Katonaéletem

írta: Asztalos Sándor 1974-ben, Budapesten

Katonaéletem I.

Kedves István unokám bíztatására a alábbiakban vázolom katonakorom eseményeit.

Az akkori véderő törvény szerint a katonaköteles kor 21. év volt, így én 1913-ban kerültem először sorozás alá. Ekkor és a következő évben is alkalmatlannak találtak, főleg azért, mert 1913. tavaszán tüdőcsúcshuruttal súlyosan megbetegedtem, és 4 hónapot a gyulai szanatóriumban töltöttem, és hála Istennek, teljesen meggyógyultam. Emiatt csak 1914. júniusban tettem le a második szigorlatot, és kaptam meg a gépészmérnöki oklevelet. Utána, 1914. júliusban állami ösztöndíjjal kimentem Angliába nyelvet tanulni. Itt Pesten élt egy bizonyos Mr. Aspinwall, angol nyelvtanár, és ennek az ajánlására Prestonba mentem, ahol az ő anyja lakott. Jól el is helyezkedtem ott egy Mrs. Gill nevű asszonynál, akinek a fia velem egykorú volt.

Sajnos 1914. aug. elején kitört az első világháború, és Magyarország is háborúban állt Angliával. Így hazajönni nem lehetett, kinn rekedtem. Mint ellenséges alattvalót, internáltak is a Lancaster-i fogolytáborban. Szerencsére már korábban ismeretséget kötöttem egy nagyon kedves öreg házaspárral, Mr. Megahy-ékkal, akik vagyonos és befolyásos emberek voltak, ők jótálltak értem, és így kiengedtek az internálótáborból. Ott is laktam náluk egy hónapig. Ők eszközölték ki, hogy mint katonai szolgálatra alkalmatlan, elhagyhassam Angliát, és választanom lehetett, akarok-e Amerikába menni, vagy hazajönni. Én persze az utóbbit választottam, de alá kellett írnom egy kötelező nyilatkozatot, reverzálist, hogy ebben a háborúban nem fogok Anglia és szövetségesei ellen harcolni. Így azután 1915. február végén Hollandián és Németországon át hazaérkeztem Csabára. Persze jelentkeznem kellett a katonaságnál, és be is soroztak hamarosan, nem hivatkoztam az angoloknak tett ígéretemre, ez különben sem érdekelte volna a sorozó orvost. Miklós öcsém és minden barátom már katonák voltak, én se akartam kimaradni közülük. Egy nagyon jóindulatú százados tanácsára azonban benyújtottam a reverzálist, és felterjesztették a hadügyminisztériumba, azzal az elgondolással, hogy egy leendő tiszt nem szegheti meg az ellenségnek adott szavát sem. Ilyen lovagias szellem uralkodott az akkori hadseregben. Mindezt azért írtam le ilyen részletesen, mert ennek hatása volt későbbi katonai pályámra.

Így azután 1915. március 15-én bevonultam a csabai 101. gyalogezredhez, mint úgynevezett egyéves önkéntes. Akkor ugyanis - békeidőben - a katonai szolgálat 3 évig tartott, de akiknek érettségi vizsgájuk volt, egy évet kellett szolgálni. Velem együtt csupa 34 éves emberek vonultak be, mert a háború miatt behívták az idősebbeket is. Így nekem, mint fiatalnak, könnyű volt az "öregek" között lenni, úgyhogy már 4 hét múlva megkaptam 2 tizedesi (káplári) csillagot. A napi beosztásunk ez volt: ébresztő reggel 6 órakor, csuklógyakorlatok a kaszárnya udvarán, le-fel hajlás, guggolás, lefekvés, kéz-karlendítések stb. Reggeli feketekávé volt kenyérrel, utána sorakozó a kaszárnyaudvaron, és kivonulás a gyakorlótérre, ott gyakorlatozás 11-ig. Ez eleinte kettős rendekbe és arcvonalba fejlődéssel menetelés előre-hátra, húzódás félbal és féljobb, oszlás, újból sorakozó, futás stb-ből állt, később rajvonalba szétterülés, gyalogsági ásóval fedezékásás, különböző fegyverfogások stb. Az akkori gyalogság az M 95 mintájú Mannlicher fegyverrel volt felszerelve, ezt a jobb vállon kellett hordani, menetközben a puska szíját a középen megfogva. Géppisztolyról még akkor nem volt szó, gépfegyver is csak minden századnál talán 2-4 volt. A fegyverfogásoknál arra helyezték a fő súlyt, hogy minden mozdulat (súlyba! lábhoz! kész-állásba! stb) egyszerre történjék, és a kéz csattogjon a puska agyán. A vezényszó német volt, képzelheted, milyen nehezen tanulták ezt meg az alföldi magyar fiúk. Velünk, önkéntesekkel a kiképző altiszt (Kiss szakaszvezető úr) elég kíméletesen bánt, gorombaságról szó sem volt. 11 órakor aztán bevonultunk, az ebédkiosztás csajkákba történt, mindennap marhahúsleves, főtt marhahús valami főzelékkel, néha gulyásleves, utána grenadírmars (burgonyametélt), szóval egyszerű, de tápláló koszt. Aki a szakácsokkal jóban volt, velős csontot is kapott néha. Délután 2-5-ig volt foglalkozás vagy a kaszárnyaudvaron, vagy rossz időben a szobákban vaktöltéssel célba lövés, fegyver szétszedés-összerakás, iskolázás. 5 órakor parancskiadás, utána szabadidő. Amikor már tudtunk szépen szalutálni (tisztelegni), kimehettünk a városba. Este 9 órakor fújták a takarodót, ezután csak külön engedéllyel lehetett kimaradni. Amikor tizedes lettem, kint lakási engedélyt kaptam, és otthon lakhattam Édesapáméknál.

Mindennap 11 órakor volt kihallgatás (raport), itt kellett mindent kérni a századparancsnoktól, és itt szúrták le, és tüntették ki azt, aki rászolgált. Itt jelentette a napos káplár és az ügyeletes a szolgálat átadását, és az új napos a szolgálatba lépést. Őrszolgálatra az önkénteseket nem osztották be.

Amikor már jól kezeltük a fegyvert, délutánonként élesre lőttünk a közeli lövöldében.

Május elején, mint derült égből a villámcsapás, jött a parancs, hogy az egész pótzászlóaljat áthelyezik Budweis-ba (Csehország), és az ottani cseh ezred kerül Csabára. Képzelheted, mennyire nem örültem ennek, annál kevésbé, mert másnap egy hadnagy parancsnoksága alatt egy 6-tagú társaságnak szálláscsinálóként máris el kellett indulni, ebbe engem is beosztottak azért, mert tudtam németül. A "szálláscsinálás" eltartott egész június végéig, akkor is az történt a katonaságnál, hogy mindig várni, és azután mindig sietni (allweil kann'a gwart und allweil muss getummelt). Így több mint 6 hétig csak lógtunk Budweisban, míg végre megjött az egész zászlóalj. Nyomban azután az önkéntes századot Pilsenbe vezényelték tiszti iskolába, ez tartott augusztus végéig, ekkor szakaszvezető lettem a sikeres tiszti vizsga után.

Budweisba visszatérve, az önkénteseket elosztották a legénységi századokba, itt a foglalkozás délelőtt a gyakorlótéren az újoncok kiképzése volt, májusban ugyanis újabb korosztályokat hívtak be. Vártuk a menetzászlóaljba beosztást, ugyanis minden hónapban egy zászlóaljnyi utánpótlás ment ki a harctéren levő ezredhez, a veszteségek pótlására. Közben egyszer megkérdezték, kinek van mérnöki képesítése az önkéntesek közül. Valószínűleg ezzel függött össze, hogy november közepén parancsba jött, hogy "Alex. Pfeiffer Ing. Freiw. Titularzugsführer" jelentkezzék a 7. hadsereg-parancsnokságnál, a műszaki előadónál, Kolomeában (Galícia, orosz harctér). Erre nyílt paranccsal vonatra ültem, és Csaba érintésével odautaztam, a többiek nagy irigyelésétől kísérve. Ugyanennél a parancsnokságnál volt beosztva a vasútezredben szolgáló Sass Gábor unokatestvérem, aki már főhadnagy volt, nála mindig találtam szállást, és a reggelijét is mindennap megosztotta velem. A munkám zuhanyozó fürdő tervezése lett volna, de ebből nem lett semmi, és egyelőre egy munkásosztaghoz osztottak be, itt repülőgép hangár építésnél foglalkoztam (fából épült barakkok), de többnyire lógtam. Közben beállt a tél, és nagyon örültem, amikor beosztottak a par.ság műszaki előadója (Turba alezr.) mellé. Itt 2 lengyel főhadnaggyal, egy horvát építési gyakornokkal és 2 altiszttel együtt dolgoztam, a fronton levő sereg műszaki szükségleteinek ellátása (kézi- és fegyvergránátok, világító pisztolyok, pionír szerszámok stb) volt a dolgunk. Reggeltől késő estig benn kellett ülni az irodában, de legalább jó meleg volt. A front mögött voltunk kb. 30 km-rel, de ott is csend volt, néha-néha hallottunk csak ágyúszót.

Mire kitavaszodott, Szánthó László huszár kapitány protekciójára (aki keresztapám, Szánthó Dezső unokaöccse volt, és szintén a par.ságnál volt beosztva), előléptettek hadapródnak, ez kb. a mostani alhadnagynak felel meg. Ekkortól már a tiszti étkezdében kosztolhattam, és fekete tiszti nadrágot (oldalt piros szegéllyel) és tiszti sapkát viselhettem. Közben megélénkült a front is, június elején (1916) az oroszok nagy támadást indítottak, és alaposan visszanyomták a frontunkat. Éppen pünkösd vasárnapján el is kellett menekülni a hadsereg par.ságnak, vonatra kapaszkodtunk, és meg sem álltunk Máramarosszigetig. Ott laktunk Gabival együtt egy nagyon kedves családnál (Szilágyi közjegyzőék), de miután sikerült az oroszokat megállítani, a mi par.ságunk is visszamerészkedett, először Mihályczinbe (szép kis fürdőhely a Kárpátok keleti oldalán), és utóbb Dolinába, ez csúnya kis város már Galíciában. Akkor már híre járt, hogy a frontszolgálatra alkalmas tiszteket és egyéb beosztottakat visszaküldik az ezredünkhöz. Nem is nagyon bántam, mert már igen meguntam az egyhangú irodai munkát. Így kb. szeptember végén megint bevonultam a 101. pótzászlóaljba, amely akkor már Neuhausban (szintén Csehország) volt elhelyezve.

(Folyt. köv.)

Katonaéletem II.

A gyalogsági kiképzés természetesen hosszú menetgyakorlatokkal jár, legtöbbször teljes felszereléssel, fegyver, hátizsák, gyalogsági ásó, gázálarc stb. Összesen kb. 40 kg. Békében a hátizsák helyett a "bornyú"-t hordta a baka a hátán, ez szőrös borjúbőrből készült hátitáska volt.

Menetelés közben általában énekeltünk, vagy pedig trombita- vagy dobszóra tartottunk lépést.

Ideírom néhány akkori katonanóta szövegét:

Már minálunk babám, már minálunk babám
Az jött a szokásba,
Nem szedik a meggyet, nem szedik a meggyet
Fedeles kosárba.
Honvédbaka felmászik a meggyfa tetejére,
Lerázza a meggyet, lerázza a meggyet,
Te meg babám szedjed, rózsás kötényedbe.

-.-

Sudár magas, sudár magas a nyárfa teteje
Halványsárga, de halványsárga
Annak a levele.
Én is ilyen, én is ilyen halványsárga vagyok,
Volt szeretőm egy piros barna kislány,
De már rég elhagyott.
Ha majd egyszer hűtlen babám összetalálkozunk,
Úgy elmegyünk majd egymás mellett
Még csak nem is szólunk:
Te mész jobbra, hűtlen babám, én meg megyek balra
Sárba taposom a fényképedet, nem veszlek el soha.

-.-

Hideg szél fúj, édesanyám, hozza ki a kendőm
Még az éjjel felkeresem a régi szeretőm,
Kiállok a kapujába, kibeszélgetem magamat
Véle utoljára.
Ellőtték a jobb karomat, folyik piros vérem
Nincsen nékem édesanyám, ki bekösse nékem
Gyere kis angyalom kösd be sebeimet, gyógyítsd meg a
Bánatos szívemet.

-.-

Egye meg a fene, egye meg a fene a mészáros bárdját,
Mért vágta rövidre, mért vágta rövidre gyenge bornyú lábát,
Gyenge bornyú lába, nem ér le a sárba
Feleszi a fene, feleszi a fene a baka hátára.

-.-

Nincsen párja, hogy is lenne párja
A csabai egyszázegyes bakának,
Károly Mihály szereli
Mégis mindig büdös hallal eteti,
De nincsen párja, ... mint előbb.

-.-

Volt azután néhány olyan nóta, amelynek a szövege nem bírja el a nyomdafestéket, ezeket csak ott volt szabad énekelni, ahol a lakosság nem értett magyarul, pl. Csehországban vagy Galíciában.

Amint már az 1. részben megírtam, 1916. őszén - mint frontszolgálatra alkalmast - visszaküldtek a pótzászlóaljba, ezt időközben áthelyezték Neuhausba, egy másik csehországi városkába. Ott összekerültünk Pista öcsémmel, aki abban az évben érettségizett, és utána rögtön jelentkezett katonának. Pár hónap alatt letette a tiszti vizsgát, és mint tizedes volt az egyik századhoz beosztva. Pista jókedvű, megnyerő modorú, szelíd kisfiú volt, mindenki szerette. Ügyesen zongorázott, rengeteg magyar nótát tudott. Persze együtt is laktunk Neuhausban. Itt az időt harci gyakorlatokkal, élesen lövéssel töltöttük, és vártuk a menetszázadba beosztást. A fegyverünk az M 95 mintájú Mannlicher puska volt, ez 9 mm-es kaliberű, kb. 4 kg súlyú, ún. húzódugattyús závárú volt, 5 töltény fért a tárba, és az ismétléshez mindig ki kellett húzni a dugattyúját, az üres hüvelyt önműködően dobta ki, és a következő töltény magától jutott a csőbe. Öt lövés leadása után kézzel kellett új tárat betenni. Kb. 2400 lépésre hordott, és pontosan lehetett vele célozni. A gyalogos felszereléséhez tartozott még a kézigránát, gázálarc, ásó, tartalék konzerv (Reserveportion) és az azonossági kártya. A kézigránát kukoricacsőhöz hasonlított, drótból volt a nyele, és meg kellett húzni a madzagját, utána 24-ig kellett számolni, és akkor rögtön eldobni, mert akkor robbant szét. Minden szakasznak 2 géppuskája is volt, ennek a hevederén 35 töltény volt, és önműködően ismételt, ezzel rendkívül gyors lövéseket lehetett egymásután leadni. Október vége fele kijött a parancs, hogy mind a ketten be vagyunk osztva a 25-ik menetszázadba, amely az orosz frontra volt indulandó, én az egyik szakasz parancsnoka voltam, Pisti pedig egy másik szakaszban rajparancsnok. Elindulásunk előtt pár nappal édes jó Szüleink eljöttek Neuhausba, hogy búcsút vegyenek tőlünk. Nem lehetett tudni, hogy ez a búcsú nem egy életre szólt-e, mert bizony a harctéren sokan ottmaradtak, és nem jöttek vissza ... Mit érezhettek szegény Szüleink, amikor egyszerre két fiútól kellett elbúcsúzniok.

November elején aztán bevagoníroztak bennünket, és egész Galíciát végigutazva - a tisztek személykocsiban, a legénység marha kocsikban, szalmán - Sokalban, az orosz határ közelében kötöttünk ki. Innen gyalog marsoltunk Stenyatinba, egy sáros ukrán (kisorosz) faluba, ahol még 6 hetet töltöttünk kiképzéssel. Mi Pistivel a bírónál voltunk elszállásolva, tűrhető viszonyok között, ott töltöttük a Karácsonyt is, elég szomorúan. Január elején aztán, egy kutya hideg havas téli napon, egy német generális megszemlélt bennünket - a 101-esek 3. zászlóalja akkor német kötelékben harcolt - és utána elmarsoltunk Gorockov-ba, ez már közvetlenül a front mögött volt, itt székelt a zászlóalj p.ság. Másnap azután kivonultunk az első vonalba, ahol egy bolgár századot váltottunk fel. Jól kiépített lövészárok volt, kb. 2 m mély és 1 m széles, cikk-cakk vonalban, hogy géppuskával ne lehessen végigpásztázni. Az ároknak az ellenség felé néző oldalán földből hányt mellvéd volt. Az oroszok kb. 5-600 m-nyire tőlünk hasonló lövészárokban tanyáztak, a két árok közötti terep ("a senki földje") egész fátlan volt, egy tanyának a romjai voltak láthatók. Az árok belső oldalán voltak a fedezékek (földbe ásott vermek) a legénység és a tisztek számára. A fedezékek kis pléhkályhával fűthetők is voltak, a kürtő kivezetett a szabadba. A fedezék feletti földréteg kb. 50 cm-nyi volt, ez srapnel és kisebb gránát-repeszdaraboktól megvédte a benn tartózkodókat. Egy század (260 ember) kb. 1 km-es frontszakaszt fogalt el. Voltak ezen kívül ún. rókalyukak, ezek 5-6 m mélyen voltak a föld alatt, ez már nehéz gránátok ellen is védelmet nyújtott. A lövészárok előtt 20-25 m-rel drótakadály húzódott, szögesdrótból, faoszlopokkal. Egy ilyen védelmi rendszer kiépítése persze hosszabb ideig tartott, és csak hosszabb állóharcra került szóba. Közvetlenül a drótakadály mögött voltak a figyelő őrsök, akik az árokból előremenő árkon át jutottak ki oda.

Amikor a mi századunk elfoglalta a helyét a lövészárokban, már hosszabb ideje csönd volt. Az oroszok minden nap pontosan 12 órakor elkezdtek ágyúzni, és kb. egy óráig lőtték a mi vonalunkat, ezalatt a figyelőőrsökön kívül ez emberek lenn voltak a rókalyukban. Utána megint csend volt. Így az élet elég unalmas volt. Az idő is megenyhült, nagy sár volt, és mindenünk megpenészesedett. A koszt sem volt valami finom, mert német kosztot kaptunk, ez a mi bakáinknak sehogy sem ízlett, a margarint és marmeládot otthon nem szokták meg.

A tisztek 6 óránként váltották egymást, ezalatt persze kinn kellett lenni az árokban, fegyver- és lőszer vizitet tartani stb. De különben a fedezékben kártyázással, levélírással, olvasással ütöttük agyon az időt. Sebesülés alig fordult elő, szóval ki lehetett bírni.

1917. jan. 25. táján jött a parancs a zászlóalj p.ságtól, hogy én haladéktalanul jelentkezzem Bécsben az autócsapat p.ságnál. Ez nyilván annak a bejelentésnek a következménye volt, hogy én az angoloknak megígértem, hogy a szövetségesük ellen nem fogok harcolni. Közel 2 év kellett hozzá, hogy ez az intézkedés megtörténjék. Megörültem ennek, mert már nagyon untam a lövészárkot, de viszont fájt, hogy Pistit ott kell hagynom. Nehéz szívvel vettem tőle búcsút, és másnap Lembergben vonatra ülve, Pesten keresztül Bécsbe utaztam, és rögtön jelentkeztem az autóscsapat p.ságnál, Rechl alezredesnél. Szívesen fogadott, és mikor megtudta, hogy okl. gépészmérnök vagyok, felmentett a vizsga alól is. Ezt igen jól tette, mert nekem akkor még bizony kevés fogalmam volt az autóról. Egyedül, Budapestre vezényeltek az egyik nagy autójavító műhelybe azzal, hogy az április 1-én kezdődő tanfolyamon kell részt vennem. Így március végéig Pesten laktam egy hónapos szobában a Nyugati pu. mellett. Disznó hideg tél volt, a szobámban reggelre mindig megfagyott a mosdótálban a víz.

(Folyt. köv.)

Katonaéletem III.

1917. január 25. A budapesti fő-autójavítóműhelyhez osztottak be, ez az akkori V. Zápolya utcában (most Gorkij u.) volt. A műhely parancsnoka Fellner Simon tart. tüzérfőhadnagy, szigorú katona és elsőrendű szakember volt, akitől nagyon sokat tanultam, és később jó barátom lett. A Nyugati pu. közelében béreltem egy hónapos szobát, ebédelni az Aréna úti trénlaktanyába jártam. Egész napot a műhelyekben töltöttem, mindent jól megnéztem, és alaposan kitanultam az autó szerkezetét és a különböző javítási módokat. A kijavított kocsikon próbameneteket tettünk a szerelőkkel, itt tanultam meg vezetni is, emlékszem egy 12 hengeres Cadillac kocsival Budán az Aranka utcában sokat vezettem.

Volt a műhelyben egy régen porosodó kúpfogaskerék-gyalugép, ehhez senki sem értett. Nagyon alaposan kitanulmányoztam a működési módját, megszerkesztettem a kúpfogaskerék foggörbéjét, és vaslemezből elkészítettem a hozzávaló sablont. Roppant élveztem ezt az igazi mérnöki munkát, és pár hét múlva az egyik ügyes gyalus az én utasításaim szerint kifogástalan kúpkereket gyalult a gépen. Mindenkinek nagyon imponált a dolog, és nagy sikert arattam vele.

A szolgálat du 6 óráig tartott, akkor mentem valamelyik kávéházba, vagy este színházba. Sokszor vacsoráztam a Ráth György utcában Nagymamádéknál, aki akkor 15 éves fruska volt. Esténként igen gyakran kocsin végig kellett járni a különböző garázsokat és műhelyeket, mint ügyeletes tisztnek. Emlékszem, kegyetlen hideg tél volt abban az évben, rengeteg hó esett, pl. az Andrássy úton egyik járdáról nem lehetett átlátni a másikra a hóhányásoktól. Vasárnaponként hazalátogattam Csabára, ez is nagyon jó volt. Szóval ilyen kellemesen telt el a február-március hónap.

Április elején azután el kellett hagyni Budapestet, mert megkezdődött a gépkocsi tanfolyam Hornban. Ez egy nagyon kedves kis alsó ausztriai város a Kamp folyó völgyében, szép vidéken. A tanfolyamon kb. 50 tiszt vett részt a legkülönbözőbb fegyvernemektől (huszár, ulánus, dragonyos stb), főleg osztrákok és csehek, magyarok talán heten voltunk. A tanfolyam elméleti tárgyakból (gépkocsi szerkezettan, üzemanyagok, gazdasági számvitel, stb) és vezetésből állt. Az előadások természetesen németül folytak, ami nekem nagyon hasznos volt, mert itt tanultam meg jól németül. A vezetést teherautón gyakoroltuk délelőttönként a szép vidéken, kanyargós hegyi utakon. Az előadások du voltak, utána többnyire bridgeztünk.

Májusban azután kijött a hadnagyi kinevezésem, nem sokkal ezután – még a tanfolyam befejezése előtt - Bécsbe vezényeltek. Bécs közelében, Strebersdorfban volt az autócsapat központi kiegészítő parancsnoksága, itt állították össze és szerelték fel a harctérre küldendő alakulatokat: sebesültszállító oszlopokat mentőkocsikkal, teherkocsi oszlopokat és a mozgó műhelyeket. A sebesültszállító oszlop 20 mentőkocsiból és 1 parancsnoki személykocsiból, a teherkocsi oszlop 20 teherautóból és 1 parancsnoki személykocsiból állt, az oszlopparancsnok egy tiszt (százados vagy főhadnagy) volt. A mozgó javítóműhely egy hatalmas nagy teherautóból (12 sebességes Gräf-Stift gyártmány) állt, beépített dinamógéppel. Az autóra felfért az egész műhelyfelszerelés, 1 esztergapad, tábori kovácstűzhely, gyalupad, szerelőpadok, lakatos- és asztalos szerszámok, autogén hegesztőkészülék, üllők, satuk, stb. és az anyagraktár. A műhely személyzete volt: 1 tiszt, mint parancsnok, 1 művezető, 2 esztergályos, 2 kovács, 2 szerelő, 2 sofőr, 1 bádogos, 1 asztalos, 1 villanyszerelő, 1 számvivő őrmester és 1 szakács. Engem egy ilyen műhely parancsnokául jelöltek ki, mint gépészmérnököt, és vizsgát sem kellett tennem.

Benn laktam Bécsben, a Taborstrasse egyik szállodájában, és minden reggel vonattal utaztam ki Strebersdorfba. A foglalkozás abban állt, hogy pontos jegyzék szerint át kellett venni a raktárban minden szerszámot és anyagot, ez nagyon aprólékos munka volt, és vigyázni kellett, hogy valami ki ne maradjon, mert odakinn a harctéren semmit sem lehetett kapni. Ezenkívül be kellett gyakorolni a legénységgel a sátor felállítását (kb. 8x8 m méretű sátor tartozott a műhelyhez), a gépek stb. lerakását a kocsiról, a sátor berendezését, azután a felpakolást a kocsira, hogy minden jól elférjen, és az emberek is felférjenek. Az emberek mind osztrákok voltak, csak a kovács, Dombora nevű, volt magyar. Délután megint bementem Bécsbe, a Rothenturmstrassen volt a Café Siller, ott jöttünk össze a magyar tisztekkel. Vasárnaponként strandoltunk, emlékszem, egyik vasárnap a Gänsehäuffel-en (ez volt Bécs legnagyobb strandja) úgy leégtem, hogy este lázam lett, és másnap alig tudtam felkelni. Így telt el a június, Bécset nagyon megszerettem, bár akkor a háború miatt elég gyenge volt a koszt, de hazulról sok csomagot kaptam, nyári-kolbászt, sőt még szép fehér házikenyeret is.

1917. július elején bevagoníroztak bennünket, irány az orosz front. Talán 3 napig is eltartott az út, mire megérkeztünk Galíciába, Zlocow nevű városkába, közel az akkori orosz határhoz. A front a várostól keletre néhány km-rel húzódott, de csend volt, alig lehetett ágyúszót hallani. A műhelyt a város szélén barakkban rendeztük be, és megkezdtük a munkát. Főként teherautókat javítottunk, a művezetőm (Hörner nevű bécsi szerelő) nagyon ügyesnek bizonyult, így a műhelyben nem sok gondom volt. Egyszer fordult elő egy furcsa eset: egy Mercedes személykocsinak a hátsótengelyében a tányérkereket fordítva szerelték fel a differenciálház peremére. Mikor beültem, és az első sebességet bekapcsolva el akartam indulni, a kocsi hátrafelé indult el, szerencsére nem volt mögötte semmi. Újra szét kellett szedni a hátsótengelyt, pedig már nagyon sürgették a kocsit. Annál több bajom volt a számvivő altiszttel. Ennek a dolga volt az élelmiszereket (húst, krumplit stb) felvételezni, és a havi elszámolást (Monatsakt) elkészíteni. Pontosan ki volt szabva, egy emberre mennyi élelmiszert szabad elszámolni, és ha több fogyott, a különbözettel megterhelték az alakulat parancsnokát (zum Ersatz vorgeschrieben). Az én számvivőm (fiatal bécsi zsidógyerek) még összeadni se tudott rendesen, így hamarosan túladtam rajta, és kaptam helyette egy minden hájjal megkent rutén őrmestert, ez jól végezte a dolgát, de később aztán jól kitolt velem. Erről majd később lesz szó.

Még egy epizódra emlékszem a zlocsovi életemből: egyik próbakocsival egyszer elindultam a front felé, mert kíváncsi voltam, mi történik ott. Jól haladtam a teljesen néptelen úton, de egyszer csak szembejön velem nagy parancsnoki kocsi, lefékez, és egy tábornok integet nagy mérgesen. Rögtön odaszaladtam és tisztelegtem: "zu Befehl, Exzellenz" (parancsára, tábornok úr). Szigorúan felelősségre vont, mit keresek itt. Mondtam, hogy a kocsival próbautat teszek. Jól letolt, és rám parancsolt, hogy azonnal forduljak vissza, mert az oroszok lövik az utat. Később megtudtam, hogy a hadtestparancsnok volt, de ezzel megúsztam a dolgot. Különben ezen a frontszakaszon aránylag csend volt, az orosz hadseregben már forradalmi mozgolódások voltak, és még annak az évnek az őszén ki is tört az "októberi" forradalom. Utoljára még egy nagy offenzívát indítottak az oroszok valamivel délebbre, Bukovinában, ezekben a súlyos harcokban sajnos a csabai 101-esek is benne voltak, itt Czardaki-nál óriási veszteségeket szenvedtek, itt esett el egy nagyon kedves barátom, Szulimán Ákos és még sokan.

Így telt el a nyár Zlocsovban, nem sok dolgunk volt, de éreztük, hogy már nem sokáig maradunk itt. Az olasz harctérről rossz hírek jöttek, az olaszok újból próbálkoznak az Isonzo fronton, ahol már 10 nagy csatában sikerült előrejutniuk. Augusztus 20-án én is megkaptam a parancsot, hogy a műhellyel áthelyeztek az olasz harctérre. Megint felszedtük a sátorfánkat, felpakolóztunk, és bevagoníroztuk a műhelykocsit. Vonaton utaztunk egész Galícián, Bécsen és a Semmeringen át 3 napig Laibachba (most Ljubljana). Innen tengelyen mentünk Haidenschaftba a Wippach folyócska völgyében. Efölött emelkedik az ún. Ternowaner Wald, erdős magaslat, mögötte van már a front. Kanyargós szerpentinúton jutottunk fel oda, és az erdő egyik tisztásán kötöttünk ki. Itt már fel kellett állítani a sátrunkat. Szerencsére még meleg idő volt, nem fáztunk. Én is a sátorban aludtam az emberekkel együtt, velük is étkeztem, mert itt tiszti étkező nem volt. A front már elég közel volt ide, de még nem lőttek ide a digók (bakanyelven az olaszok). ...