Asztalos Sándor: Boldogult kedves Pista öcsém életrajzi adatai

(ifj. Pfeiffer István, 1898-1948)

Született 1898. február 20-án Békésen, Édesapámék akkor Marciházán laktak, ahol Apa a Kövér Marci bácsi féle birtokot bérelte, de a gyerekek mind Békésen születtek az öreg Asztalos házban (gr. Teleki u. 10), mert Édesanyám ilyenkor mindig hazajött Nagymamáékhoz. Minthogy 1901. őszén Csabára költöztünk, Pisti ott kezdett iskolába járni 1904-ben, ugyanott végezte a gimnáziumot is 1908-1916. között. Eleven eszű szelíd kis fiú volt, különösebben jól nem tanult, de nem volt vele semmi gond, már kiskorában eldöntött dolog volt, hogy gazda lesz, és apja, nagyapja nyomdokaiba lép, ehhez volt egyedül kedve.

Budapest, 1929. október hó 26-án      

Békés megye

1916-ban hadi érettségit tett, önként jelentkezett katonának, és már okt. végén a 101-eseknél Pilsenben el is végezte a tisztiiskolát. 1916. nov. elején együtt mentünk ki a frontra Volhyniába Gorockov mellé, én mint zászlós, ő mint önkéntes tizedes. Kis megszakításokkal kinn is maradt, 1918. tavaszán hadnagy lett, és 1918. októberében részt vett az olaszországi harcokban (Monte Grappa, Monte Tomba), úgyszólván az összeomlás előtti utolsó harcokban, igen derekasan viselte magát. Nov. 19-én érkezett haza Csabára a szülői házba, ahol mi már-már elveszettnek hittük. Ekkor beiratkozott a debreceni gazd. akadémiára, 1919. tavaszán a románok bevonulása után elvitték Craiovába, ott volt internálva a többi csabai fiúkkal együtt, és ott súlyos tífuszon ment át, de a jó Isten megőrizte. 1921-ben elvégezvén az akadémiát, beállott s.tisztnek gr.Wenckheim Sándor csorvási uradalmába, és évek múlva Szathmáry Elek tiszttartó távozása után, 1929-ben ő lett a kismajori intéző. Vidám legényélet után 1929. okt. végén megnősült, elvette gyermekkori szerelmét, Lukács Klárit, aki a Hedi osztálytársnője volt, és nálunk mint kosztos lakott, Lukács Endre volt gyulai főbíró leányát. Sok kedves napot töltöttünk nyaranta náluk a kényelmes csorvási tisztilakban a mi Peti fiunk nagy gyönyörűségére. Petit és általában a gyerekeket végtelenül szerette Pista öcsém, mindig fájó volt látni, mennyire vágyott ő maga is gyerek után, de ezt az örömöt megtagadta tőle a sors. 1934. a gróf eladta a birtokát, a húgával Pista nem tudott kijönni, és otthagyta az uradalmat. Beköltöztek Csabára a szülői házba, ahonnan épp ebben az évben, Pünkösd vasárnapján temettük el Apánkat. Ekkor 2 éven át nem tudott szegény Pista rendes elhelyezkedést találni, kezelte a földhitelintézet szalontai birtokát, exportmarhákat vásárolt be a "Hangya" részére, segített Váczy Gyurkának a Jurcsák majorban gazdálkodni, végül sok utánajárás után Csaba városánál elnyerte a gazdasági intézői állást. Itt működött kb. 2 1/2 éven át, sokat szépített a városon fásítással, kezelte az öntözött rétet, és úgy látszott, hogy itt végleg révbe jut. De a vérbeli gazda kitört belőle, visszavágyott a pusztára, és 1939. tavaszán főintézője lett Sváb Lőrincnek a sámsoni bérletén. Itt töltötte élete 2 legboldogabb évét, ahogy ő maga is mindig mondta, ezen az ősi állapotban lévő délibábos, szélmalmos pusztán. A régi templom melletti csinos kis tisztilakban laktak, óriás kertjük lenyúlt a Szárazér partjáig, amelyen túl kis mocsár szélén ott állott még a Rózsa Sándor hajdani tanyája. Itt kapott kedvet a juhtenyésztésre, és azt alaposan tanulmányozta. Sajnos ez a szép korszak is csak 2 évig tartott, mert a bérlet 1941-ben lejárt, és fájó szívvel ott kellett hagyniok a sámsoni kedves otthont. Ekkor vett magának egy kis szabadságot, és 1941. októberében együtt tettünk egy 2 hetes kirándulást a felszabadult Erdélyben, Kolozsvár, Borszék, Gyilkostó, stb. A telet a csabai házban töltötték, ekkor már betegeskedni kezdett szegény a gyomrával és az epéjével, de mint apai örökségnek, ennek nem tulajdonítottunk akkor nagyobb jelentőséget.

1942. júl. 1-én utóda lett Govrik Pistának gr.Széchenyi Antalné pósteleki gyönyörű birtokán. Itt is sok-sok kedves órát töltöttünk náluk, sajnos ez az élet is álomszerűen rövid lett: 1944. szept. végén menekülniök kellett az oroszok elől, hozzánk jöttek fel Pestre, a Ráth György utcai lakásba. Itt éltük át együtt az ostromot, hagytuk ott együtt az égő házat, és találtunk ideiglenes menedéket a Pasréten Cristofoli Vincééknél. Innen indultak Klárival, egy-egy batyuval a hátukon 1945. febr. 17-én gyalogszerrel Csabára. Kőbányától vonattal utazhattak tovább, és szerencsésen 2 nap alatt el is jutottak a szülői házba, ahol a sok nélkülözés után hamarosan magukhoz is tértek. Klári össze is tudott szedni néhány bútorukat és egyebeket Pósteleken és Dobozon. Pista ekkor a földbirtokrendező megyei bizottság vezetője lett, de már 1946. elején meghívták a Békéscsabai Sertéshízlaló és Húsipari Rt. igazgatójának, ahol szép pozícióba jutott. Sokat járt fel üzleti ügyekben Pestre, kb. kéthetenként megjelent nálunk, nagyon jó volt ilyen közvetlen érintkezésben lenni a csabai otthonnal. Sajnos az utóbbi félévben már majdnem mindig szenvedő állapotban láttuk, enni alig evett valamit, és folytonosan kínzó éhséget érzett, ha pedig evett, jött a görcsös fájdalom, sőt a hányás. Kb. 1941-42-ben kezdett a gyomrára panaszkodni, addig makkegészséges volt. Eleinte tipikus epegörcsök jelentkeztek nála, és a gyomorbajos emberekre jellemző türelmetlenség, amit boldogult Édesapánknál is tapasztaltunk ebben az életkorban. Vizsgálták sok alkalommal, volt itt fenn a Herczog Klinikán is napokig, de csak gyomorsavtúltengést tudtak nála megállapítani, még az epekövet sem mutatta ki a Röntgen. Így szenvedett szegény fiú éveken át, hol ritkábban, hol gyakrabban jelentkeztek a fájdalmak. Volt úgy, hogy hetekig nem panaszkodott, csak az alvása volt állandóan rossz. Így jött el az 1944-es év, akkor ősszel az oroszok elől felmenekültek ide Pestre, otthagyván a gyönyörű pósteleki uradalmat és az ósdi, de kényelmes intézői lakot, és itt élték át velünk Budapest ostromát, míg aztán 1945. febr-ban hazajutottak. Érdekes, hogy ez alatt az idő alatt, talán a sok koplalás következtében, soha nem panaszkodott gyomorfájásról. Mikor aztán megint rendes kosztra került, újból kezdődtek a bajok, megint állandó kezelésre szorult, Becsey dr. állandóan injekciózta, sajnos kevés eredménnyel. Végül 1946. nyarán elment Bakay prof-hoz, aki megállapította, hogy epeköve van, és június végén sikeresen meg is operálta. 10 nap múlva látszólag egészségesen ment haza, és néhány hétig jól is érezte magát, de sajnos a nyár végén megint felléptek a múlthoz hasonló fájdalmai. Még mindig tapogatóztak a doktorok, végül azt mondták, hogy egy lencsényi fekélye van a nyombélben. Bakaynál is járt megint, aki azt mondta, hogy bármikor megoperálja megint, de előbb próbáljon egyéb gyógymódokat, hátha megnyugszik a fekély. Így aztán szegény jó fiú csak szenvedett tovább, néha úgy elkeseredett, hogy a halált kívánta. Voltak azért néha 2-3 hetes fájdalommentes periódusai, ilyenkor magához tért, és szépen meg is hízott, de utána megint újból jött a fájdalom.

Mikor nem érzett fájdalmat, a régi kedves jószívű és aranyos kedvű fiú volt, de mikor szenvedett, semmi sem érdekelte, és néha goromba volt, de ki csodálkozhatnék ezen, annyi szenvedés után? Lassan-lassan zárkózottá vált, társaságba alig járt, egyetlen szórakozása a Balázs Ádám bácsival való délutáni tartli parti lett, ezt is sokszor abba kellett hagynia, mikor már nem bírta tovább a fájdalmat. Hozzánk kb. 2-3 hetenként feljött, de utóbb már többnyire szenvedő állapotban, alig evett valamint, és aludni sem tudott, keserves volt látni a szenvedését. Végre 1948. januárjában Bakay újból megvizsgálta, megröntgenezte és kijelentette, hogy csak az újabb műtéttől lehet gyógyulást remélni. El is határozta magát szegény jó öcsém erre, és 1948. jan. 19-én felérkezett hozzánk. Az estét elég jó hangulatban töltöttük együtt, a kis cselédszobánkban vacsoráztunk (Holdvilág utca), ki hitte volna, hogy ez az utolsó estéje, amit nálunk tölt. Aznap éjjel megint rosszul lett, ott aludt velem egy szobában a nagy kályha előtt felállított sodronyon, én éjjel arra ébredtem, hogy Margitka behozta neki a lavórt, mert meghallotta, hogy rosszul van. Megint tiszta gyomorsavat hányt. Reggel még elment a dolgai után, és délben bement a Lorántffy Kórházba, és felvétette magát. Én délután a gyárból odamentem, ott találtam ülve a folyosón egy pohár tej mellett. Mesélte, hogy ebéd után még elsétált a Szt.Domonkos utcába, és megnézte a lányok öröklakását. Jól érezte magát, még tréfált is, hogy úgy járt, mint a fogorvosnál szokás, mikor beül a beteg a székbe, elmúlik a fogfájása. Elbeszélgettünk egy óráig, nem volt éppen vidám hangulatban, látszott rajta a szorongás, de azért bízott benne, hogy most már segítenek rajta. Harmadnapra, csütörtökre tűzte ki Bakay a műtétet. Másnap, szerdán d.u. megint kimentem hozzá, akkor már ágyban fekve találtam, előkészítették a másnapi műtétre, megint elbeszélgettünk egy kicsit az otthoni dolgokról, igyekeztem bátorítani és vigasztalni, de úgy látszott rajta, hogy férfiasan elszánta magát, nagyon nehéz szívvel hagytam ott este. Másnap, csütörtökön d.e. csakugyan megvolt a műtét, 3 óra hosszat tartott, altatás nélkül. Én d.u. 4 tájban értem ki Hozzá, akkor már az ágyában feküdt, eszméleténél volt, látszott Rajta, hogy nagyon el van gyötörve, de az arcszíne jobb volt, nem volt olyan halovány, mint a 2 év előtti epekőműtét után. Akkor már ott volt Klári, aki d.e. érkezett Csabáról. Mikor kérdeztem, hogy nagyon fájt-e, csak a fejével bólintott szegény jó fiú. A segédorvos azt mondta, hogy a professzor bravúros munkát végzett, és nincs ok az aggodalomra. Azzal az érzéssel mentem haza, hogy a legrosszabbján túl vagyunk. Másnap, pénteken d.u. már jobban volt, félig ülő helyzetben feküdt, beszélt is egy keveset, de néha csuklás jött rá, és akkor sziszegett a fájdalomtól. Erősen verejtékezett, Klári minduntalan törölgette az arcáról a verítéket. Az ápolónőjére panaszkodott, hogy nincs benne gyöngédség, és a beteggel nem tud bánni. A dr. szerint a színe jobb volt, mint reggel, ez a mondása szúrt belém első ízben, hogy még sincs minden rendben, de még mindig nem nyugtalankodtam. Láza nem volt, kezei egész hűvösek voltak. Így hagytam ott őket péntek este, mert Klári benn maradhatott mellette, ez is igen megnyugtató volt. Szombaton délután 4 óra tájban, mikor bementem, körülbelül ugyanez volt a helyzet, de sokkal beszédesebb és türelmetlenebb volt. D.e. megvizsgálta a prof, és megengedte, hogy 2 óránként néhány kanál teát vagy tejet kapjon, ezt nagy örömmel fogadta. De a fekvésével nem volt megelégedve, minduntalan kért, hogy ültessük fel, és igazítsuk meg a feje alját. Láza most sem volt, de éppúgy verejtékezett, mint tegnap. Minduntalan az órát kérdezte, nyugtalan volt, és nekem valahogy a szeme állása volt szokatlan, néha úgy felakadt a szeme, hogy a fehérje látszott csak. Kb. 1/2 óra múlva egyszerre fájdalomról kezdett panaszkodni, és pedig nemcsak a gyomrában, de a bal vállában is. Hívtuk a segédorvost (dr. Kónya), és azt kérte szegény, hogy adjon neki fájdalomcsillapító injekciót, ki is ment azzal, hogy hozza a fecskendőt. Közben annyira fokozódott a fájdalom, hogy szegény fennszóval jajgatott, és magától próbált felülni, akkora nyugtalanság vett Rajta erőt. Igyekeztünk nyugtatni és csitítani, de emberfeletti kínjai lehettek, egész ki volt kelve magából. Szaladtam újból a doktor után, és mire megtaláltam, már telefonált Bakay professzornak, mert egyedül nem akart beavatkozni. Nagyon megijedtünk persze, de szegény jó fiú előtt nem mutathattuk ezt, és igyekeztünk csitítani és vigasztalni, de nem sikerült. Borzasztó kínjai lehettek, és annyira türelmetlen volt, hogy az leírhatatlan. "Látod, így hagynak ezek engem itt szenvedni, nekem nem lenne lelkem egy állathoz sem ilyen kegyetlennek lenni!" és hasonlókat mondott. Sürgetett, hogy érdeklődjem, elindult-e már Bakay hazulról, és hogy miért nem jön taxival. Szörnyű nehéz félóra volt ez még nekünk is, hát még neki Szegénynek milyen lehetett! Végre megérkezett a professzor, de látszott azon is, hogy tanácstalan. Megvizsgálta szegény fiút, megújította a kötést rajta, és adott neki valami erős injekciót, ettől valamennyire megnyugodott. Kinn a folyosón beszéltem pár szót Bakayval, azt mondta, hogy a fájdalmak a szívtől vannak, és hogy gyönge a szív működése, ő már biztosan tudta, hogy szívtrombózisról van szó, de nem mondotta. Mikor visszamentem a szobába, már csöndesen feküdt, és odaszólt: "Most ne haragudj, Sándorkám, de szeretném, ha eloltanátok a lámpát, mert talán el tudok aludni. Csókollak Benneteket!" Ezek voltak az utolsó szavak, amiket Tőle hallottam. Megcsókoltam Szegénykét, és szorongó szívvel hazamentem azzal, hogy másnap, vasárnap délelőtt megint bejövök Hozzá.

Vasárnap reggel 7 órakor szól a csengő, még fel sem voltam öltözve, mentem ajtót nyitni, és ott áll Klári halott halványan, és csak bólint a fejével... Éjjel 2 órakor meghalt a mi drága jó Pistánk, itt hagyott bennünket, a szíve nem bírta a további küzdelmet. Elég csöndesen, nagyobb agónia nélkül szenvedett ki, amint Klári mondja. Szomorú, végtelenül szomorú vasárnap volt a számomra az a 948. január 25-iki, megírtam a második öcsém gyászjelentését, eljártam Klárival Bachmaneknél a szállítás miatt, kinn voltunk a kórházban, és utoljára még megnéztük Szegényt a halottas kamrában, megbékélve feküdt, csak az orra nőtt meg valószínűtlenül, két kis keze összetéve a mellén, viaszfehéren. Felújultak előttem a közel 17 év előtti fájdalmak, mikor Miklós öcsémet láttam így meghalva. Hazajövet megtáviratoztam Győrbe a szörnyű hírt: "Arany Ripi nincs többé ....", így becézték a kislányok a kedves bátyjukat, akit nagyon szerettek, és aki úgy tudott velük játszani és tréfálni mindig.

Kedden vitte le a halottaskocsi a koporsót Békésre azon az úton, amelyik Miklós utolsó útja volt 17 év előtt. Mi Margitkával és Erzsébettel (Klári lekísérte Pistit a furgonnal, Peti pedig már vasárnap este leutazott, hogy megvigasztalja szegény nénjeit, és gondoskodjék a temetés felől) kedden este a gyorssal érkeztünk haza (Békéscsabára), nagyon keserű és szívbemarkoló viszontlátás volt Akával és Adikával! Ők teljes bizalommal és hittel búcsúztak el Tőle 1 héttel azelőtt. Tavaszi enyheségű holdvilágos este volt, amikor a szülői házba értünk, másnap reggel is bágyadt napfény sütött, a barackfán 4 gerlice turbékolt, mintha azok is siratták volna a ház messze útra indult gazdáját. Ebéd után könnyező esőben helyeztük el Pistánkat a békési kriptában, a gyászszertartást Rohály Mihály csabai esperes tartotta, a textus volt Lázár feltámadása (János evangéliuma), "én vagyok a feltámadás és az élet". Csabáról külön motor hozta át a rengeteg barátot, ismerőst, tisztelőt, Békésről is kijöttek a még élő ismerősök, rokonok, ott volt az öreg Vince János a fiával, menyével, és több mint 100 ember gyűlt össze búcsúztatására. Igazán mindenki szerette Őt, mindenkivel tudott a saját nyelvén beszélni. 3 órára tűzték ki a temetést, de már 1/2 3-kor odaérkeztünk, és így várni kellett. A kriptában - annak külső helyiségében - 3 koporsó van, balkéz felől a fal mellett jó öreg Keresztanyánké eléggé épen, jobbfelől pedig Édesapáé és Édesanyáé, ezek össze vannak roskadva teljesen, alig lehet megkülönböztetni egymástól a kettőt. Pityoskánkat odatettük szorosan Keresztmama mellé, ha majd elcsendesül Körülöttük a földi lárma, elmondja újból a "Cserebogár úrfi a tengeren" meséjét, meg a nyúliskolát Keresztnek (Nyíni csak hallgatott, mint a kuka ...), mint kisfiú korában Békésen. Kereszt meg elmeséli neki újból a Govrik Tódor bácsiról meg az öreg Medve(?) bácsiról szóló történeteket, amit úgy szeretett hallgatni, és jókat mulatott rajta. Pihenőül pedig hallgatják együtt a Soványhát felől fújó szél zúgását, amint a két olajfa */ lombjait suhogtatja. Add Uram Isten, hogy az örökkévalóságban együtt lehessenek, és mi is Velük, akik itt a földön úgy szerettük egymást!

Amint elhelyezték a koporsót, és beborították a koszorúkkal, az öreg Korcsák hozzáfogott a befalazáshoz, és saját kezűleg helyezett be minden egyes téglát, a maga 85 évével. Gyerekkoromban épp így nézett ki, amikor a Nagymama házát reparálgatta, pedig annak már idestova 50 esztendeje. Petivel megvártuk, míg befalazta a kriptát, és azután mi is a motorhoz mentünk, amelyik már visszaindulóban volt, menetközben ugrottunk fel rá. Az eső elállt, és olyan dús földszag terjengett a békési temető körül, amilyent még januárban nem éreztem, talán a föld is ezzel búcsúztatta Szegényt, aki úgy szerette a földet, és csak a föld közelében érezte elemében Magát.

Így adtuk meg a végtisztességet korán elment édes jó Testvérünknek, nyugodjék békében!

Jegyzetek (Asztalos Sándor):

*/ ezt a két olajfát, a ciprusokkal együtt vandál módon kivágták 1965. nyarán!

Tökkáposzta, félek a kutyától
Meg fog bukni, tanár úr? Meg, lusta dög volt egész évben!
Noshát, Pistike,....
Vadászat
Bőgés
Zongorázás, régi nóták.
Kétszer ....., reggel 4 órai megérkezés Békésre
2. elemiben tanította Mariskát alsózni
Karthauzit elolvasta ebédtől ozsonnáig
Azt a kicsit meg fektessétek le
Valami tócsa (?) !

Muntyán S. +1914.
Doca n. +1938.
Pándy P.b. 1913-1925, +1936.
Debreczeny K.      1919-1932+
Keller Jozsó 1925-1936.
Apály(?) Imre 1927-1939.
Pándy J. 1933-1941+
Édesapám +1934.
Papp Zsiga 1934-40.
Ádám b. 1934-
Tel. Lajos b. 1947-
Pisti +1948.
Orosz Pista kaszinó
... Elemér

Makk vagy ....
Osztok, nem osztok, messze van Vlagyivosztok

Jegyzetek (Asztalos György, 2000.03.22):

AP. - Dr. Asztalos Péter: A békési és csabai Asztalos-Pfeiffer család emlékei, 1993. november
Édesanya - id. Pfeiffer Istvánné Asztalos Hedvig (1864-1936)
Édesapa, Apa - id. Pfeiffer István (1859-1934), lásd AP. J.34/49.
Erzsébet - Pfeiffer Miklósné Pálmai Erzsébet ( -1976), lásd AP. J.26.
haza - Nagypapánál ez sokszor a szülői házat jelenti
Hedi, Adika - Pfeiffer Hedvig (1902-1978)
Kereszt(mama) - Wargha Mária (1853-1932), lásd AP. 37. oldal
kislányok - Pfeiffer Erzsike (1929-1996) és Márta (1930-1982)
Klári - ifj. Pfeiffer Istvánné Lukács Klára, lásd AP. 60. oldal
lányok - Pfeiffer Mária (1889-1971) és Hedvig (1902-1978)
Lórántffy Kórház - Ilka utca 57. (Budapest Lexikon: Bethesda GyK.)
Marciháza - Nagyszalontától északra a határ romániai oldalán, lásd az emlékezetből írt naplóhoz mellékelt autóatlasz másolatán Asztalos Sándor sajátkezű "Mháza" jelzését
Margitka - Asztalos Sándorné Tóth Margit (1902-1990)
Mariska, Aka - Pfeiffer Mária (1889-1971)
Miklós - dr. Pfeiffer Miklós (1895-1931)
motor - keskeny nyomközű vasút, lásd AP. 48. és 68. oldal
Nagymama - ifj. Asztalos Istvánné Wargha Eszter (1838-1925)
Peti - Dr. Asztalos Péter (1923-1997)
Pityoska, Ripike - ifj. Pfeiffer István (1898-1948), lásd AP. 73. oldal
Sámson - Békéssámson lásd AP. 62. oldal!
   Asztalos Sándor feljegyzése az emlékezetből írt naplóhoz mellékelt autóatlasz szélén:
   Csaba - Sámson (Apácán át) = 54 km (ebből 7 km földút)
   Orosháza - Komlósi úton a 4. km után nyárfás tanya mellett jobbra
Szt.Domonkos utca    - 1953-tól Cházár András utca

Lukács Márta néni mesélte Lukács Klári néni temetésén, hogy Pfeiffer Pista bácsi a 2. világháború vége felé Békéscsabáról rendszeresen feljárt Pestre. Ehhez engedélyt kellett kérnie az orosz parancsnoktól, mire az írt valamit egy papírra, egy kukorica csutka végét belemártotta a tintába, és azzal "lepecsételte".