. ... És tudtára lőn ez egész Joppénak és sokan hívének az Úrban...

„No látja, mondá Ruttkayné, Amerikában, ahol csak megfordultam, minden ev. vagy más prot. vall. egyházközségben vannak ily u. n. Dorkás-nőegyesületek, melyeknek tagjai annak a joppei Tabithának példájára, ínségbe jutott szegényeknek ruhát készítenek, őket egyéb, az élet fenntartásához szükségesekkel ellátják".

" Kérdés, – folytatá a tiszteletreméltó matróna – nem !ehetne ilyet Pesten is létesíteni, hol – úgy tudom – szintén vannak szegények, talán több, mint a gazdag Amerikának bármely városában?" A szót követé nyomban a tett. Székács nem volt az az ember, ki egy üdvös eszmét parlagon heverni hagyott volna, rövid idő alatt együtt volt Pesten az első „Dorkás-nőegylet". Miután azonban ennek tagjai nem enyelgő, játszi kecskegidák és őzikék, hanem komoly, tettre kész hölgyek voltak, elhagyták a "dorkás" nevet és lett belőle a most már széles körben áldásosan működő Tabitha. egyesület.

A példa vonz, t. h. és u.! A jó magot egy barátságos szellő áthozta a 80-as években a Dunán át hozzánk a budai ev. egyházba, hol annyi a szegény, de annyi, hogy talán Óbudán sincs több! Itt egyházunk akkori buzgó segédlelkésze, dr. Szabó Béla karolta fel a dolgot. Szónokolt, kért, könyörgött, írt, korteskedett addig, addig, míg néhány buzgó hölggyel 1885-ben itt is megalakult, ugyanazon célra, mint Pesten, a budai ev. jótékony nőegylet. Szándékosan hangsúlyoztam ezt a három tulajdonságát, hogy t. i. jótékony és ev. és budai. Mert hiszen, ha nőegyletről van szó, az természetesen nem lehet egyéb, mint jótékony. S ha napjainkban olvasunk egyetmást az u. nevezett jótékony egyesületekről, hol a jótékonyság abból áll, hogy a kínosan összekéregetett szeretetadományok az elnök, alelnök, 2-3 helyettes elnök, pénztáros, ellenőr, titkár, 1-ső és 2-ik jegyző, levéltáros és azok helyettesének díjazására fordíttatik, ennek, mint azt bizonyosan a vizsgálóbíróságok tárgyalási jegyzőkönyveiből olvasni méltóztattak, az oka az, hogy ezen egyleteknek vezetése nem nők kezére volt bízva.

Nő érti igazán az evangélium szavát : „jobb adni, mint venni”. Igazán női vonás, hogy tárcáját még csikorgó télben is a keze ügyében tartja a muffban, hogy az utcai kéregetőnek megadhassa az alamizsnát, a férfit ebben begombolt kettős kabátja gátolja meg, melyen keresztül a kéregető szava sokkal nehezebben találja meg az utat a tárcához.

A jótékonyság gyakorlását azért hagyjuk nyugodtan a kedves női kezekben, ezek erre leghivatottabbak. És végül nem is hiszem, hogy köztünk, férfiak közt – talán a hivatásszerű szabókat kivéve, sokan akadnának arra készen, hogy tűvel, ollóval kezükben a szegényeknek ruhát varrjanak. Ami pedig a jótékonyságot itt igazán annak teszi, az t. h. és u.!, hogy ezért senki jutalmat, fizetést nem kér, és – nem kap.

Evangéliumszerűnek jeleztem ezen jótékonyságot továbbá azért is, mert működése kiterjed mindenkire, aki szegény, legyen az a mi hívünk, vagy katholikus, vagy zsidó; ellentétben sok más egylettel, hol erősen számon tartják, milyen káté szerint tiszteli az a szegény ember az Istent.

De egyletünk nevei közt ott van a budai jelző is. Ez csak annyit jelent, hogy szegényeink közül a legtöbb – óbudai, sőt akad pesti is. Üres kézzel ezek is csak akkor távoznak, ha már üres lett a mi kezünk is.

Hogy miért nem Dorkás-egylet, vagy. Tabitha-egylet a mi egyletünk is? Azért t. h. és u., mert bármily tiszteletreméltó a Dorkás őzike, vagy a Tabitha apostolkori alakja előttünk, budaiak előtt vonzóbb, tiszteletreméltóbb haló porában és áldottabb alak volt az, kit egész budai egyházunk, sőt egész magyarhoni ev. egyházunk története kegyeletes emlékezetben tart s ezen emlékezetet külsőleg is megörökíti s kinek emlékezetét azért mi budaiak is egyletünkben azzal kívántuk megörökíteni, hogy azt az ő nevéről Mária Dorottya egyletnek neveztük el, fia, Istenben boldogult József főherceg ő fenségének kikért jóváhagyásával, mely jóváhagyást azzal koronázott meg a fenséges úr, hogy egyletünk alapító tagjainak sorába lépett be első tag gyanánt.

Lehet, t. h. és u., hogy lesznek Önök közt, kik azon történeti tény tudatában, mely szerint a Habsburg- dynastia uralkodói felséges házának tagjai mind igen buzgó és szigorú katholikusok, szinte kételkednek, vajjon hogy került protestáns vallású fejedelmi sarjadék közéjük, hogy maradhatott vallásához hű a haláláig, holott köztudomás szerint – az uralkodóháznak u. n.. házitörvényei szerint – a család minden tagja csak római katholikus vallású lehet.

Erre rátérek később, most csak azt ismétlem, hogy Mária Dorottya tényleg evang. vallása dacára, az uralkodó család tagja volt, mint harmadik hitvese József főhercegnek, Magyarország nádorának.

Nekem, mint budai lelkésznek, méltóztassanak megengedni t. h. és u., hogy azon mérhetlen kegyeletből kifolyólag, mellyel ezen fennkölt lelkű nőnek, egyházunk megalapítójának emléke iránt viseltetem, hogy bár csak vázlatos vonásokban is, kidomborítsam az ő reánk protestánsokra nézve korszakalkotó jellemének és működésének áldásos voltát azzal, hogy egyes kicsiny, de történetileg hű és igaz vonásokat közlök életéből.

Mária Dorottya, a württembergi királyi családnak bájos sarja, József főherceggel, ennek buzgó és szigorú katholikus vallásossága dacára, a legboldogabb házasságban élt. Édesanyja lett Erzsébet főhercegnőnek, Estei Károly Ferdinánd főherceg nejének, azután József főhercegnek a honvédség volt főparancsnokának, végre Mária Henriettenek, Lipót belga király hitvesének. Legidősebb gyermeke, Sándor főherceg korán elhalt.

Férje; a nádor, művelt és szeretetreméltó férfiú volt, a magyaroknak nagy jóakarója, kiknél a jóságos palatinus nevet viselte, ellentétben Béccsel, hol udvari körökben magyarbarát érzelmei miatt „Rákóczinak" nevezték gúnyosan. Humánus gondolkozásából folyt, hogy nejét, buzgó vallásában, ev. hithűségében nemcsak soha nem háborgatta, hanem ennek közbenjárása mellett nádori székéből nem egyszer a prot. egyház javára tett intézkedéseket.

Mária Dorottya minden ízében korának legműveltebb hölgyeihez tartozott. A tudományok és szépművészetek, különösen a zene iránti érzékének bensősége vetekedett azzal a mély, igaz, hűséges Iutheránus vallásossággal, melyet minden szavával, minden tettével tanusított. Az új testamentumot ennek eredeti görögnyelvű szövegében olvasta és megértette. „Krisztus az én mindenem", így vallja maga, „ő erősít meg engemet, ő általa mindenre képes vagyok".

És ezen hitéből származnak és az igaz hitnek szent bélyegét viselik magukon az ö tettei.

Családi körében igazi anya volt, gyöngéden szerető, gondos, hű anya. Főúri körökben „dadának" csúfolták, mert – mint naplójában megírta: „ha ki- kocsikázom, nem kis kutyáimat, hanem gyermekeimet viszem magammal."

Legfájdalmasabban érintette evang. anyai szívét, hogy az akkori törvény szerint katholikus vallásban nevelt gyermekeinek vallásos érzületére való befolyását mindenképpen megakadályozták a mérvadó körök, mi a vallástanító préposttal való nem egy heves jelenetre adott alkalmat. Miután az anya gyermekei kezébe felvilágosító vallásos iratokat -- a házi béke érdekében – nem adhatott, elmés ötlettel gyermekeinek kis tányérkáira aranybetűs bibliai mondatokat iratott, melyeket ezek jó kedvvel elolvastak és megtanultak.

Messze vezetne, ha részletesen előadnám hosszú sorát azon jótéteményeknek, melyekkel e kiváló nő emlékét a szegények, az ínségesek megsegítésében halhatatlanná tette úgy hazánkban, mint Ausztriában is.

Engedjék meg azért t. h. és u., hogy csak arra szorítkozzam, ami őt nekünk, budai evangélikusoknak felejthetetlenné teszi.

Mint a budavári királyi palota lakójának Pestre az akkori Széna-téri, most Deák-téri templomba kellett járnia, hol állandó páholyülése volt. Télben azonban, jégzajlás idejében, amidőn az egyetlen hajóhidat is szét kellett bontani, a Pestre juthatás lehetetlenné vált. A királyi palotában berendezett evang. imatermet látogató, olykor szegényes, nem udvarképes öltözetű, de azért buzgón és nagyhangon énekelni tudó közönség éneke a palota lakóinak nemtetszésével találkozván, a főhercegnőt annak komoly megfontolására indította, miképpen lehetne Budán is evang. templomot építeni, hol mi nem zavarunk senkit és minket sem zavar semmi. A gondolatot nyomban itt is követé a tett.

A főhercegnő ebben is hü tanácsadójához Székács József pesti magyar lelkészhez fordult, ki a főhercegnőnek a következő tanácsot adta: Fenséged 10.000 forintos alapítványt tesz, a budai ev. hívek pedig meg sem érdemelnék, hogy az Isten napja rájuk süssön, ha rövid időn belül össze nem hozzák a második 10.000 forintot, ez elég lesz a pap, a tanító fizetésére, további gyűjtés létrehozza a templomot, az iskola- és paplak-épületet is. „Ez – így folytatá Istennek ezen áldott . embere – szükséges, nehogy a budaiak egykor azt mondják: „elment a mi főhercegasszonyunk, vele elment a hit is". Két napi gondolkodás után magához hívatta a főhercegnő Székácsot s kezébe adá a 10.000 frtos alapítványi oklevelet, azzal a feltétellel, hogy az egyház az ő kedvelt egyházi szónokát a somorjai lelkészt, Bauhofer Györgyöt hívja és választja meg lelkészül

Ez rövid idő múlva meg is történt. Bauhofer buzgósága mellett megindult a további gyűjtés. Hitsorsaink Budán, Pesten, kathol. és izraelita polgár- társainkkal vetekedve Iparkodtak a népszerű főhercegnő templom-építő tervét adományaikkal megvalósítani s a hívek hozzáláttak az alkalmas telek vagy ház megvételéhez. Bárhol is szemeltek ki ily épületet, a szerződés megkötése alkalmával a tulajdonos azzal állott elő: „sajnálom, már megvette más! " Hogy ki volt az a "más ?" (méltóztatik talán kitalálni !)

Az e miatt bosszankodó és panaszkodó főhercegnőt végre megszánta a férje a jóságos József nádor, mosolyogva mondván „ha lutheránus templom számára telket vásároltok, ne mondjátok, mire kell, hanem valamely egyszerű tagja az egyháznak vásárolja meg látszólag a maga számára s így nem fog megelőzni az, kinek több pénze van, mint nektek”.

Így történt! 1843-ban megvásárolta Kimnach Lajos építőmester a saját neve alatt azt a kis kincstári épületet, melynek helyén most a honvéd-főparancsnoki palota áll, s mely a maga igénytelenségével 1894-ig szolgált nekünk templom, iskola, pap- és tanítólakásul.

Ezt az épületvásárlást is igen érdekes epizód előzte meg.

A főhercegnő, igen kedvelt, de beteges és nagy családdal megáldott lelkésze, Bauhofer György egészségére tekintettel azt szerette volna, hogy a templom, a paplakkal együtt az egészségesebb fekvésű Krisztina- városban építtessék, mi ellen azonban a budai hívek Székáccsal élükön élénken tiltakoztak azt kívánván, hogy templomuk a várban legyen. Székács előadta a budaiak kívánalmának indokait is, a következőben:

„A hegyen kell épülnie e templomnak, mert minden vallástörténelmi adat ezt ajánlja. Ugyanis: az Úr a tíz- parancsolatot Mózes által a hegyről hirdetteté ki. Noé bárkája hegyen állott meg. A jeruzsálemi szentély a Mória hegyén épült. Krisztus urunknak megdicsőíttetése, elfogatása, keresztrefeszíttetése, mennybemenetele hegyekről történt meg".

„Különös" – mondá a főhercegnő – "ez eszembe nem jutott, pedig szóról szóra igaz".

„Ettől eltekintve" –.mondá Székács, – más szempontból is ajánlatos a hegyen építkezés. Ez a "tekintély" szempontja. A vár "a király lakhelye és minden legfőbb hatóságnak itt van a székhelye." (Akkor tényleg így volt).

„Úgy van" nyugodott bele a főhercegnő s nyomban megrajzoltatta egyházunk pecsétnyomóját, melyen a főhercegi korona alatt nyitott biblián olvasható egyházunk jelmondata (Máté V, 14) „nem rejthető el a hegyen épített város "

Nem sokáig örvendhetett a fenséges asszony budai alkotásának, az új templomnak, az 1848/49-i szabadságharc lezajlása után – időközben szomorú özvegységre is jutván – a kormánykörök Bécset rendelték állandó lakhelyéül, honnan csak nagyritkán, mindig azonban örömmel rándulhatott le Budára. Igy tavasszal, 1855-ben is, beteg leányához. E látogatás: után nemsokára súlyosan megbetegedvén, 1855 március 30-án az Úrban csendesen jobblétre szenderült.

Mély és vigasztalan gyász borult e fennkölt lelkű nőnek halálával egyházunkra, itt Budán és egész hazánkban.

Nagy pártfogónk Mária Dorottya őfensége elvesztése miatt nem egyszer hangzott fel egyházunk körében a próféta siralma: „Vége van a mi örömünknek és siralomra fordult a mi örömünk, mert leesett a mi fejünknek koronája" (jer. sir.).

Különösen 18 évvel ezelőtt sirattuk meg) midőn szerény kis templomunkat, a paplak- és iskolával együtt a honvédelmi miniszterium, melynek a mi telkünkre szüksége volt, rövid rendelettel kisajátította. Igaz, a kisajátítási összeg (75.000 forint) jóval túlhaladta azon összeget, melybe 1846-ban ez nekünk került (6000 frt), de mégis elégtelen lett volna arra, hogy ebből bárhol is a városon belül felépülhetett volna az új templom. Kérelmeink, felszólalásaink sikertelenek voltak a hadi kormánynál. Ekkor megtettem, amit Péter apostol a meghalt Tabitha koporsójánál tett, én is .imádkoztam, amíg halottaiból feltámadt a mi „hermelines Tabithánk", újból megsegítvén minket, hűséges népét.

Egy bizonyos irattal kezemben jelentkeztem a honv. miniszter úrnál és a következő kérelemmel fordultam hozzá: „Kegyelmes Uram! Ami templomunkat és iskolánkat a honv. .főparancsnoki palota telke számára méltóztatik kisajátítani. Bátorkodom tisztelettel megjegyezni, hogy ezen tervbe a honvédfőparancsnok úr, József főherceg ő fensége alig fog beleegyezni, hiszen a mi templomunk az ő édesanyjának alapítványa". A miniszter úr meglepetve azt mondá: „Úgy van ez, valóban ?" „Igen" mondám "bátorkodom Excellenciádnak ezen iratot tisztelettel bemutatni." A miniszter átolvasván Mária Dorottya alapító levelét, mert ez volt az irat, megindultan kezet adott, mondván : "Jól van, nem sajátítom ki önöket, hanem cserébe magam építek templomot államköltségen".

s így lett! A felajánlott 75.000 forint helyett a miniszter épített 151.000 forint költséggel templomot. Íme a mi áldott Tabithánk neve testi halála után is csodát tett az ő népe javára.

Méltó kifejezésre is jutott volna a gyász temetése alkalmával, ha mint életében sokszor, úgy most halálában is meg nem zavarta volna az általános kegyeletet az a bizonyos – mondjuk – türelmetlenség, mely kinyilatkoztatá: „eretnek halott a kathol. főhercegi kriptában el nem temethető!" Hosszú tárgyalások folytak erről Budán, Bécsben és -- – – Esztergomban, mi miatt öt napig maradt eltemetlenül a drága halott, míg végre döntött az, ki elhunyt rokonának életében is nagy tisztelője volt, ő felsége a király, ki úgy Bécsnek, mint Esztergomnak szeretet nélküli tiltakozását megsemmisítvén, rokoni szeretetről, úgy mint lovagias érzületről tanúskodó azon királyi szóval némította el a háborgó gyűlöletet : "Életében köztünk volt, halálában \ köztünk maradjon. Akarom".

Azt hiszem t. h. és u., hogy most, midőn hosszas előadásom után szíves türelmüket megköszönöm, előadásom elején kifejezett reményem is meg fog valósulni és megkapom a várt „éljent" és pedig azon alakban, hogy önök mindnyájan velem együtt szívvel, szájjal azt fogják mondani :

"Éljen a király !"