Buda ostromának és a mi pusztulásunknak históriája

Pfeiffer Sándor, Péter és Tóth Margit

(Írta: Asztalos Sándor, Budapest XII, Ráth György u. 18)

Tartalom

Buda ostromának és a mi pusztulásunknak históriája

    1944. december 24. vasárnap
    Dec. 25-29.
    1944. december 30.
    1944. december 31.

    1945. január 1.
    Január 2.
    Január 3.
    Január 4.
    Január 5.
    Január 6. Vízkereszt
    Január 7. vasárnap
    Január 8.
    Január 9.
    Január 10.
    Január 11-12-13.
    Január 14.
    Január 15.
    Január 16.
    Január 17-19.
    Január 20.
    Január 21.
    Január 22.
    Január 23.
    Január 24.
    Január 25.
    Január 26.
    Január 27.
    Január 28.
    Január 29.

    1919. januárja
    932.
    933.
    1938. nov. 2.
    1939. május
    1938. nov. 2.
    1940. őszén
    1941. januárját és februárját

    1945. január 30-31.
    1945. febr. 1.

  A történet folytatása...

  A Ráth György utcában elpusztult kedves könyveim jegyzéke

  Elpusztult szerszámaim jegyzéke

  1956.

    1956. október 23.
    1956. október 24.
    1956. október 25.
    1956. október 26.
    1956. október 27.
    1956. október 28.
    1956. október 29.
    1956. október 30.
    1956. október 31.

    1956. november 1.
    1956. november 2.
    1956. november 3.
    1956. november 4. vasárnap
    1956. november 5.
    1956. november 6.
    1956. november 7.
    1956. november 8.
    1956. november 9.
    1956. november 10. szombat
    1956. november 11. vasárnap
    1956. november 12.
    1956. november 13.
    1956. november 14.
    1956. november 15.
    1956. november 16.
    1956. november 17.
    1956. november 18. vasárnap
    1956. november 19.
    1956. november 20.
    1956. november 21.
    1956. november 22.
    1956. november 23.
    1956. november 24.
    1956. november 25. vasárnap
    1956. november 26.
    1956. november 27.
    1956. november 28.
    1956. november 29.
    1956. november 30.

    1956. december 1.
    1956. december 2. vasárnap
    1956. december 3.
    1956. december 4.
    1956. december 5.
    1956. december 6.
    1956. december 7.
    1956. december 8.
    1956. december 9. vasárnap
    1956. december 10.
    1956. december 11.
    1956. december 12.
    1956. december 13.
    1956. december 15.
    1956. december 16.
    1956. december 17-22.
    1956. december 19.
    1956. december 31.

    1957. január 3.
    1957. január 4.
    1957. január 7.

  Jegyzetek (Asztalos György)

A szövegben elhelyezett ábrák jegyzéke

1. A Ráth Gy.u.18. a 16.sz. ház kertjéből (Zsolt Pali és Zsuzsi)
2. A Ráth György utca 16. sz. ház kertjében Némethy Kati, Zsolt Pali és Zsuzsi – háttérben a 18. sz. ház
3. A Ráth György utca 18. sz. ház környékének vázlatos térképe
4. Asztalos Sándor és felesége a Deres utcai lakásban (1970)


"Infandum regina jubes renovare dolorem ... " Vergilius: Aeneis
(Kimondhatatlan fájdalmat kell parancsodra felújítanom, királyné)

1944. december 24. vasárnap - Elérkezett a Karácsony este, az első az életünkben, amikor Peti távol van közülünk... Még december 9-én itt hagyott bennünket, elvitték a Műegyetem két felső tanfolyamát Breslauba, hogy ott folytassák tanulmányaikat. Dec. 13-ról írt utoljára, előző nap már Breslauba értek, és azt írja, úgy hírlik, hogy tovább viszik őket Dresdenbe. Ezt örömmel hallottuk, mert az mégis jóval nyugatabbra van és közel a cseh határhoz, ahová szükség esetén talán átjuthatnak.

Pista és Klári itt vannak nálunk, mint menekültek, ők még szeptember végén eljöttek Póstelekről, ahová az oroszok néhány nap múlva bevonultak. Ebéden a családból egyedül Kornél bácsi volt nálunk, aki Osziékhoz szállásolta be magát, mert Gödről az orosz fenyegetés elől még november közepén bejöttek. Oszkárék, akikkel a Karácsony estet hosszú éveken keresztül együtt töltöttük, nem jöhettek, szegény Oszi súlyos betegsége miatt. Az ebéd még egészen békebeli volt, gödi kacsa és csirkepecsenye, bőséges körítésekkel és savanyú, édes salátákkal, gödi alma, mákos bobajki, jó váci rizling és feketekávé, utána finom szivarok.

1. A Ráth Gy.u.18. a 16.sz. ház kertjéből (Zsolt Pali és Zsuzsi)       

1. A Ráth Gy.u.18. a 16.sz. ház kertjéből (Zsolt Pali és Zsuzsi)

Ebéd végeztével elrendeztük az én szobámban az ajándékokat, amik az ötödik háborús Karácsonyra és az áruhiányra tekintettel bizony már eléggé szerények voltak, én meggyújtottam a kis fenyőágat, ami a régi szép karácsonyfákat igyekezett jelképezni, és csöngettem. Bejöttek Kornél bácsi, Anyus, Margitka és Pistiék, de bizony az öröm helyett mindenki könnyezett, és el volt érzékenyülve - csak a távol, bizonytalan és biztos veszedelemben lévő kedveseink felé szállt minden gondolatunk. Margitkával sírva borultunk egymás nyakába, és nézegettük a Petiről készült fénykép nagyítást, amit sikerült Brunhubernél még a szent estére megcsináltatni (1943. júl. 2-i felvétel). Hol lehet vajon a mi derék, jó fiunk, van-e meleg szobája, kikkel tölti a Karácsony estét?

Ilyen szomorú hangulatban kb. du. 4 órakor átjön a szomszédból Glatz Edus azzal a hírrel, hogy az oroszok Bicske táján áttörték a frontot, és ezzel Budapestet teljesen bekerítették! Kornél bácsi erre sietve el is távozott, hogy még idején hazaérjen a Szentkirályi utcába. Nem sokkal ezután éles csattanásokat és pukkanásokat hallottunk a közvetlen közelben, ami a már napok óta erősen hallható ágyúdörgéstől és gránátrobbanások zajától merőben elütött. Később jöttünk rá, hogy ez a szomszéd Vízművek területén felállított aknavető dörgése. Az első lövések után ezt is megszoktuk, és aránylag nyugodtan tértünk nyugovóra.

Dec. 25-29. - A harci zaj mind közelebb jön hozzánk, most már ellenséges aknák is robbannak a közelben. Egyik délben a Kékgolyó utca felől hallik nagy robbanás, és utána üvegcsörömpölés: Az én szobám két ablaktáblája tört be, ez volt az első üvegkárunk. Másnap az Anyus szobájának az ablaka tört ki, az akna, vagy gránát a háztól alig pár lépésnyire fekvő Hofhauser-féle földszintes házba vágott bele, a nyúlistálló mellett. Most már kezdtük magunkat kényelmetlenül érezni, bár a mi lakásunkban közvetlen találattól tartanunk nem kellett, minthogy a lövedékek mind észak, illetve északnyugat (vagyis a Szent János kórház) felől jöttek, és a mi lakásunk a ház déli végén fekszik. Az Internátus teteje azonban - épp a mi konyhánkkal szemben – két találatot kapott, amitől a mi előszoba ablakunk is betört. Anyust beköltöztettük a mi hálószobánkba, Pistiék még maradtak az én szobámban, ahol a leszedett belső ablakokat feltettük. A napok várakozásban és izgalomban teltek, Pistivel sokat rabusoztunk, alsóztunk és sakkoztunk, vagy Glatz Edussal diskuráltunk.

Ünnep első napján délelőtt a Böszörményi úti református imaházba mentünk istentiszteletre (Danhauser igen szépen prédikált), de azt is nagyon zavarta az erős ágyúdörgés, és a becsapódó akna robbanások. Második nap délelőtt elmentem a Lukács fürdőhöz, abban a reményben, hogy talán még a németek a Bécsi úton egérutat véve, kijuthattak a gyűrűből, és tudok velük levelet küldeni Petinek, hogy a hosszú elválasztás előtt még halljon hírt rólunk. Sajnos eredmény nélkül jártam, a legtöbb válasz az volt, hogy "ich möchte auch einen Brief nach Wien schicken". Visszajövet már 3 hullát (civilt) láttam a Margit körúti gázgyár kapujában, papírral letakarva feküdni. Ezek voltak az első budapesti halottak, akik tegnap estek áldozatul az utcán. A Margit körút egyes házain már voltak akna- és gránát találatok, és rengeteg üvegcserép borította a járdákat. Ugyanaznap egy fel nem robbant akna betörte a mi mosókonyhánk ablakát, és ott feküdt a kertben. Csodálatos módon - egész meredeken - csapódott be a két magas ház között ilyen mélyre. Ha felrobban, azt hiszem, még az óvóhelyet is megrongálta volna. 29-én éjjel már túl nagy volt a zaj a lakásban, úgyhogy elhatároztuk, hogy az éjszakát a konyhában töltjük, abban a hitben, hogy ott csendesebb lesz. Anyus, Margitka és Rozi a cselédszobában, mi hárman Pistiékkel a konyhában földre terített matracokon aludtunk, de nem sokat, mert az aknazaj talán még erősebb volt, mint a lakásban. El is határoztuk, hogy több éjszakát nem töltünk idefenn, hanem leköltözünk a pincébe, az óvóhelyre. A villany már 2 nap óta nem ég, így a lakásban is gyertya mellett vakoskodunk, rabusozunk és beszélgetünk. Rádiónk sincs természetesen, és a légiriadót sem halljuk, pedig elég élénk repülőjárás van – így biztosabb lesz odalenn.

1944. december 30. - Reggel meglehetős álmosan keltünk fel a konyhában improvizált tömegszálláson, egész éjjel robbantak az aknák a ház körül. A mi házunk tetejébe (A Kasicsék cs. szobája fölött) szintén bevágott egy akna, és beszakította a szoba mennyezetét, a mi wc ablakunk betört. Még az ebédlőben megreggeliztünk, de már délelőtt folyton erősödött a tűz, így inkább a konyhában - mint a legbiztosabb helyen - tartózkodtunk. Rozi még reggel befűtött az ebédlőben, nem tudtuk akkor, hogy az életben utoljára! 11 óra tájban egyik sivítás és robbanás a másikat követte, ez volt az első Sztalin orgona tűz, amit kaptunk, leírhatatlanul félelmetes hangverseny, még a hangja is hasonlít valamit az orgonáéhoz, mély búgás, vagy inkább üvöltés, aztán éles sivítás, és utána brutális csattanás... Annyira megijedtünk a pokoli lármától, és a közeli robbanásoktól, hogy valamennyien behúzódtunk a konyha legbelső sarkába a tűzhely mellé, és ott szorongtunk, mint a megriadt juhok egymás hegyén-hátán mind a hatan. A konyha két nagy külső ablaktáblája nagy csörömpöléssel kitört, mert az Internátus teteje (a ház legvégén) kapott teletalálatot. Ezt tovább bírni nem lehetett, ezért elhatároztuk, hogy ha szűnik a tüzelés, azonnal leköltözünk az óvóhelyre. 12 óra tájban valóban elcsendesedett kissé a pokol, összeszedtük a közben megfőtt ebédet (eltett töltött káposzta), és lementünk. Már a ház lakói többnyire lenn voltak, és így csak állva kanalaztuk ki a lábasból az utolsó fent főtt ebédet.

Délután lehurcoltuk a matracokat, párnákat és takarókat, és megvackoltunk az óvóhely egyik sarkában: Két kertpadot fordítottunk az üléssel egymással szemben, ezen feküdtünk mi ketten Pistivel, Anyus mellettünk egy fekvőszékben, Margitka lenn a földön mellette, míg Klári az óvóhely sarkán lévő asztalkán kapott helyet. Rozi kinn aludt a vicinénél (Szabó Domokosné), az óvóhely ajtajával szemben lévő alagsori lakásban. Az első éjszaka bizony eléggé álmatlanul telt, levetkőzésről persze szó sem lehetett, és ha tudtuk volna, mikor kerülünk megint egyszer vetett ágyba?

1944. december 31. - Az év utolsó reggelén bizonytalan érzelmek között keltünk fel, mosakodni felmentünk az elhagyott lakás fürdőszobájába, még folyik a víz a csapból, ki tudja meddig? Főzni már lenn főztünk Szabónénál, mert egész nap aknatűz feküdt a környéken, nem volt biztonságos a lakásban tartózkodni. Rozi ugyan reggel még befűtött az ebédlőkályhába, de már annak nem sok hasznát vettük. Délután Spányiék menekült vendége, egy kalocsai jezsuita atya, P. Belloni Gellért, tartott szilveszteri áhítatot, utána nem következett örömteljes Szilveszter est, hanem mindnyájan szorongó érzéssel néztünk az Újesztendő elé ahelyett, hogy az esztendő elmúlásának örültünk volna. Vajon mit hoz ránk az Úr 1945. esztendeje?

Mi van Akával és Adikával, higgyünk-e a híreknek, amelyek szerint Csabán teljes a rend és nyugalom? Mit csinál szegény kis Petink Németországban? Hol tölti a Szilvesztert, milyen környezetben? Mikor ülhetünk megint együtt a családi asztalnál? Az óvóhely világításával (viharmécses és egy szál gyertya) nagyon kell takarékoskodni, így az Újévet nem várhattuk meg, hanem vacsora után lefeküdtünk. Mellettünk vackolt meg Mari néni, Kasics néni húga, de nincs megelégedve a helyével. Sokszor elmondja, hogy "Jesszusom, én vagyok a legöregebb, és nekem van a legrosszabb hely!" Egy karosszék jutott neki és egy ebédlőszék, de a karosszéket annyira telerakta párnákkal, hogy maga már nem fért bele, és így természetesen rövidnek találta a fekvőhelyét.

2. A Ráth György utca 16. sz. ház kertjében Némethy Kati, Zsolt Pali és Zsuzsi – háttérben a 18. sz. ház       

2. A Ráth György utca 16. sz. ház kertjében Némethy Kati, Zsolt Pali és Zsuzsi – háttérben a 18. sz. ház

1945. január 1. - Felvirradt az Újesztendő reggele, bizony elég gyengén aludtunk, még nem szoktunk hozzá a felöltözötten való alváshoz. Szegény Mari néni is sopánkodik, hogy nem tudott aludni. Amikor Glatz Edus reggel lejött, és kedveskedve megkérdezte, hogy aludt, dühösen vágta rá: "Miserabel!" Reggel fenn mosakodtunk még a lakásban, reggelizni már Szabónénál kellett. Egész nap jöttek az aknák, zúgtak a repülőgépek. A közeli becsapódásoktól nálunk további ablakok törtek be, így a fürdőszoba ablakai is. Sajnos az idő hidegebbre fordult (1-2° mínusz), úgyhogy számolni kell avval, hogy befagy a fürdőszobánk, akkor pedig nem lesz hol mosakodni. A 16. sz. házba 3 akna vágott be, nagy károkat okozott. Az óvóhelyen sötétség, rossz levegő, az ember alig tud hol tartózkodni. Az udvarra kimenni nem tanácsos az aknák és repülőbombák miatt. A pincefolyosó hideg és huzatos, a vicelakás zsúfolt, így nehezen telik az egyik óra a másik után. Pistiék az előző éjszaka rossz emlékei után elhatározták, hogy kinn alusznak a Szabóné sezlonján, így este mi elég kényelmesen elhelyezkedtünk, és tűrhetően aludtunk is. Éjféltájban nagy csörömpölésre ébredtünk, azt hittük, hogy a mi házunk kapott találatot. Pár perc múlva Pistiék jelennek meg éjjeli kosztümben az ajtónál, hát kisült, hogy a Szabóné ablakait vágta be a légnyomás, és ők is tele lettek üvegcseréppel, szerencsére egyéb bajuk nem történt. Így újból a tegnapi helyre szorultunk össze, és gubbasztva vártuk meg a reggelt.

Január 2. - Reggel kellemetlen meglepetés, a fürdőkályhánk és a fürdőkádunkban a víz befagyott, és a konyhai csapból sem folyik a víz. A kádat tele hagytuk vízzel, így a jeget feltörve tudtunk a mosdáshoz vizet meríteni. Egész nap aknatűz, a hálónkban és az én szobámban újabb ablaktörések keletkeztek, sőt a lazán leeresztett redőny is megrongálódott. Egy repeszdarab bevágott a hálószobába, kilyukasztotta a redőnyt, összetépte a csipkefüggönyt, és a plafonon is sérülést okozott. Nem lett volna jó a hálószobában aludni! A víz még a vicelakásban és az óvóhelyen folyik.

Január 3. - Reggel fenn voltam Göllner Frici bácsival az ő lakásukban, egy gránát épp az ő dolgozószobája sarkán vágott be, csinált egy kb. 60 cm átmérőjű lyukat a külső falban, de úgy látszik már kinn robbant is, mert a szoba berendezése a portól és faltörmeléktől eltekintve ép maradt. A gránát gyújtóját meg is találtam a szoba sarkában. Sajnos ez már egész biztosan dél felől jött, valahonnan a Budaörsi út felől, így a mi lakásunk sem biztosabb már, mint az utcai lakások... El kell készülnünk arra, hogy a mi lakásunkat is összelövik.

Délután Mari nénivel és Pistivel leültünk kártyázni, az ő piszkos patience kártyájával, valami "hulla-bulla" nevű gyerekes játékot játszottunk (a "csapd le csacsi" mintájára) egy kis gyertyacsonk mellett, de legalább eltelt az idő vacsoráig. Az étrendünk még egész normális, tart a készletünkből. Kenyeret már nem kapni a péknél, vagy órákon át kell érte sorban állni, de mi a hazai lisztből tudunk otthon sütni, így még spórolnunk sem kell a kenyérrel. Reggelire teát iszunk mézzel vagy finom gödi baracklekvárral, ebédre meg két tál ételt eszünk, vacsoránk is bőven kitelik a déli maradékból. Fánk, szenünk van a pincében, kokszunk meg egyáltalán nem fogy. A többi lakók vagy fenn a saját lakásukban főznek, vagy a házmesterlakásban, vagy a fűszereseknél, persze a veszekedés állandó. Mi Göllnerékkel főzünk egy helyen a vicelakásban, Hála Istennek eddig nem volt differenciánk. Demkovicsné és Földváryné állandó propagandát folytatnak abban az irányban, hogy a mosókonyhát kellene berendezni közös konyhának. Ennek azonban az az akadálya, hogy a mosókonyhai üstben, dézsában stb. van tárolva a ház utolsó vízkészlete, és ezért annak kulcsát Glatz Edus, mint házparancsnok, a zsebében tartja. Az éjjel sajnos megint alig aludtam, meleg is van, és szörnyű rossz a levegő.

Január 4. - Délelőtt megint erős repülőtevékenység, a Ráth György u. 1/c-be becsapott a bomba, és levitte az épület felső részét, csoda, hogy nem rombolta le földig ezt a kártyavárat. Spekulációs építkezés volt (úgy tudom a Günzler-Gregersen cég alkotása, kb. 10 éve épült), és igen gyenge alkotmány, a legfelső födém pl. bontott fagerendákból készült. Délelőtt azzal voltunk elfoglalva, hogy az internátusi irodából áthoztunk egy jó töltő kályhát az óvóhely kisebbik helyiségébe, és kicseréltük az ott lévő rossz kis kályhával. Most már fűthet Földváry Gyula még jobban, mint eddig. Mi hetenként 2 vödör koksszal járulunk hozzá a fűtéshez, ugyanígy a többi lakó is. Egyébként a nap favágással, vízhordással, klozett-takarítással, stb. telik el. Minthogy a vízvezeték már nem folyik, igen nagy probléma az alagsori 2 wc tisztán tartása, az öblítés csak szennyvízzel történhetik, és sokan (különösen a cselédek) nehezen szoktathatók rá, hogy használat után azonnal leöblítsék. Az idő szép napos, nem túl hideg, jól esik a ház mellett kissé sütkérezni, de a folytonos aknatűz miatt nem biztonságos.

Pisti igen meghódította az óvóhelyi kis lányokat (Raksányi Jutka, Takácsné kis húga Gitta). Egész nap mesél nekik, fekete-fehér igen-nem-et játszanak zálogkiváltással, és jól mulatnak. Nekem nincs kedvem semmihez, folyton Peti sorsán jár az eszem.

Január 5. - Egész nap szórványos akna- és gránáttűz, amely bizonytalanná teszi az épületen kívüli tartózkodást. Ebéd után lehoztuk Peti biciklijét a verandáról, és fel akartuk szerelni az óvóhelyen, hogy a Bosch dinamóval és a reflektorral világíthassunk, de akkora helyet foglalt volna el, még a tetőre felakasztva is, hogy fájdalommal le kellett mondanunk a tervünkről. Úgyis elég fárasztó lett volna a bicikli állandó hajtása, akár lábbal, akár kézzel. Sötétedés után Gellért atya tartott áhítatot, és néhány szép Mécs László verset olvasott fel, és azokról elmélkedett, utána pedig Mari nénivel kártyáztunk egy keveset, amíg a gyertyacsonkjából tartott.

Január 6. Vízkereszt - Reggelre kevés hó esett. De. átkísértem Raksányi Zoltánt a Siestába - ugyanis az öreg édesanyja néhány nappal ezelőtt a II. emeleti lakásukból (amiben mi laktunk 1922-től 1933-ig) egyedül akart lejönni az óvóhelyre, leesett a lépcsőn és koponyaalapi törést szenvedett - hogy megkérném Mucsit, engedjék még az öreg nénit ott maradni, mert mint gyógyíthatatlant ki akarják tenni. Sajnos Mucsi Tivi bácsit nem találtuk ott, Karácsony óta nem jött át Pestről. Körülöttünk egyébként egész nap viszonylagos csönd volt, ide nem lőttek. Estefelé megint a páter tartott áhítatot, utána Mari nénivel kártyáztunk Pisti és én, sőt Raksányiné is kedvet kapott. Mosdani már napok óta csak úgy tudunk, hogy reggel a fürdőkád jegét kisbaltával feltöröm, és a jeget a Rozi szobájában lévő kis vaskályhán felolvasztjuk. A lakás különben lakhatatlan, mert már egy szobán sincs ép ablak. Az étkezést és a főzést a viciné szobájában végezzük, egyelőre még kiadósan.

Január 7. vasárnap - Délelőtt Dezséry László - aki az Internátusba menekült apósánál tartózkodik - tartott a számunkra istentiszteletet az óvóhelyen, utána Úrvacsorát vettünk, amihez a bort és kenyeret mi adtuk. Gyönyörűen prédikált, igazi lelki élmény volt. Délután nagy hó esett, estefelé a páter megint Mécs verseket olvasott. A nap elég csöndesen telt el, erős ágyúzás ma sem volt.

Január 8. - Délelőtt Pistivel elmentünk a Városmajori iskolába, hogy a januári élelmiszerjegyeinket megpróbáljuk megkapni, mert december utolsó napjaiban már elmulasztottuk, de ki hitte volna akkor még, hogy napok múlva harctér leszünk? A Városmajor utcában Jankovich Pistával találkoztunk, ő is kenyér után járt - eredménytelenül - Préda péknél az Alkotás utcában. Mesélte, hogy a házuk hálószobájába bevágott egy gránát, és a kis Pista sógornőjét (20 éves viruló fiatal lány Désről) agyonsújtotta. Szörnyű idők, szörnyű események! Az ember szinte már belefásultan hallgatja őket, ki tudja, mikor kerül ránk a sor!

A Városmajor utca tele van németekkel, sok házon látni találatokat, és inkább csak a járdán ajánlatos járni. Nem is juthattunk el az iskoláig, hanem a rendőrőrszoba előtt visszafordítottak bennünket avval, hogy az iskolában a liszthivatal nem működik, hanem ott hadikórház van, és néhány házzal odább már benn vannak az oroszok. Visszafordultunk tehát, és elmentünk a Márvány utcai iskolába, mert ott van a legközelebbi jegyhivatal. A Délivasút környéke és az egész Alkotás utca sivár és szomorú látványt nyújt, tele autóroncsokkal, ló hullákkal az utca. Az Enyedi utca elején az úttestből felszedett kockakövekből torlaszt emelnek a németek, úgy látszik, innen is támadást várnak. Különben a Ráth György utcában (Korponay szerelő előtt) szintén van már egy torlasz, ugyancsak kockakövekből. A Roskovics utca sarkán és a Városmajor utcában a Csaba utca sarkán egy-egy páncéltörő ágyú van felállítva, el lehetünk készülve arra, hogy ha ezek itt megszólalnak, még erősebb tüzet kapunk, mint eddig. Kegyetlen és pokoli gondolat, egy sűrűn lakott városrészben ágyúkat felállítani és harcteret teremteni. Ez hát a totális háború, amiben a csecsemőtől az aggastyánig mindenki részt vesz, és mindenki szenved. Milyen gyerekjáték volt ehhez képest az 1914-1918-as "világháború" ! Ott a katona kinn a harctéren legalább a hozzátartozóit a hátországban biztonságban érezte. A Márvány utcai iskola is tele van katonákkal, de egy cédula azt hirdeti, hogy a jegyhivatal holnap megkezdi működését. Délután Pistivel sakkoztunk, később a páter megint Mécs verseket olvasott.

Január 9. - Délelőtt megint elmentünk a Márvány utcába, és némi sorban állás után úgy mi, mint Pista megkaptuk a januári jegyeket. Jegy már lenne, csak élelmiszert is kapjunk rájuk. A kenyérellátás még megy valahogy, igaz, hogy a pékek már fát és vizet is követelnek a kenyérért, és csak házanként a légó házparancsnok által összeállított és felragasztott kenyérjegyekre adnak ki kenyeret, ezt is órákig tartó sorban állás után - de legalább nem kell a magunk kis lisztkészletét fogyasztani, hátha lesznek még nehezebb idők is. Így a rendes délutáni foglalkozás az, hogy Fábián Emil és Vanda (Raksányiné) összeszedik a lakók kenyérjegy kockáit, felragasztják egy ív papírra, én ráírom a címet, dátumot (mert csak nekem van töltőtollam), és a ház lakói felváltva mennek másnap a kenyérért sorban állni, a szétmérés pedig a Takácsné mérlegén történik.

Délfelé elkezdett megint havazni, és estig óriás hó esett, különben egész nap csönd volt. Ebéd után Göllner Frici bácsival, Glatz Edussal és Pistivel felmentünk Lányi Marcihoz bridgezni, ott még egészen békebeli állapot van, az utcai szoba ablakai épek, jól be van fűtve, csak kissé zavar az a gondolat, hogy minden percben becsaphat az ablakon át egy akna. Ettől eltekintve egészen kellemesen eltelt a délután, estefelé megint sakkoztunk Pistivel az óvóhelyen, éjjel pedig 9-2-ig inspekciós voltam. Az inspekciót azért vezettük be, hogy valaki éjjel is legyen ébren, és időnként nézzen körül a ház környékén, nem csapott-e be a tetőbe gyújtóbomba. Az inspekciót egy széken ülve töltöttem, és Spányi Pityuval beszélgettünk. Elemlegettük a régi boldog napokat, és igen sokat emlegettük Petit. Meghatott a szeretet, amivel Pityu Petiről beszélt, mert úgy rémlik, hogy Peti kicsit mindig unta Pityut.

Január 10. - Az éjjeli virrasztás után kissé álmosan ébredtem, az idő erősen megenyhült, esik az eső. Talán a repülők emiatt ma békén hagynak. Így is lett, egész nap aránylagos csönd volt, délelőtt felmentünk a padlásra körülnézni Glatz Edussal, bizony van a tetőn jó néhány folytonossági hiány, ha jön az olvadás és a tavaszi esőzések, a második emeleti lakások (főleg Kasicsék és Raksányiék) erősen be fognak ázni. Margitkával beszéltünk is róla, hogy ha emiatt a lakóknak esetleg össze kell költözniök, mi Raksányiéknak ajánljuk fel a lakásunk egy részét, igen nyugodt, szimpatikus emberek, velük nem lesz kellemetlen az együttélés.

Délután a házmesterné sógorával, bizonyos Makai úrral (Kiskunfélegyházáról menekült szabósegéd) sakkoztam, igen erős játékos, élvezet volt vele játszani, kb. egyformán nyertük egymástól a partikat. Pisti is mindjobban belejön a sakkozásba, most kezd az ízére rájönni, és szemlátomást fejlődik. Másik erős partner Fábián Emil, akivel szintén napról-napra jobban összebarátkozunk. Kissé nyers, derb ember, de korrekt és jó szándékú, csak a felesége egy szörnyű nőszemély. Eleget is veszekszenek egymással.

Január 11-12-13. - Az idő enyhe, 4-5 °C, derült. Délelőttönként és főleg korán délután igen erős repülőtevékenység. Úgy halljuk, hogy főleg a Várat bombázzák állandóan. Délelőttönként fát vágunk, én az óvóhelyi viharlámpákat tisztogatom, havat takarítunk. Ebéd után vagy az óvóhelyen, vagy a Lányi Marci lakásán bridgezünk, később sakkozunk Fábián Emillel, vagy Makaival. Kezdjük az óvóhelyi életet megszokni, csak ennél rosszabb ne legyen. A front még mindig a János kórház környékén van, úgy látszik az oroszok nem forszírozzák a dolgot. A házban 1-2 telefon-ügyeletes magyar katona tartózkodik, különben katonát nem is látunk. Mondjuk is Pistivel, hogy furcsa háború ez, gyalogság szinte nincs is, csak repülők, tüzérek és aknászok. A héten a lakásunkban újabb kár nem keletkezett.

Január 14. - Reggelre erősen megfagyott (-5 °C), a fürdőkádban már alig lehet feltörni a jeget. Délelőtt Gönczy tiszteletes úr (nagykállói menekült) tartott református istentiszteletet az Internátus óvóhelyén, mi is odaát voltunk meghallgatni, az Internátus épületének túlsó oldala csúnyán néz ki, a felső rész vagy 3 súlyos találatot kapott. Úgy látszik ez az épület véd bennünket is, legalább is nyugat felől. Délután bridgeztünk, Glatz Edus korán ebéd után megjelenik az óvóhelyen - mert ők különben még fenn laknak a lakásukban, öreg Glatz néni nem hajlandó lejönni, azt mondja, ő még nem fél - és megalakul a bridge partie: Edus, Fábián, Pisti és én, már kezdek én is belejönni a bridgezésbe. Egyébként a derűs időre tekintettel egész nap élénk repülőtevékenység és heves elhárítótűz volt.

A hét egyik napján, nem tudom pontosan mikor, a Demkovicsné-Földváryné-féle aknamunka, amely a mosókonyhának kinyitása, és közös konyha gyanánt való kijelölése iránt állandóan folyt, kínos afférban robbant ki: Demkovicsné tehetetlen mérgében azt találta mondani Edusról, hogy látta, hogy ő (Edus) saját konyhájuk részére vizet vitetett fel a mosókonyháról. Erre Edus felelősségre vonta, és mikor Demkovicsné tovább szemtelenkedett, két oldalról jó két pofont kent le neki. Leó barátunk erre elpárolgott a közelből, és így Zdenka magára maradt. Szegény Edust nagyon sajnálom, hogy így elragadtatta magát, és mind így gondolkodtunk, viszont Zdenkát senki sem sajnálta, unszimpatikus, kellemetlen és közönséges nőszemély. Edus aztán később visszajött, és nyilvánosan sajnálkozását fejezte ki Zdenkának, ezzel az ügy forma szerint elintéződött.

Január 15. - Kis lázam volt, úgy látszik meghűlhettem, és erősen köhögök, egész nap hevertem a padon. Erős aknatűz volt egész napon át. Estefelé Belloni páter tartott előadást a katolicizmus lényegéről. Azt fejtegette, hogy a katolikus vallás a külsőségekre (ünnepélyes mise, díszes templom, művészi zene, stb) helyezi a fősúlyt, míg a protestáns vallások a lelkiekre igyekszenek hatni. Nem volt valami meggyőző az előadása, még katolikus szempontból sem, egyes protestáns felekezetek fogyatkozásait viszont az egész protestantizmus nyakába igyekezett varrni, úgyhogy az óvóhely protestáns többségéből ellenérzést és több közbeszólást váltott ki. Igazi jezsuita beszéd volt, valami egész kevés igazból rabulisztikával általánosított, de az előadás egészében elég sületlen volt, még a katolikusoknak sem tetszett. Feltettem magamban, hogy megkérem Dezséryt, hogy protestáns oldalról reflektáljon rá ugyanazon hallgatóság előtt.

Január 16. - Megint egész nap hevertem, éjjel alig tudok aludni a heves köhögésem miatt, pedig már szegény öreg Mari néni is adott valami köhögéscsillapítót. Szegény különben meg van sértve kissé, mert mióta a bridge partie megalakult, őt elhanyagoljuk, és nem hulla-bullázunk vele, igaz hogy már elfogyott a gyertyája is. Reggel erős ágyútüzet kaptunk, amely szórványosan egész nap tartott, és ebéd után óriás csattanással a Pogányné lakásának utcai szobájába vágott be az akna. A felső ablakpárkányt találta és ott robbant, a szobába már csak a törmelék hatolt be - ezer szerencse, mert ott ült a szoba közepén a szegény öreg Kasics Anna néni (ők Gittával és Gyuriékkal már egy hete Pogányékhoz költöztek, utóbbinak nagy megrökönyödésére), de az ijedtségen kívül baja nem történt.

Január 17-19. - A köhögésem nem akar elmúlni, a kis lázaim is tartanak, az időt többnyire heveréssel töltöm, azért sakkozunk is olykor-olykor Pistivel, Fábián Emillel és Makai mesterrel. Az orosz aknák folyton jönnek, a repülőtevékenység is fokozódik, valamelyik délután megint főleg a Várat bombázták, sok tüzet is láttunk. Vajon szegény kis Bécsi kapu téri templomunk áll-e még? Az idő néhány fokos hideggel állandósult, majdnem minden nap esik a hó. A lakásból egyet-mást megint lecipeltünk a pincénkbe, ami eszünkbe jutott, mert félő, hogy a kapun sem lehet kimenni, és akkor mi nem tudjuk a lakásunkat elérni. Lehoztuk Peti arckép nagyítását is, majd az óvóhelyen felakasztjuk, azonkívül lehoztuk a színes diapozitívokat és Peti fényképalbumait, meg a vetítőgépet, ezeket a kis Róka nagyon a lelkünkre kötötte elmenetelekor, hogy minden körülmények között mentsük meg. Lehoztam a dohány- és szivarkészletemet is.

Január 20. - A nap a rendes foglalatosságokkal telt el, este azonban új helyzet állt elő, németek jöttek a házba első ízben. Takácsné lakásában szállásolták be magukat, és 5 páncélautót állítottak fel a ház előtt, részben a járdán, részben a ház előtti kis kertben, szorosan a fal mellé, úgyhogy a Takácsné üzletének redőnyét meg is rongálták. Most már még rosszabbra kell elkészülnünk, még inkább ide fognak lőni az oroszok, ezen kívül a németek csúnyán viselik magukat, a Takácsné szekrényeit kinyitogatják, és az élelmiszerkészletét állandóan dézsmálják. Ez az első eset, hogy a németek magatartásáról terjesztett hírek valódiságáról személyesen kénytelenek vagyunk meggyőződni. Úgy viselik magukat, és úgy lépnek fel a civil lakossággal szemben, mintha meghódított ellenséges országban lennének. Sokszor eszembe jut, mennyire igaza volt Petinek, mikor szinte gyűlölettel beszélt róluk. Én eddig bennük a mi országunk védelmezőit láttam, és tisztában voltam avval, hogy a mi sorsunk az övékkel elválaszthatatlanul össze van kötve, most azonban már én is kezdek kiábrándulni belőlük, mert Budapest tartásának és feláldozásának célja már csak legfeljebb német érdek lehet. Sajnos odáig jutottunk, hogy már azt óhajtjuk, jöjjenek mielőbb az oroszok, és verjék le a németeket, mert Budapestet felszabadítani már úgysem lehet. (Bár naponta jönnek hírek, hogy erős felszabadító sereg közeledik nyugat felől, de ezeknek a híreknek én már nem hiszek! Hiszen, ha Stalingrádtól idáig nem tudták a németek az orosz előnyomulást megállítani, akkor alig tehető fel, hogy éppen Budapestnél fog ez sikerülni.) Ha meg átmenetileg fel is szabadítják esetleg Budát, Pestről már szó sem lehet, avval csak a mi szenvedéseinket hosszabbítanák meg, és a város további pusztulását okoznák. Minthogy az orosz megszállás előbb-utóbb úgyis bekövetkezik, jobb ha minél előbb túlesünk rajta, legalább a város nem pusztul tovább. Még mindig reménykedem abban, hogy most már talán a mi gyönyörű Duna hidaink felrobbantásának sem lesz értelme, és azokat a németek meg fogják kímélni, hiszen a Duna mindkét partján ott az ellenség, a hidak felrobbantását semmiféle stratégiai érdek nem diktálja. Így aztán ellenérzéssel vegyes csodálattal nézem ezeket a lerongyolódott, elcsigázott német katonákat, akik a biztos pusztulás előtt is hősiesen kitartanak, pedig talán maguk is érzik a küzdelem céltalanságát. Az oroszok bizonyára könyörtelenül fognak velük bánni, pláne ha igaz az, amit az orosz repülőkből ledobált röpcédulákon közöl a pesti lakossággal Malinovsky és Tolbuhin marsall, hogy a németek két orosz parlamenter tisztet lelőttek, ez még állítólag december utolsó napjaiban történt, amikor az oroszok a németeket megadásra szólították fel. A németek megjelenése itt a házban mindenesetre rossz jel, arra vall, hogy a front közelebb jött hozzánk, pedig még rágondolni is rossz, mi lesz velünk, ha a ház, vagy annak környéke gyalogsági harcok színhelye lesz. Eddig a pincébe elbújva úgy az aknatűz, mint még a repülőbombák ellen is aránylagos biztonságban érezhettük magunkat, de ha házról-házra folyó küzdelembe bekerülünk, Isten irgalmazzon mindnyájunknak.

Január 21. - Délelőtt megint Dezséry tartott az óvóhelyen evangélikus istentiszteletet, szépen beszélt, mindjobban megszeretjük. Istentisztelet után beszámoltam neki röviden a páter előadásáról, és felkértem, tartson ő is egy ízben az óvóhely közönségének egy előadást a protestantizmus lényegéről, hogy a páter téves beállításai helyreigazítás nélkül ne maradjanak. Ezt ő is szükségesnek vélte, és készséggel megígérte, hogy a héten valamelyik nap estefelé átjön, és beszélni fog. Ebéd után Pisti ferblipartiet toborzott össze: Fábián, Illés János, Glatz Edus és a páter részvételével (beszállt szegény Szentkirályi Gyurka is, a Cica férje, halálos beteg szegény, rossz ránézni, alig tud beszélni a köhögéstől). Én kibiceltem nekik egy ideig, aztán meg Makaival sakkoztam. Ebédre meghívtuk az Internátusból Romváry Jancsit, pompás sertéssültet ettünk, ami még a Karácsony előtti jobb napokból lett eltéve. Jól esett a sok lóhús után, amit az elmúlt napokban fogyasztottunk a Pongrácz kertben levágott és kimért lovakból. Különben Margitka ezt is változatosan és ízletesen készítette el számunkra, ettünk pompás húslevest, pörköltet, sőt vad módjára bepácolt és vadas szósszal tálalt pecsenyét is belőle, nem szólva a fasírozottról. Különben egész nap viszonylagos csönd volt, a németek tovább terjeszkedtek a házban, benéztek a Lányi Marci és a földszinti Szmertnik-féle lakásba is. Vajon a mi lakásunk meddig marad rejtve előttük?

Január 22. - Már reggel irtózatos aknatűz kezdődött, egyik robbanás és közeli találat a másik után, még a pince folyosón sem biztonságos a tartózkodás. Maga a mi házunk is sok találatot kapott - megvan a következménye a német megszállásnak. A lakásba fel sem merünk menni, sőt a vicelakás is igen veszélyes hely, folyton résen kell lennem, hogy Margitka ne mászkáljon ki az óvóhelyről. Viszont az ebéddel valakinek törődnie kell, Rozi is makacs, nem lehet vele beszélni. Reggel óta igen rossz érzésem van, félek, hogy ránk kerül a sor.

Tegnap azt hallottuk, hogy az Alkotás utcai helyőrségi kórház bombatalálatot kapott, és egyes hírek szerint 12, mások szerint 7 orvos pusztult el egy csomóban, köztük Dr.Valkó Mihály, a körzeti OTI orvosunk, igen fáj érte a szívünk, kitűnő orvos és jó ember volt, mindenki szerette.

Délelőtt 11 óra tájban még hevesebb lett a tüzelés, még közelebbről jöttek a csattanások. Szétnéztem, Margitkát megint nem láttam az óvóhelyen, kinéztem a folyosóra is, és a pincerekeszünkben találtam meg, onnan vitt ki valamit az ebédhez a vicekonyhába. Hallgatva a szavamra, onnan mindjárt bejött, én még beszóltam Rozinak is, hogy jöjjön át az óvóhelyre, hagyja egyelőre az ebédet, majd csak szűnik a tüzelés.

Alig hogy visszajöttem a folyosóra, és Fábián Emillel ott megálltam, óriás légnyomással és dördüléssel kivágódik a vicelakás ajtaja, a por teljesen elborítja a folyosót, és a vicelakásból jajveszékelés hallatszik. Rohanok be a porfelhőben tapogatózva, hát szegény jó Rozink támolyog kifelé a folyosóra, az arcát teljesen elborította a vér és a por ! "Öljenek meg! Ne hagyjanak kínlódni, nincs fél arcom" - lélekbemarkoló volt a kiabálását hallgatni. Rögtön karon fogtam, és Glatz Edus segélyével felvittük a földszinti Szmertnik lakásba, ahol a németek segély helyt rendeztek be. "Nagyságos úr, lőjenek főbe, nem akarok nyomorékon élni, öljenek meg!" - folytatta szegény lány a rimánkodást.

A lakásban rögtön hordágyra fektettük, a német orvos megnézte a benzin-forrasztólámpa világánál, és megállapította, hogy a felső állkapcsa tört el, illetve szakadt ki egy repesztől. A repesz a bal füle mögött ment be, és a jobb orrcimpája mellett jött ki, egyik oldalon az összes fogait kiverte, és ezenkívül még a karján is történt sérülés, egyik szemébe meg egy faszilánk fúródott be. A német doktor rögtön Tetanusz oltást adott neki, és hevenyészve bekötötte az arcát avval, hogy rögtön át kell vinni a Siestába.

Felkaptuk a hordágyat, és Pistivel, Margitkával átvittük szegény lányt a Siestába, folytonos aknatűz robbanások közben, csoda hogy nem ért bennünket találat. Ott egy pincehelyiségben dolgozott üvegnélküli petróleumlámpa és gyertyavilág mellett Dr.Galambos tanársegéd. Rögtön jelentkeztünk nála, és kb. 1/2 órai várakozás után rákerült a sor szegényre. Bevittük, feltettük a műtőasztalra, és mi meg az ajtó előtt várakoztunk. Több mint egy óráig tartott az operáció, hiszen előbb meg kellett az egész arcot és fejet tisztítani a törmeléktől, vértől és faszilánkoktól, vizük meg alig volt. Mikor végre behívtak bennünket, már be is volt szegény lány feje és karja kötözve. Csakugyan az állkapocstörés volt a diagnózis, a szemgolyó láthatóan nem sérült meg veszélyesen. Azt mondta a tanársegéd, hogy egyelőre nem tudni, mivé fejlődik, mert sok a vérveszteség - de mindenesetre ott kell hagynunk, mert meg akarja figyelni, ennivalóval azonban nekünk kell ellátnunk. Szegény lány semmiképpen nem akart ott maradni, rimánkodott, hogy vigyük magunkkal vissza az óvóhelyre, de végre belenyugodott, és a szanatórium mosókonyhájában berendezett kórteremben kapott helyet.

Irtózatos nehéz szívvel hagytuk ott, azt sem tudva, vajon túléli-e ezt a súlyos sérülést. Az üres hordágyat visszavittük a németeknek, és akkor került rá a sor, hogy megnézzem, mi is történt tulajdonképpen a vicelakásban. Kiderült, hogy egy kis kaliberű akna, de talán inkább páncéltörő gránát vágódott be a 16. és 18. sz. házak közé, és a vicelakás ablaka előtt robbant, ott látható volt a tölcsér a földben, ennek a repeszdarabja sebesítette meg szegény Rozinkat, aki éppen az ablak alatt álló asztalnál foglalatoskodott. Szabó, a vice egy katonatársával a szoba közepén lévő sezlonon feküdt, Vera meg, a Göllnerék lánya a szoba sarkába húzódott, és nekik semmi bajuk sem történt.

Különös rendelkezése az Úristennek: Szegény jó Rozi volt a ház legderekabb, legkötelességtudóbb cselédlánya, és neki kellett az egész ház lakói közül elsőnek áldozatul esnie! 1933. április 1. óta, tehát 12. esztendeje szolgált nálunk, önfeláldozásig hűséges, szorgalmas és becsületes alkalmazottunk volt, és nagyon a szívünkhöz nőtt. Emellett szemfüles és ügyes lány, aki a háborús nehézségek ellenére mindent meg tudott szerezni a háztartáshoz, a környéken mindenki ismerte, és minden hiába, ő az első áldozata a házban az ostromnak. Istenem, ne vigy minket a kísértetbe, és légy hozzá irgalmas!

Egész nap ennek a szörnyű tragédiának a hatása alatt állok, délután vittünk át neki Margitkával egy kis cukros teát és borsólevest, de nem kívánt enni semmit, amit nem is csodálok, mert azzal az összeroncsolt szájjal nem lehet még lenyelni sem semmi táplálékot. Mi lesz vele, így hogy fogjuk táplálni?

Január 23. - Reggel mindjárt siettünk át a Siestába Rozihoz. Az éjjelt álmatlanul töltötte, nagy fájdalmai vannak, enni nem kíván semmit, folyton csak azon rimánkodik, hogy vigyük haza, mert borzasztóan fél a bombáktól. Nem is csodálom, ennek a helyiségnek szimpla lapos teteje van, az ablakok is mind kitörve és papírral beragasztva, minden robbanás erősen hallatszik, és a légnyomást is érezni lehet. Ezen kívül a többi ott fekvő súlyos sebesült (kinek a karja, kinek a lába van leszakítva) jajgatása és nyögése még borzalmasabbá teszi a környezetet. Irtózatos az, amit erre a szegény lányra rámért az Isten, leírhatatlanul kell szenvednie - mi pedig teljesen tehetetlenek vagyunk, egyebet nem tehetünk, mint hogy a saját életünk veszélyeztetésével naponta egyszer-kétszer meglátogatjuk, hozunk be neki ennivalót, és imádkozunk érte.

Megint rendkívül erős az aknázás és repülőbombázás egész nap, délelőtt Glatz Edusék maradék konyhaablaka is betört a légnyomástól, amit egy az Internátusba bevágott akna okozott. Minthogy a mi lakásunk ablakainak helyreállítására belátható időn belül már nem kerül sor, a mi konyhaablakunkra való elsötétítő táblánkat ajánlottam fel Edusnak, hogy bedeszkázzuk vele a konyhájuk ablakát. Szegény öreg 80 egynehány éves Irén néni itt tartózkodik egész nap, melegszik a tűzhely mellett, és mióta a vicelakás külső fala tegnap teljesen tönkrement, a mi kis ebédünket és vacsoránkat is Glatzéknál készítjük el, így közös érdek a konyha helyrehozatala. Éppen ezzel voltunk elfoglalva, amikor közvetlenül a hozzánk felvezető kis lépcső mellé esett le egy - szerencsére kis kaliberű repülőbomba, és annak a légnyomásától a balfülem teljesen megsüketült. Repeszdarab szerencsére nem jött be az ablakon, de a folyosó korlátját jól összeszaggatta. Abba is hagytuk a munkát, és csak délután fejezhettük be, mikor kissé csendesedett a helyzet.

Délután megint átmentünk szegény Rozihoz, még most sincs jobban, csak az üres teát itta meg. Később estefelé csakugyan átjött Dezséry, és megtartotta előadását a protestantizmus lényegéről, igen ügyesen válaszolt Gellért páter múltkori megállapításaira, és láthatólag jó benyomást keltett az egész társaságban. Nekem sajnos nem volt úgy ott az eszem, ahogy szerettem volna, folyton szegény Rozi sorsa és jövője emészt, mi lesz vele, ha megmarad is, nem lesz-e teljesen munkaképtelen nyomorék, vagy nem torzul-e el az arca helyrehozhatatlan módon! Vajon lesz-e nekünk módunk, hogy gondoskodjunk róla, és magunknál tartsuk akár nyomorékon is?

Január 24. - Esik a hó, Rozinál megint kétszer voltunk, már láza is van szegénynek, és nagy fájdalomról panaszkodik. Az első kötést levettük a fejéről, és örömmel láttuk, hogy talán nagyobb arctorzulás nélkül megússza a dolgot. Persze most is erősen dagadt a képe, és beszélni alig képes, enni nem kíván. Szeretnénk ott ülni nála minél tovább, de félünk, ha bevág az akna ebbe a hitvány mosodaépületbe, mindenki elpusztul benne, és mi nem segítünk Rozinak azzal, hogy mi is ott pusztulunk. Nem akarja szegény elengedni a kezünket, kér hogy maradjunk, vagy vigyük őt is magunkkal, igazán szívtépő érzés otthagyni a sorsára szegény jó lelket!

Este és éjjel még talán fokozódott az aknatűz, szinte egymást érik a robbanások és csattanások. A ház eleje és környéke már csupa törmelék, a járdán alig lehet járni, leszakadt drótok, faágak és gerendák torlaszolják el az utat. A Siesta portását a kis portásházban a kapu mellett agyonütötte egy akna. Mendelényiné a lépcsőházunkban súlyosan megsebesült, egy gránátszilánk letépte az egyik karját. Őt is bevitték a Siestába, de segíteni nem lehet rajta.

Január 25. - Reggel megint erős aknatűz feküdt a ház környékén, átmentünk a Siestába, Rozi változatlanul van. Délelőtt hívat Glatz Edus, rosszat sejtek, felmegyek hozzájuk, ott találom Lányi Marcit, már tudom is, miről van szó, a németek be akarnak telepedni a mi lakásunkba is. Eltaláltam. Glatz Edus közli velem, hogy egy szobát kérnek a németek 8 ember számára. Biztos, hogy Lányi Marci ajánlotta nekik a mi lakásunkat, hogy ő a további beszállásolóktól meneküljön. Két német katonával feljöttek a lakásunkba, mutattam nekik, hogy minden ablak be van törve. Azt mondták, nem baj, a redőny jó, azt leeresztik, és benzin-forrasztólámpával fognak fűteni.

Nem volt mit tenni, az ebédlőből Edus és L. Marci segélyével kihordtuk a felesleges bútorokat, az ott lévő varrógépet, stb, és a szoba közepére odatettünk nekik 2 ruganyos ágybetétet és 2 sezlont. Az ebédlőből kivezető ajtókat, valamint az előszobából nyíló összes ajtókat bezártam, a kulcsokat összekötve zsebre tettem, és azt hittem, ezzel biztonságban hagytam a lakást. Meg is kértem a német szálláscsinálókat, hogy ne tegyenek kárt semmiben, ezt persze készséggel megígérték. Kb. egy óra múlva felmentem a lakásba szétnézni. Az első, ami a szemembe ötlött, az volt, hogy a fürdőszoba ajtaja nyitva, ott áll egy német suhanc a szerszámos fiókom előtt, rakja ki belőle a szerszámokat, és már jó pár darab precíziós szerszámot félrerakott, elvitelre készen. Mint a héja csaptam le rá, kiszedtem a kezéből a finom órás csavarhúzóimat, fogóimat, és kegyetlenül összeszidva kizavartam a lakásból. Mint a leforrázott kutya, lángvörösen kotródott, én pedig az ebédlőbe mentem, hogy a parancsnokuknál panaszt tegyek, hát mit látok? Ott ül az altiszt az ebédlőasztalnál, és vígan kopog az írógépemen, amit az én szobámból rejtélyes módon a becsukott üvegajtón át hoztak ki. Láttam, hogy itt minden panaszkodás és bosszankodás hiábavaló, ezek előtt nincs bezárt ajtó és becsukott fiók. Az előszobai garderobe szekrény ajtaja is ki van már nyitva, pedig biztosan emlékszem rá, hogy azt is gondosan becsuktam. Csak úgy tudnánk a fosztogatást megakadályozni, ha felköltöznénk a lakásba, ezt pedig részben az aknatűz, részben a kitört ablakok miatt nem tehetjük. Bele kell tehát nyugodnunk, hogy féltett holmijaink ezeknek a martalócoknak a prédájává fog válni.

Délután még amit tudtunk, élelmiszert, takarókat, szőnyegeket, egy láda almát lehordtunk a pincébe, de már ott se nagyon férünk. Az óvóhelyen is sokkal szűkebben vagyunk részben a ház lakói, részben idegen menekültek erősen megszaporították a létszámot, úgyhogy most már külön fekvőhelyről nem lehet szó. A mi padjainkat is ki kellett vinni, a matracokból készítettünk egy pamlagszerű alkotmányt a fal mellett, amelyen mind az öten sorba ültünk, és ülve kell majd az éjjelt is töltenünk. Előttünk annyi hely sincs, hogy a lábunkat elnyújthassuk, mert akkor nem lehet közlekedni. A fejünk felett a fogas teleaggatva hátizsákokkal és ruhákkal, amelyek a fejünket verdesik - szóval kényelmesnek nem mondható állapot. Az étkezés is igen nehéz, főzni még csak lehet úgy-ahogy Glatz néni konyháján, de már enni öten nem mehetünk fel, mert nem lehet megmozdulni tőlünk, tehát a kész ételt kell ide a zsúfolt, sötét óvóhelyre lehozni. Ronda állapot, mikor lesz már vége és hogyan?

Január 26. - Reggel Takácsné nővére azzal az örömhírrel jön le a lakásukból, hogy a németek készülődnek, szedik össze a távíró kábeleket és csomagolnak. Istenem, talán itt hagynak bennünket a páncélautóikkal, és akkor nem leszünk olyan fontos célpont. Egész jókedvűen megyek fel a lakásba, hát csakugyan, a mi németjeink is egy kivételével elmentek. Ez az egy még ott horkol az ebédlőben. Az előszobai garderobe szekrény egyik alsó fiókja azonban mindenestől hiányzik, ebben kb. 25 kg lisztünk volt, jóformán az egész készletünk, ezt a németek útravalóul elvitték magukkal! Mit fogunk enni, ha az ostrom még sokáig tart? Más hiányt egyelőre nem látok a lakásban, igaz hogy sötét van a leeresztett redőnyök miatt.

Délelőtt még átszaladunk a Siestába, szegény Rozi mintha kissé jobban lenne, a tegnap vitt borsólevest megette, de irtózatosan fél a bombáktól. Nem is maradhatunk sokáig, mert erősen lőnek. Margitka felment Glatz nénihez ebédet főzni, mi meg az óvóhelyen időzünk. A németek csakugyan elmentek az egész házból, jelenleg nincs más, mint egy 8-10 főnyi magyar rádiós járőr egy zászlós vezetésével a Takácsék konyháján. Déltájban egyszer csak azt halljuk, hogy kinn az első kapu felől tört magyarsággal kiabál valaki: "Magyarok, adjátok meg magatokat!" Egyik gyerek azzal fut be a folyosóról, hogy itt vannak az oroszok! A magyar fiúk zavarban vannak, mitévők legyenek, végre a zászlós elhatározza, hogy megadják magukat. A rádión leadják, hogy körül vannak fogva, és a fegyvereiket a lépcsőházban lerakva felmennek a lépcsőn ki a kertbe. Hála Istennek, legalább nem lesz itt a pincében lövöldözés, az oroszok bizonyára túlerőben vannak, ez a legokosabb, amit ezek a szegény magyar fiúk tehetnek, így talán minket sem fognak bántani.

Mi természetesen nem mozdulunk az óvóhelyről, nyugodtan - bár nem csekély belső izgatottsággal - várjuk a fejleményeket. Pár perc múlva két magyar katona vidám arccal jön vissza, az oroszok barátságosan fogadták őket odakinn, cigarettát adtak nekik, és most azzal küldték vissza, hogy hozzák magukkal a holmijaikat, el fogják vezetni őket, de azt is mindjárt mondták nekik, hogy 2 nap múlva hazaeresztik őket. Alig mondták ezt el a fiúk, megjelent az óvóhely ajtajában az első orosz! Egy rózsás arcú fiatal gyerek, szőke, simára borotvált, mosolygós, kifogástalan egyenruhában, ragyogó tiszta fehér hólepellel, géppisztollyal, és románul tolmács után érdeklődött. A Fábiánék Irénje, aki erdélyi lány, rögtön válaszolt neki románul, közben még 2-3-an jöttek be az óvóhelyre, szintén a legbarátságosabb arccal, és az volt a kívánságuk, hogy a férfiak közül 3-an menjenek ki a lépcsőházba. Mi Pistivel rögtön vállalkoztunk, annyira megnyerő volt a viselkedésük, hogy semmit nem féltünk tőlük. A lépcsőházban a kifelé nyíló kapunál, és részben a lépcsőn ülve még vagy tízen voltak, mind kifogástalanul felszerelve, fehér hólepellel és géppisztollyal, mind beszéltek románul, és egytől-egyig barátságosak voltak. Elmondták, hogy ők beszarábiai oroszok. Cigarettát adtunk kölcsönösen egymásnak (ők tele voltak Symphoniával, ezt már itt szerezhették Pesten), és így barátkoztunk. Kérdezték, vannak-e a házban németek. Mondtuk, hogy reggel elmentek, erre fel kellett velük menni az első lépcsőházban az egyes lakásokat átkutatni. Nem találtak semmi gyanúsat, és senkit sem bántottak - még fegyvert sem kutattak nálunk, és sem órát, sem egyebet nem vettek el senkitől.

Imponáló volt a nyugalmuk és bátorságuk, amivel a teljesen idegen házban, fényes délben viselkedtek. Az, hogy a hátsó lépcsőházat is átkutassák, eszükbe sem jutott. Lenn a pincében sem mentek tovább a mi óvóhelyünknél, úgy látszik a sötét pincefolyosót nem találták bátorságosnak. Mi aztán visszamentünk az óvóhelyre, közeledett az ebéd ideje, az oroszok beültek közénk az óvóhelyre, és ott barátkoztak tovább. Mi elragadtatva állapítottuk meg, hogy ha mind ilyenek, akkor nincs tőlük mit tartani, egy teljesen fegyelmezett, európai hadsereg katonái gyanánt is elmehetnének, és magunkban túláradó szívvel adtunk hálát az Istennek, hogy ilyen simán túlestünk a "megszálláson". Az oroszok biztattak bennünket, hogy ne féljünk semmitől, és egy-két nap múlva fel is mehetünk a lakásokba. Ha tudtuk volna, milyen ábrándokat kergetünk, és milyen keservesen fogunk csalódni!

Nem is tartott sokáig ez az idillikus állapot, egyszerre csak pisztolylövést hallottunk a ház hátsó része felől. Az oroszok ijedten felugráltak és kiszaladtak, mi persze nem mertünk kimenni. A lövések tovább hallatszottak, és kézigránát is robbant a hátsó lépcsőházban. Akkor már sejtettük, hogy baj van, és hogy talán a németek jöttek vissza a kert felől. Eltartott fél óráig is a kínos várakozás, akkor 2-3 orosz visszajött, a lövöldözés elhallgatott, és néhány perc múlva behozták egy sebesült társukat. Ezt Margitka és Kasics Manci az óvóhelyi mentőszekrényből bekötözték (valami kis fejsebe volt), és az oroszok megnyugodva tovább üldögéltek, de bennünket már nem eresztettek ki a folyosóra. El sem tudtuk képzelni, mi történt, de minthogy csend volt, kezdtünk mi is lassan megnyugodni.

1/2 2 tájban egyszerre csak megjelent az öreg Glatz néni feldúlt állapotban az óvóhely ajtajában, és kereste Margitkát azzal, hogy Edus megsebesült, kéri hogy kötözze be. Margitka rögtön menni akart, de az oroszok nem engedték, amiért én titokban hálás is voltam nekik, bár szegény Edusért roppantul aggódtunk, mert azt sem tudtuk, hol és hogy sebesült meg, és Irén néni közben visszament a lakásba. Engem sem engedtek az oroszok felmenni, és így csak izgatottan várakoztunk. Végre sikerült az oroszokkal megértetni, hogy sürgős segélyt kell nyújtani odafönn az egyik földszinti lakásban egy civilnek, és erre megengedték, hogy Kasics Manci (akin ápolónői egyenruha volt) a mentőládával felmenjen. Földváry Gyula kísérte fel, de rövidesen visszajött azzal, hogy Edus haslövést kapott, és Manci nem mer hozzányúlni orvos nélkül. Míg azon tanakodtunk, mitévők legyünk (a Siestába nem engedtek az oroszok átmenni, sem az Internátusba, ahol volt egy orvos), szegény Edus az édesanyja karján maga letámolygott az óvóhelyre. Itt rögtön lefektettük az egyik pamlagra, és Margitka is megnézhette. A hasfalán látszott a golyó behatolásának és kb. 10 cm-rel odább a kijövetelének a helye. Vérezni nem vérzett, nagyobb fájdalma sem volt, tehát feltehető volt, hogy belső részeket nem sértett meg a golyó. Erre Manci is kissé felbátorodott, és Margitkával együtt bekötözték szegény embert.

Elmondta, hogy valaki bezörgetett az előszoba ajtajukon, és mikor ő kiszólt, hogy ki az, szó nélkül belőtt a kulcslyukon. Kinyitva az ajtót, egy nyilas karszalagos katonát látott maga előtt, utána még néhány hasonló alak jött be a lakásukba, őt félretolták, és a ház másik oldalán lévő ablakon át kiugráltak, és a Pongrácz kertből lövöldöztek vissza a házra, vele nem törődtek. Közben az oroszok is bejöttek a lakásba, és azok meg az ablakon lövöldöztek kifelé. Ezek voltak azok a lövések, amiket hallottunk az előbb. Így most már két sebesültünk van a házban, Edus és szegény Rozi, vajon ki lesz a következő? Arról már sajnos úgy látszik, le kell mondanunk, hogy a front simán átmenjen rajtunk, még sokat kell szenvednünk, míg végleg orosz uralom alá kerülünk. Sajnos Rozihoz már nem mehetünk át, az oroszok nem engednek ki senkit az óvóhelyről, bár ők maguk nyugodtak, és látszólag nem félnek újabb támadástól.

Egész délután itt ülnek az óvóhelyen, barátkoznak azokkal, akik körülülik őket, és nem bántanak senkit. Este megint úrrá lesz rajtunk a remény, hogy hátha a németek mégis végleg elvonultak. Ezzel fekszünk le este, és nyugodtan telik az éjszaka, csak az a rossz, hogy az oroszok állandóan dohányoznak, és telefüstölik a rossz levegőt. Hajnalban egyszerre elkezdenek mozgolódni, kimennek az óvóhelyről a folyosóra, ott még halljuk, hogy mozognak, csak egy maradt itt közülük. Egy fél óra múlva azonban egyik társa beszól érte is, és úgy látszik, valami történhetett odakünn, mert sebtiben elhagyják az óvóhelyet, és a sebesültjüket is hátrahagyják. Éreztük, hogy ez megint nem jót jelent, de mit tehettünk mást, vártunk nyugodtan, talán még el is aludtunk. Amint kivilágosodott, német beszédet hallunk a folyosóról, és a nyitott ajtón át bedugja a fejét egy német katona.

Január 27. - Így hát megint a németek szállták meg a házat, betelepedtek, úgy mint az oroszok közénk az óvóhelyre, és elég rendesen viselkedtek. Az orosz sebesültet a vicelakás ablakán át kitették a kertbe, és később elvitték valahova. Mi alig merjük kidugni az orrunkat az óvóhelyről, mert minden percben várni lehet, hogy az oroszok visszajönnek, és akkor itt csata lesz. Főzésről, mosdásról szó sem lehet, megint erős aknatűz fekszik a ház környékén, repülők is járnak, és mindenképpen az az érzésünk, hogy az első vonalban vagyunk. Enni így csak valami hideget eszünk egész nap, az óvóhelyen alig lehet mozogni, annyian vagyunk. Rozihoz való átmenésről szó sem lehet, vajon mi van szegény lánnyal!? A németek zárkózottak, nekünk sincs sok kedvünk diskurálni velük, annyit azonban megtudunk, hogy az Internátusban és a Siestában benn maradtak az oroszok, csak a mi házunkat ürítették ki. Ezek a németek hazai svábok lehetnek, mert többen közülük értenek és beszélnek magyarul, vigyáznunk kell, nehogy valami rosszat mondjunk róluk, de hogy magunkban a pokolba kívánjuk őket, az biztos.

A vicelakás falát és még néhány pinceablakot a ház keleti oldalán egészen kibontottak, és azon közlekednek. Így tartott estig az állapot, mondhatom, elég nyugtalanul töltöttük a napot. Levegőzni csak a pincefolyosón lehetett, de amint besötétedett, a németek már a wc-re sem engedtek ki bennünket. Este 10 óra körül egyszerre csak összepakoltak a németek, és a Pongrácz kert felé csendben elléptek. Alig egy óra elteltével megint mozgás támadt a folyosón (az óvóhely egyik ajtaját kissé nyitva hagytuk), és orosz beszéd hangjai szűrődtek be hozzánk, mi lélegzet elállítva figyeltünk. Az orosz hangokra az óvóhelyen az asszonyok kiabálni kezdtek, hogy "civil, magyar", nehogy az oroszok kézigránáttal üdvözöljenek bennünket. Hál' Istennek, nem is történt baj, pár pillanat múlva csakugyan betódult vagy 8-10 orosz az óvóhelyre, megint románul beszéltek, de nem a tegnapiak voltak. Nem lehet mondani, hogy barátságtalanok lettek volna, de sokkal idegesebbek és nyugtalanabbak voltak, mint a tegnapiak, amit talán az éjjeli sötétségnek lehet tulajdonítani. A férfiakat kirendelték a folyosóra, ott sorba állítottak bennünket, én álltam oda elsőnek, mellettem Pisti, úgy jöttek a többiek. Rajtam kezdve végigtapogatták a zsebeinket, nyilván fegyver után kutattak, de el nem vettek semmit. Pistát még szintén megtapogatták, de már a harmadiknál ezt is abbahagyták, és mécsest követeltek, hogy a lakásokat átkutassák. Azt is követelték, hogy a férfiak közül ketten menjenek fel velük. Nekem sikerült a sötétben eloldalognom, de szegény Pityoska és Raksányi Zoltán velük kellett hogy menjen, ami - tekintettel a németek valószínű közelségére, és az el nem sötétített lépcsőházra - egyáltalán nem volt biztonságos vállalkozás. Szorongással vártuk őket vissza, de hál' Istennek, egy jó fél óra múlva épségben visszajöttek, a lakásokban sem németet, sem fegyvert nem találtak. Sajnos megint csalódtunk, mikor azt hittük, hogy végre orosz impérium alá kerültünk. Az oroszok éjfél után kb. 2 órakor minden különösebb ok nélkül megint elhagyták a házat. Most már igazán nem tudtuk, hányadán vagyunk, de rossz sejtelmeink voltak. Hajnaltájban csakugyan megint németek jöttek be a házba, volt is kinn egy kis lövöldözés, és ezek a németek már marcona, züllött, elhanyagolt külsejű és kimerült roham legénység voltak.

Január 28. - Kimerülten, álmatlanul és mosdatlanul virradt ránk a reggel, a németek teleülték az óvóhely minden talpalatnyi helyét, és telefüstölték az óvóhelyet. Utáltuk már őket, látni sem kívántuk. Egész délelőtt igen erős aknatűz és repülőbombázás, persze szegény Rozihoz sem mehettünk át. Vajon adnak-e neki enni odaát? Mi sem ettünk egész nap meleget, főzésről szó sem lehetett. A kenyerünk is fogytán van, legutóbb még a lakásban, az előszobai kenyérkosárban találtam egy darab kb. 1/2 kilónyi száraz pékkenyeret, ami még Karácsony előtt felejtődött ott. Mennyire megörültünk ennek is, egy nappal meghosszabbította az életünket. Különben alig van kedvünk az evéshez, nem lehet tudni, melyik percben éri bomba a házat, akkor pedig a mi óvóhelyünk nem sokat véd rajtunk. Én attól félek a legjobban, hogy az internátusi épület és a mi házunk közé esik a bomba, vagy a mi óvóhelyünk külső fala mellé. Akkor készen vagyunk, különösen mi öten, akik épp a fal mellé szorultunk. Ilyen kétségek és aggódás közben múlnak ólomlábakon az órák, nincs kedvünk semmihez.

Délután azzal ront be a Külkeyék itt maradt Lizije - aki benső barátságot tart a németekkel már hónapok óta - hogy itt van Fritz, a vőlegénye, és most fogják páncélököllel lőni az Internátust, ahol, oroszok vannak. Csakugyan a németek kezdik kihordani az óvóhelyről a csákányokat, feszítővasat és egyéb szerszámokat (mi történik velünk, ha beomlik az óvóhely?), és kinn a lépcsőház ajtaja előtt kopácsolnak valamit, és néhány perc múlva dörrenéseket hallunk. Ezek a gazfickók valóban közelharcot akarnak itt kezdeni, nem törődnek a köztünk lévő aggokkal és gyerekekkel, mert nem kétséges, hogy az oroszok odaátról nem hagyják válasz nélkül a páncélöklöt. Vége van tehát minden reményünknek, hogy a front simán átvonul rajtunk, el lehetünk készülve a teljes pusztulásra. Az esti órákban már kézigránátok is robbannak az első lépcsőházban, és ahogy az óvóhely ajtó kinyílik, nappali fény ömlik be rajta. A németek végiglángszórózták a pincefolyosót! Ha egyéb nem, kigyulladnak a pincerekesz falak, és mi itt megfulladunk a füstben, a pincében pedig minden holmink elég. Istenem, irgalmazz nekünk, és ne sújts tovább bennünket!

Alvásról, pihenésről szó sem lehet, vizünk is alig van, amivel az esetleg keletkező tüzet elolthatnánk. A vízhordás egyre veszélyesebb, tegnap a Kékgolyó utcai Vízművek kútjánál 15 embert vágott agyon az akna, szerencsére a mi házunkból nem volt ott senki. Mosdani már 2 napja nem tudunk, a kulacsban és üvegekben lévő kis vizünk ivásra sem elég. Szörnyű állapot, és ki tudja meddig tart, mi jön még ezután?!

Nem sokáig kellett a válaszra várakoznunk, este 11 óra tájban jön a rémhír, hogy a Szmertnik-féle földszinti lakás (amiben valami Mosó nevű menekült vasutasok laknak) kigyulladt! Valószínűleg az oroszok lángszóróztak át az Internátusból, vagy gyújtógránátot lőttek át. Készülni kezd az egész óvóhely a menekülésre, én is felhúzom a vadászcipőmet, ez lévén a legerősebb talpú cipőm, mert azt sem tudjuk, merre és meddig kell mennünk, és visszajöhetünk-e ide egyáltalán. Csak arról lehet szó, hogy a hátizsákját vigye mindenki és 1-2 takarót, egyéb poggyászt nem bírnánk magunkkal vinni. Indulásra mégsem kerül egyelőre sor, mert állítólag a németek és a vasutasok oltják odafönn a tüzet, éjféltájban híre jön, hogy sikerült az oltás, maradhatunk. Reggelig még megpróbálunk szundítani is egy keveset, amennyire ülő helyzetben, felhúzott térdekkel lehetséges.

3. A Ráth György utca 18. sz. ház környékének vázlatos térképe       

3. A Ráth György utca 18. sz. ház környékének vázlatos térképe

Január 29. - Tovább tart a pokoli helyzet, a németek és oroszok állandóan lövik egymást a két ház közötti 10-12 m távolságból. Már alig tudjuk megkülönböztetni egymástól a robbanásokat és lövéseket: Akna, kézigránát, géppuska és géppisztoly tűz szinte egybefolynak. A földszinti lakás állítólag még mindig ép. A folyosón is közelharc folyik, érezni a lőporfüst kesernyés szagát. Egyszerre csak óriás dörrenés épp a mi óvóhelyünk ajtaja előtt, az ajtó kivágódik, az óvóhely megtelik füsttel és porral, és egy repeszdarab felvágódik a plafonra!

Szegény öreg Kasics néni éppen az ajtó mellett ül, már napok óta lázas és olyan gyenge, hogy felkelni sem tud. 92 éves korára ezt kellett megérnie, szegény Gitta egy széken ülve mellette töltött már nem tudom hány éjszakát, de szerencsére meg nem sebesült közülünk senki. Az óvóhely ajtaja azonban megsérült, betenni már nem is lehet, még jobban behallatszik a pokoli lárma. Mi bizony a matracokat és párnákat a fejünkre húzva térdepelünk és guggolunk - ki hogy tud, és Margitkával egymást átölelve imádkozunk. Nem érdekel most már egyéb, mint a puszta életünk megmentése, de hogyan? Kinn a folyosón mind nagyobb a mozgás, mintha újabb csapatok jöttek volna.

Egyszerre csak elkiáltja valaki magát, hogy az egész ház ég! És ki kell üríteni az óvóhelyet. Rendőrök jelennek meg az ajtóban, és kezdik a fiatalokat igazoltatni! Ez is a legjobbkor jut az eszükbe, mi nem is sokat törődünk velük - állítólag elbújtatott zsidókat keresnek közöttünk. Mi csak azzal törődünk, hogy tudunk itt ezen a szűk helyen összepakolni, mit tudunk elvinni magunkkal, és hogy jutunk ki az óvóhelyről, mert mi vagyunk az ajtótól legmesszebb. Közben már érezni is a füstszagot, és hallani az égő fa ropogását. Hiába, itt a végveszély, ezt a tüzet eloltani már nem lehet. Pistivel Aeneast idézzük: "Jam proximus ardet Ucalegon!" - Már a szomszéd Ucalegon (háza) ég. Hittük volna valaha, hogy ezeket a szörnyű perceket mi is átéljük! Felvesszük ill. felsegítjük egymásra a hátizsákot, én azt sem nézem, mi van benne, a Leicát ott hagyom függeni a fogason, mintha elvesztettem volna az eszemet (pedig csak a nyakamba kellett volna akasztanom!), a karomra veszek 2 takarót és a másik kezembe az 5 literes ivóvizes demizsont, és lassan kifelé furakodunk. Az igazoltatáson túlesve kijutunk a folyosóra, onnan keresztül a szemközti pincerekeszbe, annak a fala ki van bontva, és egy kerti pad van felfordítva a nyílás elé téve, ezen kell kimásznunk a szabadba. Szegény Anyust nagy kínnal felsegítjük, én elölről húzom, Margitka hátulról tolja, és így nagy nehezen kivergődünk a kertbe.

Itt újabb veszedelem, a fejünk felett sűrűn köröznek az orosz gépek, és szakadatlanul gépfegyvereznek. Gyönyörű verőfényes téli nap, a hó csak úgy szikrázik a Pongrácz kertben. Csak a fal mellett lopakodva merünk tovább menni, Pistiék még valahol benn maradtak. Ha egyáltalán szó lehet gondolkodásról, én azt tervezem, hogy a ház végénél a mi lakásunkat megkerülve fel kellene jutni az Internátus kertjébe, hogy végre az oroszok kezében lévő területre jussunk. Anyust és Margitkát beállítom a Glatz-féle lakás kiugró szobája alá, itt fedezve vannak a gépfegyvertűztől, és én visszamegyek Pistiék után. Jönnek már ők is, viszont a többi lakók egyenesen kezdenek menni tovább a 16. számú szomszédos ház felé. Én elszaladok a ház végéig, hogy megnézzem, szabad-e az út felfelé. Sajnos épp a ház sarkánál áll egy német katona géppisztollyal a kezében, és nem enged tovább. A ház túlsó oldalánál lövöldözés hallatszik, ott már ezek szerint oroszok vannak. Nincs más út a mi számunkra sem: A Pongrácz kerten át kell menekülnünk a Kékgolyó utca felé!

Istennek ajánlva lelkünket otthagyjuk a fedezéket nyújtó ablak alatti helyet (itt kell hagynunk a demizsont is, mert azt valaki közben felrúgta, és a víz kiömlött), és a Pongrácz kert kitöredezett kerítésén átmászva elindulunk. A hó csak úgy porzik körülöttünk a gépfegyvergolyóktól, mi azonban most már nem törődünk ezzel sem, amennyire az álmatlanságtól és éhségtől legyengülten bírjuk, futunk és bukdácsolunk a kerten át a Kékgolyó utca felé. Lépten-nyomon belebotlunk vagy egy letört faágba, vagy egy aknatölcsérbe. Szegény Anyus kétszer is elesik, őt felsegítve hátranézek, hát a házunk legtöbb ablakából már kicsapnak a lángnyelvek, sőt mintha már a tető is égne!

Így kell elhagynunk azt a házat, amelyben életünk oly sok kedves esztendejét eltöltöttük. Ahelyett, hogy oltani próbálhatnánk a kedves hajlékot, azt kell néznünk, hogy minél előbb, minél messzebb kerüljünk tőle, a puszta életünkért kell futnunk, azt sem tudjuk, meddig és hová? Előttünk vezeti szegény sebesült Glatz Edus a 84 éves édesanyját, ők talán még kevesebbet visznek magukkal, mint mi. Elérjük baj nélkül a Kékgolyó utcát, itt balról megint géppuska kerepelés hallatszik, tehát ösztönszerűen jobbra tartunk a Vízművek felé. A repülőbombák szaporán hullanak, mielőbb tető alá kell jutnunk, különben itt pusztulunk. Az Enyedi utca sarka előtti háznak egy keskeny átjáró köze van, ide fordulunk be, hogy a fal mellé húzódhassunk. Ebben a pillanatban a ház negyedik emeleti párkányába bomba csapódik, a repeszek és a cseréptörmelék csak úgy záporozik körülöttünk, és Klári fejét elborítja a vér, szent Isten! Megsebesült... Tovább, tovább, itt sem maradhatunk. A közből néhány lépcső vezet le az Enyedi utcai oldalra, a ráfagyott havon és jégen jóformán legurulunk, és beugrunk az első kapun, amit látunk. Ez – mint utóbb kiderült - az Enyedi utca 11/a. számú ház kapuja. Lebukdácsolunk a pincébe, és ott a sötétségtől elvakulva, lélegzetből kifogyva lerogyunk egy padra a pincefolyosón.

Amint kissé kifújjuk magunkat, első gondolatunk a hála érzete az Isten iránt, hogy ezt a szörnyű menekülést megúsztuk, és mind az öten élünk. De mi van szegény Klárival? Őt Pista már bevitte az egyik pincefülkébe, lefektette. Utánuk megyek, és nagy megkönnyebbüléssel hallom, hogy nincs nagyobb baj, a repeszdarab a jobb szeme fölött a homlokán sértette meg, és a seb nem mély, már be is kötözték az óvóhelyi mentőládából. Újabb hálaimát mondunk a jó Istennek ezért a kegyelemért, és kezdünk lassan körülnézni, hová jutottunk.

Egy szűk pincefolyosón ülünk szemben a házmesterlakás ajtajával, előttünk épp csak annyi a hely, hogy nagy nehezen el lehet járni, a ház lakói a folyosó folytatásában és az abból nyíló fáspincékben kuporognak. A levegő szörnyű, bűzös és vastag, de viszont meleg van, mi legalább is úgy érezzük a csikorgó külső hideg után. Tőlünk 3-4 méternyire vezet fel pár lépcső a ház lépcsőházába, amely közvetlenül a szabadba nyílik, innen jön valami friss levegő.

A pince lakói között hamarosan két ismerőst találok, egyik vitéz Gavora Zsigmond építőmester, másik Villert úr, a Kaszap Jenő tervező gépészmérnök tisztviselője. Ők kedvesen fogadnak, részvéttel hallgatják hevenyészett elbeszélésünket a bennünket ért csapásról, és a legjobb szívvel segíteni készek rajtunk. Kapunk matracokat, mécsest, megengedik, hogy a folyosói padon maradjunk, sőt egy tányér meleg bablevesre is meginvitál a Gavora felesége. Ez jól is esik, mert közben már dél is elmúlt, és mi ma még alig ettünk egy falat kenyérnél egyebet. Megint a hála érzete tölt el bennünket a Gondviselés iránt, hogy jó emberek közé kerültünk, de hamarosan felváltja ezt a szorongás a jövő szörnyű bizonytalansága miatt. Mi lesz itt velünk, ennivalónk legfeljebb szűkösen elég néhány napra, mi lesz velünk azután?

Lassan-lassan kezdünk rádöbbenni, hogy földönfutó koldusok lettünk, mert arra nincs remény, hogy az égő házból éppen a mi lakásunk maradjon meg. A mi lakásunk ugyan még nem égett, amennyire a meneküléskor visszanézve láthattuk, de a tűz bizonyára az egész házra kiterjed, és különben is, az élelmünk legnagyobb része a pincében volt, ezt a németek biztosan kifosztják, ha el nem égne is. Ezek a szörnyű gondok gyötörnek egész délután, ha időnk marad a ház lakóinak érdeklődése és kérdezősködése mellett a magunk gondolataival foglalkozni.

De éjjel, mikor minden elcsendesül itt benn körülöttünk, és csak kívülről hallatszik az aknák robbanása, újból megrohannak a keserű gondolatok, és még soha ilyen nyomorultnak nem éreztem magam. Lepereg előttem a Ráth György utcai házban átélt 26 esztendőnek minden boldog és fájó emléke, mint a haldokló előtt, aki - mint mondják - az egész életét újra átéli. Istenem, hiszen ez a 26 esztendő az életem nagyobbik felét jelenti, ami a mai katasztrófával véglegesen lezárult. Első emlékem a Ráth György utcából még az 1917. év telére nyúlik vissza. Akkor én a Zápolya utcai autójavító-műhelyben voltam beosztva, mint zászlós, és hetenként legalább egy estét töltöttem Margitkáék meleg családi körében - ők akkor is a földszinti lakásban laktak. Voltaképpen ezekben az időkben ébredt - legalább is bennem - az a vonzalom, ami aztán az egész életre összefűzött bennünket. Ha semmi egyéb nem, ezeknek az estéknek az emléke elég lenne ahhoz, hogy a Ráth György utcai lakást örökre kedvessé tegye előttem - de mennyi-mennyi további emlék fűződik a házban átélt két és fél évtizedhez!

1919. januárja óta csekély megszakítással (1920. novembertől 1921. június 30-ig, amikor vőlegény koromban részben a Podmaniczky utcában, részben a Szentkirályi utcában Osziéknál laktam) egész mostanig (1945. január 29) nyújtott nekem ez a ház fedelet, tehát közel egy emberöltőn keresztül. 1919. január elejétől augusztusig szegény jó Miklósunkkal laktunk a földszinti lakás nyugati, fürdőszoba melletti szobájában. Látom magunkat, amikor a kommün alatt saját kezűleg mossuk a kis fehérneműnket (Margitkáék kinn voltak Gödön), látom amint kenyeret dagasztunk, amit aztán a pék olyan kőszikla keményre sütött meg, hogy majd beletört a fogunk. Látom amint az erkélyen a kommün bukása után előízben kerített húsból a Miklós főzte töltött karalábét vacsorázzuk, amire meghívtuk Bíró Zolit és Gulyás Miskát. Előttem vannak a szép mélabús őszi verőfényes délutánok, amiken a proletárdiktatúra bukását követő lázas időkben a Zsilinszky fiúkkal megbeszéljük a helyzetet, és a felszabadultság boldog optimizmusában szőjük a jövőbeli terveket.

Átélem újból azt a forró júniusi napot (1921. június 30), amin Margitkával megesküdtünk a kedves öreg vári templomban, utána együtt ülünk a menyegzői ebéden a Ráth György utcai ebédlőben, és hallgatjuk Nagyapa hozzánk intézett megható beszédét. Ma is látom, milyen pompásan szórakozik ebéd után kinn a verandán édes öreg Keresztünk Ottó bácsival, és hogy búcsúzunk este, hogy a Délivasútról Balatonlellére utazzunk Margitkával. Előttem vannak azok a szép hetek, amiket mint fiatal házasok egyedül töltöttünk a lakásban. Látom Margitkát, mint kezdő háziasszonyt, amint Erzsi segítségével csinálja az első önálló háztartást, és emellett az Erzsi kis fiát dajkálja. Újra átérzem azt az örömöt, amikor az asztalos felhozza a Kékgolyó utcai műhelyből Nagyapám öreg íróasztalát, ami már diákkorom óta az én használatomban volt a csabai otthonomban, és most rendbe hozattam. Ennél dolgoztam ezután még 26 esztendőn át, emellett ülve élveztem az otthon csendjét ki tudná megszámlálni, hány nyugodalmas délutánon és estén keresztül! Most ez is a lángok martaléka lett, benne számos kedves, drága és pótolhatatlan családi levéllel, okmánnyal és feljegyzéssel. Látom azokat a gyönyörű októberi napokat (1921), amikor gipszbe tett bokával sütkérezem a díványon fekve, mert a Rózsa utcai hivatalban a lépcsőn erősen megrándítottam a lábam.

Látom azt a szép verőfényes őszi napot is (1922. szeptember 3), amikor a kis bútorzatunkat felviszik a II. emeleti lakásba, amelyet kiutaltak számunkra, látom hogy rendezzük be és csinosítjuk apránként az első önálló fészket, ami most már egészen a mienk. Látom az Anyagértékesítő raktárából vásárolt puhafa könyvespolcot, amit magam politúroztam délutánokon át, és amire aztán kimondhatatlan boldogan raktam fel a kedves könyveimet, még akkor bőven elfért rajta mind. A felső lakás első berendezése így festett: Az előszoba ajtajával szemben nyíló legkisebb szoba volt az ebédlőnk, a Scholtz nagymama-féle öreg kredenc és ebédlőasztallal, 6 székkel, amelyeknél kényelmesebbet még soha, sehol sem láttam. A középső szoba volt a fogadó, egyben az én dolgozószobám, benne az ablak előtt az öreg íróasztal és mellette jobbról - balról egy-egy könyvespolc. A szobában állott még a gyönyörű öreg fiókos szekrény, a biedermeier asztal 2 fotellel és a kanapéval. A szélső szoba a fürdőszoba mellett volt természetesen a hálónk, egy ágy és egy sezlonnal, ruhaszekrényekkel. Milyen egyszerű volt minden, mégis boldogok voltunk benne, és milyen elérhetetlen álom ez ma számunkra. A negyedik kis szobát, amely itt az előszoba másik oldaláról nyílt, kiadtuk 2 technikusnak (Kispál István és Frits Gyula), akik 2 éven át nálunk laktak. A szoba béréből kifizettük nemcsak a saját lakbérünket, de ez fedezte még a gáz-, a villanyszámlát, sőt a cselédbért is.

Így kezdett a mi kis polgári egzisztenciánk lassan egyenesbe jönni, amikor egy borús októberi délután meghozta a még hiányzó örömet is. Kisült, hogy Margitka napok óta tartó betegeskedésének az az oka, hogy az eljövendő harmadik első életjelt adott magáról. Ezzel egy újabb felejthetetlenül kedves tervezgetés és ábrándozás korszaka nyílt meg a számunkra, amit gondolatban újra átélni is nagy élmény. Ezekben a napokban Mariska volt fenn nálunk, mindjárt őt kértük meg a kis fiunk keresztmamájának (mert soha egyikünk előtt sem volt kétséges, hogy fiú lesz az illető). Látom azt a napot, amikor 1923. tavaszán Panek mesterrel (az Internátus manzardján lakó áccsal) deszkát megyünk vásárolni az Alkotás utcai fakereskedésbe kis teknőhöz, és látom, amint az Internátus alagsori tornatermében együtt gyaluljuk és állítjuk össze a kis teknőt, látom azt is, mikor a használtan vásárolt kiskocsit gyönyörű kék színre újrafényezve hazahozzák. Látom, amint Petikét a János kórházból hazahozzuk (1923. július 15), és először fektetjük le a kis kocsijába.

Látom a ház mögötti üres telken folytatott kertészkedésünket, amint Setét úr (a házmester) hosszúszárú pipájával sétálva az "essőt" kémleli, és biztatja agyondolgozott beteg feleségét: "dógozz mama!". Mintha tegnap lett volna, úgy van előttem az a februári délután (1924), amikor a bécsi utamról hazaérkezve benyitok a hálószobába, és Margitka ott ülteti Petikét a bilire, és boldogan újságolja, hogy ma ült első ízben önállóan ! Látom a Mariska (most már Aka mama) varróműhelyét a kis szobánkban (1925/26), ahová beszaladni Petikének legnagyobb öröme, mert ott van a "nad oá" és "Bözsisz", meg "másik Bözsisz".

Tisztán előttem van az a tikkasztó nyári délután (1925. július 13), amint az alsó, elsötétített lakásban Anyus törli le szegény haldokló Nagyapa homlokáról a halál verítékét, és amint a patriarkák korában járó aggastyán búcsúzik az élettől.

Látom magamat, amint vasárnaponként a kis szobában az első rádiókészüléket építgetem, és látom Petit, aki minden pillanatban elszed a kezem ügyéből vagy egy alkatrészt, vagy egy szerszámot (1926), hogy aztán pár nap múlva, mikor Bácsi Elek az én távollétemben beállított hozzánk, ő mutogassa neki: "ez ládió, nem szabad hozzányúlni!". Közben a középső szobából lett ebédlő, és annak asztala közepén állt mindig egyik szép csiszolt üvegpoharunk. Erre gondolt Peti Csabán, amikor unszolta az anyját, hogy "gyerünk oda, ahol pohár van az asztalon, és Anosz van". (Annusnak hívták akkor a cselédünket).

Látom a keddi "reform" vacsoránkat, amiket hetenként Kornél bácsi és Miklós tiszteletére rendeztünk, akik aztán egész idő alatt kizárólag hivatalos dolgaikat beszélték meg egymással az asztal fölött (1924-27). Ezekben az években hol Édesanyám, hol Kereszt volt a vendégünk heteken át, és sok kedves estét töltöttünk el az öreg ebédlőasztal melletti vacsoránkkal, több ízben Markó Aladár rozsnyói anekdotáin mulatva. Egyáltalán, a húszas (1920) évek jelentették életünk legboldogabb, legnyugodtabb korszakát, amint így az évtizedek távlatából visszatekintek. Évről-évre javuló viszonyok és csökkenő gondok között éltünk csöndesen, csabai Szüleinket évente többször meglátogattuk. Különösebb betegség nem volt a családban (szegény jó Miklósunk állapota csak a húszas évek végén fordult aggasztóra), kedves Öregjeink elköltözését (1925) keresztényi megnyugvással fogadtuk, mert úgy Scholtz nagyapa (83), mint az én nagyanyám (87) szép magas korban, a természet örök törvényei szerint hagytak itt bennünket. Már a harmincas (1930) években elszenvedett veszteségek sokkal mélyebb, fájdalmasabb sebeket ütöttek a lelkünkön.

Hétről-hétre boldogan figyeltük Petikénk testi és szellemi fejlődését. Én főleg vasárnaponként értem rá vele foglalkozni, mert hét közben bizony késő estig el voltam foglalva, különösen a Steauánál töltött években (1925-1928). Vasárnap délelőtt aztán nagyokat sétáltunk vagy a Kis Svábhegyen, vagy a Vérmező körül, vagy fenn a Vár patinás utcáin gyönyörködtünk az őrségváltás pompájában, ez Petit különösen érdekelte. Egy ízben, mikor a Szt. János kórház mellett jöttünk el, megmutattam neki, hogy melyik épületben született. Ezen elgondolkodva egyszer csak megszólalt: "Anyika még nem is tudja, hogy én hol születtem, majd megmondom neki".

Vasárnaponként rendesen lenn ebédeltünk Apuséknál, ebéd után jól esett a pihenő és az újságolvasás egy-egy jó szivar mellett, és a délutánt a rádió babrálás és hallgatás foglalta le. Milyen vigasztaló és andalító így gondolatban végigélni ezeket a boldog esztendőket, és a jelen sivárságából a múlt emlékeihez menekülni. Még napsugaras időkben is mélyen átéreztem azt a szép költői mondást:

Mert a boldogságra kevés csak a jelen,
A múlton épül az s az emlékezeten.
(Tompa Mihály)

Mennyire gazdag ma az, akinek legalább olyan szép emlékei vannak, mint nekem, és milyen nagy szükség lesz az emlékezetre az eljövendő időkben, amik még reánk várnak! Ahogy ezeket a sorokat egy esős májusi alkonyatkor leírtam, kipillantok a Szentkirályi utcai lakás ablakán, és íme! Pompás szivárvány ível a klinika romjai felett. Vajon szimbólum-e ez a mostani bánatos hangulatomban? Lesz még nekünk szivárványunk és kék egünk az életben is?

Élénken előttem van az a nap is, amikor lakásunkba bevonult a telefon (1929), amelyet a középső szobában egy sarokban az ablak melletti kis asztalkára állítottunk, ugyanígy a használtan vásárolt Continental írógép első szereplése is kedves emlékem. Ez is ott állt a középső szobában az íróasztal baloldalán felállított kis vaslábú asztalkán, mely utóbbi viszont még az Anyagértékesítő raktárából származott. A telefon és az írógép a szakértői működésem fontos és régen nélkülözött eszközeit jelentették a számomra, ez most mindkettő mint elérhetetlen álom tűnik fel előttem.

Ugyanebbe az időbe visznek vissza azok a kedves emlékek, amelyek a Peti első iskolába járásához fűződnek. Ott végezte a 4 elemit a Városmajor u. 59. alatti "isi"-ben, napról-napra rótta a Roskovics utcát a kis háti táskájával, és ma is előttem van a kis irha bőr bundája, amit Pistitől kapott. A Roskovics utcában lakott különben egyik osztálytársa, Fodor Dezső, haszontalan kölyök, aki szegény Petit folyton üldözte és bántotta, és nem tudott előle menekülni, mert egy útjuk volt. Peti kicsit passzív béketűrő gyerek volt, aki inkább némán szenvedett, mintsem hogy ő is jól odavágott volna, azt aztán a másik kihasználta. Ekkor szerkesztette Peti a "Mesevilág"-ot, amit ceruzával annyi példányban írt, ahány előfizetője volt. Szerencse, hogy ez utóbbiak száma csupán 2-3-ra rúgott (Apusék, Adika, Kori bácsi), mert különben nem győzte volna a munkát. Vasárnap reggelenként mindig odabújt mellém az ágyba, és játszottunk "nagy Rókát és kis Rókát", ami az alvás végét jelentette számomra, mert hiába próbáltam a játékot úgy irányítani, hogy "nagy Róka most alszik", erre a trükkre hamarosan rájött a kis Öreg, és annál hevesebben kezdett rúgkapálni.

Óh, bár visszahozhatnám ezeket a vasárnap reggeleket! Az iskola meghozta a hangját és dalolási kedvét is, igazán kedves, bájos kis gyermekdalokra tanította őket Ádám Jenő énektanító bácsi ("Húsz kis pipi útrakel...", "Virágéknál ég a világ", "Katica a pitvarba", stb), és rendesen reggelenként a nonoban ülve énekelt, hogy csak úgy harsogott tőle a lakás, sőt a világítóudvaron át a földszinti lakás is. Úgyhogy az öreg Szmertnik Pista bácsi egyszer megfogta Petit az udvaron, és jóságos szeretettel megmagyarázta neki, hogy olyankor nem illik énekelni.

Az emlékek hosszú sorában most egy bús, keserves emlék következik: 1931. március 6-ának borús hajnalán megszólal a telefon, és a Grünwald szanatórium orvosa jelenti szegény jó Miklósunk halálhírét. Sohasem felejtem ezt a keserű hajnali órát, mintha a föld szakadt volna le mellettem, és a szakadék szélén állanék. Óriási űrt hagyott maga után szegény jó megboldogult Öcsém, hiszen a testvéreim közül Ővele töltöttem a legtöbb időt együtt, nagyon összeszoktunk, és alig volt dolog az életben, amiről ne gondolkodtunk volna egyformán. Azóta is mindig összefacsarodott a szívem, valahányszor a telefon ilyen szokatlan órában megcsendült. Bizony az 1931-ik esztendő a Miklós után való bánkódásban és gyászban telt el, alig maradt ebből (az évből) kellemes emlékem.

932. megint gyászt és bánatot hozott, november elején jött édes öreg Keresztünk - Peti ómamájának - halálhíre. Édesanyám éppen nálunk volt, és Vele együtt utaztunk le a temetésére. Sok kedves időt töltött nálunk a felső lakásban, élvezte a pesti életet, örömmel látogatta a pesti ismerőseit (Kratochvill Róza nénit, Benedictyéket, Rózsáékat, stb). Eldiskurált az öreg Donát nénivel, színházba ment Margitkával, oly jól esik rágondolni most is, hogy talán nekünk is sikerült az élete utolsó éveibe ilyenkor egy kis örömet és derűt belevinni, és gyerekkorunktól kezdve élvezett szeretetét viszonozni.

933. januárjából megint egy kedves emlék: beteg vagyok, fekszem az ágyban a hálószobai ablak mellett, Pusi - a kis sárga daxli, akit a gödi Jézuska hozott az elmúlt Karácsonykor - ott ül az ágyam előtt, csöngetnek az előszoba ajtón, belép Anyus a szobába, Pusika kirohan a szoba közepére és mérgesen megugatja, életében először. Sok-sok örömet szerzett ez a kis állat mindhármunknak rövid kis életében, mert 1934. nyarán ki is múlt szegényke. A hűség és ragaszkodás mintaképe volt, és okosabb volt sok embernél. Mikor vasárnap esténként hazaérkeztünk Gödről, már messziről megismerte léptünk hangját, és leírhatatlan örömmel ugatott, vinnyogott míg az előszoba kulcsot a zárba dugtam, és örömében mindig összepisilte az előszoba hosszú szőnyegét.

933. ápr. 1-én hagytuk ott a kedves kis II. emeleti lakást, és leköltöztünk az Apusék földszinti lakásába, mert ők már ekkor állandóan Gödön laktak. Fájt a szívünk elhagyni ezt a kedves fészket, ahol életünk 11 boldog esztendejét eltöltöttük.

Látom 933. Pünkösd vasárnapját: Apáék és a lányok feljöttek hozzánk a filléres gyorssal, ott voltak Miklós kislányai is, nagyon boldog napot töltöttünk együtt. Édesapám ekkor volt utoljára nálunk, még ekkor nem tudtuk, hogy nemsokára Tőle is búcsúznunk kell. Délelőtt kinn voltam Vele és Anyával a Margitszigeten, megmutattam nekik a tündéri rózsakertet, milyen örömmel nyesett szemzéseket a legszebb rózsatövekről. Sajnos virágozni már nem látta a szemzéseket.

Előttem vannak a kedves szombat délutáni ozsonnák, amikor Thamm Pistáékkal ülünk az ebédlő asztal körül. Pista mindent kritizál, Frici is válogat, Ranki röstelkedik rajtuk, de azért szépen eltűnik a csörgőkígyó-húsnak nevezett csabai kolbász és a tovotte zsírnak gúnyolt tejszínkrém. Látom azokat a csöndes májusi délutánokat, amikor az ebéd utáni pihenő után az íróasztalomnál ülök, szemben látszik a Kékgolyó utcai házak teteje, szakértői véleményeken dolgozom, és az ablakon kitekintve az aranyeső dús fürtjeiben gyönyörködöm.

Megint más látomás: téli napokon az ügyetlen naiv feketerigók futkosnak és ugrálnak a tiszafák tövében, hány szép tavaszi reggelen ébredtem fel ezeknek a kedves kis dalosoknak a trillázására, amikor az ágyban fekve éppen a szemembe sütött a mélyenjáró kora tavaszi nap. Előttem van a lakásunkhoz vezető folyosó, oszlopán 12 cserép élénkpiros muskátlival, amelyeknek tartóit magam készítettem. Ezeket nyaranta, míg mi Gödön tartózkodtunk, Glatz néni gondozta, és ennek fejében délutánonként ott hűsölt a mi előszobaajtónk előtt.

Látom, hogy reggelenként Petivel versenyzünk a reggelizésben és öltözésben, hogy együtt indulhassunk el hazulról, együtt mehessünk a 3-as autóbuszig, amire én felszállok, ő pedig gyalog megy az Attila utcai gimnáziumba. Ahol az autóbusz a Vérmező táján utoléri Petit, ott örömmel integetünk egymásnak.

Megint szomorú évek, szomorú napok tűnnek fel emlékezetemben, 1934. májusában költözött el közülünk Édesapánk, két évvel később, 1936. május 11-én hagyott itt bennünket árván édes jó Anyánk. Nyári forróság volt, amikor a békési ciprusok alatt, előrement kedvesei mellé örök pihenésre elhelyeztük. Nagyon árván jöttem akkor vissza a Ráth György utcai lakásba, és tulajdonképpen akkor éreztem először, hogy egészen felnőtt lettem! Alig ocsúdtunk fel ebből a fájdalomból, 1937. koratavaszán, március 7-én újabb gyász sújtott le ránk, Apus lehelte ki istenfélő, megbékélt lelkét a Ráth György utca szélső szobájában. Élénken előttem van az az álomtalan éjszaka, amelynek hajnalán lehunyta a szemét.

De térjünk vissza az élethez, Peti fiunk szépen, és csak örömet szerezve fejlődik és érik lassan felnőtté. Látom 1937. május 22-ét, amikor a konfirmációja után együtt ebédel az egész család a Ráth György utcai ebédlőben. Utána a tegnap átvett gyönyörű Wanderer kocsival viszem ki Gödre Anyust és Kornél bácsit, útközben akkora felhőszakadás ért utol bennünket, hogy a megyeri csárda táján agyig gázoltunk a vízben. Hány kedves órát és napot szerzett nekünk a mi becézett "Wandink" Gödre, Csabára, Sámsonba, Rozsnyóra, a Felvidékre, a Balatonra menet! Ezóta pedig az otromba kezek alatt bizonyára ő is ronccsá vált, magával vivén életünk számos kedves emlékét. Sic transit (gloria mundi - így múlik el a világ dicsősége)!

1938. nov. 2. este 8 órakor szívszorongva ülünk a rádió előtt az ebédlőben Margitkával, még Rozi is bejött a konyhából: Imrédy miniszterelnök mondja be az örömtől elcsukló hangon az első bécsi döntés eredményét, Komárom, Rozsnyó, Kassa, Munkács és Ungvár visszatérését a csonka hazához. Oh miért is kellett ennek az örömnek oly hamar elhervadnia, és miért kellett nekünk mindent megint – talán örökre - elveszítenünk!

1939. május elejének egyik szép vasárnapja. Fekszem az ágyban már hosszú hetek óta a visszérgyulladásos lábammal, mikor megszólal az előszoba csengője, és ismerős kedves hangok ütik meg a fülemet. Aka és Adika leptek meg bennünket, váratlanul feljöttek a filléres gyorssal, és elhozták magukkal a kis csabai kert gyönyörű gyöngyvirágait – de boldog voltam akkor, leírni nem lehet!

Újra átélem azokat az őszi vasárnap estéket, mikor (Tápió)Györgyéről, Nagykátáról gazdag vadászzsákmánnyal megrakodva nyitom ki az előszoba ajtaját, és Rozi szívszorongva lesi, nem hoztam-e túl sok foglyot és nyulat, amelyeknek a kopasztása és nyúzása az ő - nem nagyon kedvelt - feladata lesz. De jól esett az egész napi járás után az egy tányér levesből álló könnyű vacsora, a meleg fürdő és utána a puha ágy.

1940. őszén vasárnap délelőtti kedves szórakozásom volt az öreg békési "Kutron" óra javítgatása. Ez a nagymama békési házában állt az íróasztalon, felejthetetlen kedves halk hangon ütötte a negyed órákat, és gyermekkorunk egyik legkedvesebb emlékét jelentette. 1940. októberében hoztam fel magammal, és sikerült kijavítani. Szorgalmas babra munkával új alkatrészeket készítettem bele, és nagy öröm volt az ütését újra hallani. Fenn állott a könyvszekrény tetején egész 1944. májusáig, amikor - szerencsés előérzettől hajtva – visszavittem Csabára a lányoknak. Így legalább ez megmenekült a pusztulástól.

A negyvenes (1940) évek vasárnap délutánjainak rendes mulatsága volt az alsóspartink, ezeket felváltva tartottuk Ridly Pista, ny. törvényszéki másodelnök, Cristofoli Vince és Susits Loránd, kincstári ügyész és jómagam lakásán - nálunk a Margitka híres tepertős pogácsája és jóféle Vácról szerzett olaszrizling mellett. Hány kedélyes órának volt, most már örökké néma tanúja a Ráth György utcai dolgozószobám, és benne a Scholtz nagyapa hagyatékából származó régi kártyaasztal. Ez is elmúlt, talán visszahívhatatlanul! Hol lehetnek most a régi vidám partnerek? Hány éli túl közülünk ezt a kataklizmát?

1941. januárját és februárját megint jóformán az ágyban töltöttem a visszeres lábammal. Látom magunkat délutánonként, amint Petivel tanulgatunk, készítem őt elő az ábrázoló geometriára, ami neki a Műegyetemen teljesen új dolog lesz, és az angol nyelv első leckéit is ekkor vette tőlem az én derék kis fiam. Vajon hol van ő most, nem érezte-e meg a távolból a szülői otthon pusztulását?

Szerda délutánok (ősztől tavaszig) tűnnek fel előttem, mikor 5-6-ig Mrs.Douglassal ülünk az asztal mellett, és angolul társalgunk, vagy olvasunk, és megbeszéljük az olvasottakat ezzel a ritka intelligenciájú, és igazán előkelő lelkű öreg angol hölggyel, akitől 1936. óta veszek órákat. Glatz Edus útján ismerkedtem meg vele, és nagyon megszerettem. Azt hiszem, ennek a passziómnak is vége – vajon él-e még szegény Mrs.Douglas egyáltalán? Szinte elképzelhetetlenül sanyarú viszonyok között tartja fenn magát ez a derék asszony egy óbudai odúban a lányával együtt. Tanítványa csak mi ketten vagyunk Edussal, van egy korhely fia, aki mindenét elissza - és ennek dacára a gondolkodása, az élet dolgairól való felfogása előkelőbb, mint némely grófnőé. Segítse őt meg a jó Isten, és úgy fizessen neki ezutáni életében, amint megérdemli.

Látom a téli estéket, amint Peti az erdélyi és gödi színes felvételeinket vetíti az én szobám ablakára kifeszített rajzpapírra a gyönyörködő családi kör számára. Hogy megszínesednek ezek a téli esték a nyár eleven, meleg hangulatától. Sajnos, úgy a fényképezőgép, mint a több százra menő színes diapozitívek mind elpusztultak! Nem fogunk többé gyönyörködni bennük.

Próbáljam-e még tovább itt tartani a Ráth György utcai otthon elhalványuló kedves emlékeit? Milyen jól esett nyári délutánokon, mikor ebéd után kissé megpihentem a hűvös lakásban, kiülni a Glatzék kedves családi körében a ház fala árnyékába, ahol Glatz nénit a fiai és öccse (a kedves, joviális Miska bácsi) naponta meglátogatták, és megtárgyalni a háború eseményeit, meg a házban történteket.

Térjünk most már vissza a sivár jelenbe, és próbáljuk ezeknek a napoknak a krónikáját tovább fűzni, hogy ha majd Peti hazajön, ezekből a lapokból megtudhassa, mi történt velünk.

1945. január 30-31. - Mi hárman, Anyus, Margitka és én a pincefolyosón lévő padon, félig ülve, félig ledűlve töltöttük hontalanságunk első éjszakáját, talán még aludtunk is valamit, Pistiék pedig beljebb, a pincefolyosó egyik beugró fülkéjében kaptak helyet, és abban kuporogtak.

Reggelire egy üres teát ittunk, meleg vizet az asztalosműhelyben kaptunk, és a magunkkal hozott kevés kenyérből ettünk. Utána körülnéztünk az új környezetben. A folyosónak az utca felőli végéből nyílt a Veres-féle asztalosműhely, egy utcai üzlethelyiség, amelynek kirakatablakai ölbe rakott lécekkel és deszkákkal vannak eltorlaszolva. Ez a kb. 1 m vastag torlasz Gavora úr optimista véleménye szerint aknatalálat ellen is biztonságot nyújt. A helyiség ajtaja az utcavonalra merőleges közre nyílik, és innen kap a helyiség némi világítást. A ház lakói nappal itt tartózkodnak, Gavoráék itt is alszanak a földre terített matracokon. A lövedékek érkezési iránya kb. párhuzamos az utcafronttal (az oroszok az Istenhegyi út felől lőnek), és így talán közvetlen találat nem fog érni bennünket. Ugyancsak az asztalosműhelyben tanyázik néhány magyar tüzér, akiknek a páncéltörő ágyúja a szomszéd, 13. sz. ház előtt van felállítva, torkolattal az Istenhegyi út felé. Lőni nem lőttek még vele, úgy látszik tanktámadásra számítanak a hegy felől.

Tovább folytatjuk az ismerkedést a ház lakóival, és ki tudja, hányadszor el kell mesélnünk a menekülésünk történetét, és az oroszokkal való első találkozásainkat. Mind igen részvéttel hallgatnak, és segítőkészséget tapasztalunk mindenki részéről. A házban többnyire kis, 1-2 szobás lakások vannak, és ennek megfelelően szegény kisemberek (nyugdíjasok, munkások, kisiparosok) laknak, akik maguk is csak csekély élelemkészletek fölött rendelkeznek. Igen kedves úriemberek a földszinten lakó Saly Endréék, aki nyug. OTI titkár, felesége igazi úriasszony, velük az első megismerkedés percétől kezdve nagyon összebarátkoztunk. Hívnak, hogy menjünk az ő lakásukba lakni, nekik van egy üres szobájuk, persze betörött ablakokkal, de azt a szekrényekkel el lehet állítani. Egyelőre azonban a kitört ablakú, jéghideg szobánál többre becsüljük a pincefolyosót, ha büdös van is, de mégis valami kis meleg kijön a házmesterlakásból és a pincefülkéből, ahol egy kis kályhán 8 család főz. Az éjjel sem fáztunk itt, de nappal nagyon szívesen vesszük igénybe a Salyék vendégszeretetét, és elüldögélünk náluk a konyhában, amelynek ablaka a világítóudvarra néz, és még üveg is van rajta.

Itt lakik a házban Kollár Gábor hentes (akinek azelőtt az Endresz téren, az OTI bérház helyén állott kis földszintes házban volt az üzlete), Szentmiklóssy kárpitos felesége, Pfisterer nyug. Földművelési miniszteri tisztviselő, Zombory bácsi, szintén valami kis nyugdíjas, Horányi úr, szegény ágrólszakadt építési tisztviselő, most talán székesfővárosi díjnok, aki Füzesgyarmatról származik, és így földiek vagyunk, Gombos nevű sofőr, Kopasz úr, a ház légoltalmi parancsnoka, és még sokan, akiknek a nevére már nem is emlékszem. Egy szegény öreg zsidóasszony, valami Könczölné, jut még az eszembe, ő is hozott egyszer nekünk egy marék szárazbabot egy hihetetlenül piszkos papírzacskóban, és ennek fejében végig kellett érdeklődéssel hallgatnunk az ő előkelő rokonságának felsorolását. Ő szegény pár nap múlva, le akarván menni a szüntelen aknatűzben a pár házzal lejjebb fekvő Bíró-féle vendéglőbe ebédelni (?), az utcán aknaszilánk találatot kapott, és nem láttuk többé.

Még egy haláleset fordult elő a házban, szegény Kollárt egy másik hentessel együtt a nyilasok elhurcolták a Böszörményi úti csendőrlaktanyába lovat vágni, és a Böszörményi úton akna érte őket, és Kollár mestert agyonütötte. Ide hozták haza holtan, és a lépcsőház földszintjén helyezték el a koporsóját, amíg el lehetett temetni.

A második éjjel Anyus és Margitka az asztalosműhelyben kaptak fekvőhelyet, mi Pistiékkel a pincefolyosón töltöttük az éjszakát, és talán aludtunk is valamit. Hihetetlen, hogy az ember mit meg nem szokik! Mosdásról, szájmosásról szó sincs már napok óta, itt a házban nincs víz, a mi kis tartalék vizünket, amit a Ráth György utcából a demizsonban elhoztunk, menekülés közben ott kellett hagynunk a ház fala mellett. A szomszéd házban van ugyan egy talajvízkút a pincében, de abból csak nagyon szűken adnak idegeneknek vizet, és nekünk egy kulacson kívül még üres edényünk sincs.

1945. febr. 1. - Kora reggel Pistivel nekiindulunk, hogy a Vízművek kútjából vizet hozzunk. Viszünk két vödröt a házból, de kötelet nem, pedig a mélyből kell meríteni. Az aránylagos csöndben átóvakodunk a közön és a Kékgolyó utcán, és miután az utcai csorgónál sokan állnak sorban, bemegyünk egész a kúthoz, amely a mi régi ebédlőnk ablakával van szemben a nyúlistálló mögött, de sokkal mélyebben. Itt aztán egy jólelkű katona a saját kötelével felhúzott vödörből ad pár liter vizet a mi vödrünkbe is. Szeretnék felkapaszkodni a töltésen és a kerítésen, hogy egy pillantást vessek a házunkra, de azt sem tudjuk, hogy a házban ki van, oroszok-e vagy németek, és hogy nem lőnek-e rám, ezenkívül kezdődik már az aknatűz, így jobbnak véljük Pistivel, ha a csekély kis vízzsákmányunkkal minél gyorsabban hazaszaladunk.

Az egész nap ideges várakozással telik el, úgy látszik, hogy a hadi helyzet nem változott, az oroszok nem jönnek előbbre, pedig mi már nagyon szeretnénk véglegesen orosz megszállás alá kerülni, akkor talán elmehetünk valamerre, ahol tűrhetőbb viszonyokat találunk. A helyzet amúgy is reménytelen, legfeljebb arról lehet szó, hogy 1-2 héttel előbb, vagy később adják meg magukat végleg ezek a szerencsétlen németek és nyilasok. Gavora úr esztelen optimizmusa, amellyel állandóan a "felszabadító" sereg beérkezését várja és hirdeti, már csak bosszantja az embert.

A Ráth György utcai ház halottai: Kasics néni, öregség, Göllner Frici bácsi, aknaszilánk találat a ház előtt az utcán, Raksányi Zoltánné, átlőtték a lábát a meneküléskor és elüszkösödött.

A történet folytatása...

(Írta: Asztalos Sándorné)

1945. januártól 1956-ig nincs ostrom feljegyzés - ennek magyarázata egy latin közmondásban lehet, amit Sándor ide írt, de sajnos én már nem tudom megfejteni:

"Accidit in puncto, quod
non speratur in anno."
(Gyakran egyszerre jön, amit sokáig hiába reméltünk - AGy)

Hát én megpróbálom ennek az időnek az eseményeit leírni, amennyire még emlékszem:

Már emlegettük az Enyedi közi menedékhelyen, hogy kéne valamit csinálni, itt nem maradhatunk örökké. Aztán meghallottuk, hogy a János kórházban van egy hivatal, ahol lakást utalnak ki a hajléktalanoknak. Fel is kerekedtünk sok köszönetet mondva és elbúcsúzva a társaktól, meglévő kis motyónkkal elindultunk. Megláttuk a teljesen kiégett és rom házunkat - az erkélyünk falán egy kis üres madárfészek feküdt - vajon annak a lakói élnek-e valahol. Rettenetes nehezen vánszorogtunk - s mire odaértünk a János kórházhoz - bezárt már a hivatal. Hát most hova? Sándornak eszébe jutottak Manningerék. Anyámnál volt 1-2 kockacukor, azzal erősítettük magunkat. Manningerné igen barátságtalanul fogadott, mondván tele van menekültekkel, egy éjszakát tölthettünk a fürdőszobájában. Menekültet egyet sem láttunk, és a hideg fürdőszobakő sem volt leányálom - de tető volt a fejünk felett.

Másnap megint csak Sándor volt, akinek eszébe jutott valami: Cristofoliék a Pasaréten a Csévi úton vészelték át az ostromot a fiuk lakásában. Ott aztán olyan szeretettel fogadtak, amit meghálálni sose tudunk. Itt olyan szerencsénk volt, hogy egy nagy szuterén helyiséget épp aznap hagytak el az oroszok. Boldogan letáboroztunk, még matracok is voltak, és rajtunk kívül még bizonyos Mara nénit - Margit rokona - tettek be hozzánk. Enni is adtak időnként, hiszen nekik se volt sok. Egy ajtó nyílt a pincébe, ott egy kecske lakott, a természet csodája: sose láttam, hogy enni valót adtak volna neki, csak egy csomó újságpapír volt mellette, azon élt, bár tejet nem adott, amit nem lehet tőle rossz néven venni. De hát nekünk kellett enni, Margiték nem tarthattak el bennünket.

Megint csak Sándornak jött ötlete, a Hűvösvölgyben volt egy OTI üdülő, elment oda kérni élelmet. Kapott egy kis krumplit, kelkáposztát és hagymát. Én ez utóbbiba vitaminszegénységemtől hajtva beleharaptam, mint az almába. Másnap reggel Sándor felül mellettem a matracon, és azt mondja: "Édeském, máskor ilyet ne csinálj!" A kelkáposztának is van története. Mondja Sándor: "Ehhez jó lenne egy kis fokhagyma!" - "Hát most kivételesen edd meg anélkül!" Ezt alig hogy kimondom, jön Vince: "Ástam a kertet, találtam egy fokhagymát, nem kell maguknak?" Egyszer meg finom lángost kaptunk, és ekkor betoppan Nati. Nem tudom honnan tudta, hogy itt vagyunk - persze őt is megkínáltuk – sokáig emlegette, hogy milyen jó volt. De más vendéglátást is csaptunk: séta közben egy pad alatt Sándor meglát pár szem nyers kávét. Felszedni pillanat műve volt, otthon megpörköltem, és meghívtuk Vincééket feketére. De aztán volt olyan nap, hogy az égvilágon semmink sem volt. Kóvályogtunk az utcán, egyszer csak Sándor észre vesz a porban egy karéj kenyeret. Otthon leporoltam, megpirítottam, és az volt a "mindennapi kenyerünk". Máskor a háziak főtt krumpli héját kaparintottam el, mielőtt a szemétbe dobták volna. Egy reggel meg bedülöng hozzánk egy részeg orosz, és már nyúl a hátizsákomért, amiben egész vagyonunk volt. Mondom neki: "Ne bántsd, sztari mamáé!" ránézett Mara néni ősz fejére, és nem nyúlt hozzá - kidülöngött.

Na de lassan itt is azon gondolkodtunk, hogy tovább? Anyámat féltettem, mert minden nyomorúság mellett még hasi fájdalmai voltak (később Bakay megoperálta ágyék sérvvel). Hát kimentünk a hűvösvölgyi ev. szeretetotthonba, s megkértük, nem tudnák-e őt befogadni. A pap, Zulauf először azt mondta: nincs hely, de a felesége Kermeczky Bözsi, akit fiatal kora óta ismertem, anyáink is jóba' voltak, megkönyörült, és Anyus ott maradhatott. Meg is hálálta nekik, varrt, foltozott, tán még a konyhán is segített. Mi meg kaptunk finom alma levest. Így kissé megnyugodva "haza"-tértünk.

Még egy látogatónk volt, Vilma néni Mariskája, akit csónakon áthoztak az oroszok, mert már minden hidat felrobbantottak a németek (teljes céltalanul, mert mindkét oldalon már ott voltak az oroszok). Ő mondta, hogy náluk semmi baj sincs, érintetlen a lakásuk, de Oszi bácsi meghalt (súlyos betegen), egy szekrénybe temették el (festetlen puhafakoporsóba - lásd Scholtz Kornél emlékiratait - AGy). Közben Sándor elgyalogolt a Holdvilág utcába, hogy mi van a mi lakásunkkal, amit egy diplomata - aki elmenekült - bérelt. Nem volt nagyobb baj, csak a verandára vezető ajtó és fal volt kitépve és a fürdőszoba fal. Visszajövet elhatároztuk - mivel azt hallottuk, hogy a Ferenc József híd helyén ideiglenes hídon át lehet menni - hogy megyünk Vilmához a Szentkirályi utcába. Anyut valami targonca félére ültettük, meg a motyónkat is, és elindultunk. Mire odaértünk, lezárták a hidat. A közelben laktak akkor Komjáthyék. Oda kéredzkedtünk éjszakára. Mikor meglátott minket Elli, iszonyat ült ki az arcára (mi tagadás, ágról szakadtan nézhettünk ki), be se engedett a szobába, csak az előszobába tett ki egy vaságyat, de hát fedél volt a fejünk felett.

Másnap aztán átmentünk Pestre. Sokkal kevesebb volt a rom, Vilma néninél meleg fogadtatás, szeretet. Borsó főzelék volt minden nap, de micsoda finomság volt ez nekünk! Terített asztal, Mariska felszolgált - csak Oszóka hiányzott nagyon. Nem sokára Anyámat szemben a klinikán Bakay szerencsésen megoperálta.

Én meg egy nap kimentem Gödre, mi ott a helyzet, nem mehetnének-e már Öregeink haza? Vonat már járt, csak marhavagonokkal. Hát ott állt a ház, de a kedves szomszédok sok mindent "elzabráltak" (pl. a hallból egy szép szekretert, olyanféle, mint Jutka szobájában van, egy biedermeier díványt és asztalt, stb...). Kinéztem a kertbe is, hát látom: két orosz mászik át a kerítésen. Rájuk kiáltottam: "Davaj, professzor domo" - remekül megértették, és röhögve visszamásztak. Egy másikkal már nem volt olyan szerencsém, mert most ő mondta nekem: "Davaj, robot". Odakiáltottam Benkőnek, Kornél bácsi kertészének, mondja meg a családnak, hogy elvittek az oroszok. A nagyállomásra kellett menni, lőszeres ládákat raktak ki, de tovább nem törődött velem az én oroszom, egy kis ácsorgás után hazamentem.

Otthon beszámoltam, és latolgattuk, hogy talán majd ki lehet menni. Közben már kezdtem háztartást vezetni, mire Sándor hazahozta a több milliárd Pengőt, már alig kaptam érte valamit, úgy megszaladt az infláció. Egyszer vásárlásból hazajövet éppen nézegettem az előszobában azt a keveset, amit hazahoztam, mikor a nyitott ablakon beszól valaki: "Kezit csókolom, Édesanyám!" - "Petikém" – kiáltottam boldogan, a szobából meg Anyám és Vilma néni is kiszaladtak, mert azt hitték, megbolondultam. Hát ha mindent el is felejtek életemben, de azt a boldog pillanatot sose. És ez kísér végig életemben, minden bajban ott az Isten segítő keze. Most aztán a mi hazatérésünkön kezdtünk gondolkodni, Sándor kiigényelte a Holdvilág utcai lakást a legjobbkor, mert másnap valaki más akarta. Sándor Petivel rendbe tették a falakat, erről ő tud beszámolni. Aztán eljött ideje a beköltözésnek, Csabáról, Gödről, Vilmától kaptunk bútorokat, a többit már Peti tegye hozzá.

Még én Gödről számolok be, egy szép nap kivittem az Öregeket, Kornél bácsi úgy szaladt, hogy Anyámmal alig tudtuk utolérni, s piros volt a füle az örömtől. A nagy házban úgy emlékszem voltak ablak hiányok, de meg jobbnak is látták, ha egymás közelében vannak, Anyám a kiugróba, Kornél bácsi a másikba rendezkedett be. Híre ment, hogy orvos, az oroszok jöttek hozzá, nem hiszem, hogy mindnek szembaja lett volna, de Kornél bácsi nyilván más betegségüket is gyógyította, mert ellátták őket konzervekkel. Bár persze voltak hiányaik is, pl. kenyeret egy időben nem kaptak, csak búzát. Anyu ezt megőrölte a kávédarálón, s abból sütött valami kenyér félét. Hát hála Istennek, őket is nyugodtan hagyhattam. S hadd zárjam azzal: "Az Isten szeretet".


"Habent sua fata libelli" (a könyveknek megvan a maguk sorsa)

A Ráth György utcában elpusztult kedves könyveim jegyzéke

(írta: Asztalos Sándor)

Elpusztult szerszámaim jegyzéke

Gépipari:
Faipariak:
A zárójelbe tett szerszámokat kiizzítva, megrongálva kiástam a hamuból 1945.X.31-én.

1956.

(írta: Asztalos Sándor, Budapest XI, Holdvilág u. 4)

"Accidit in puncto, quod
non speratur in anno."
(Gyakran egyszerre jön, amit sokáig hiába reméltünk - AGy)

1956. október 23. - Du 3 órakor az egyetemi ifjúság tüntetést rendezett a Parlament előtt, követelve a 15 pont teljesítését, ebben sok üzem munkásai és tisztviselői résztvettek. Gerő este 8 után a rádióban beszédet mondott, amely annyira felbőszítette a százezrekre menő tömeget, hogy Nagy Imrét már lehurrogták (nem elvtársak, magyarok!), és a stúdióhoz vonultak, hogy a 15 pontot ott felolvassák. Itt 2 ávós a tömeg közé lőtt, és ezzel indult el a hőskölteménynek beillő forradalom. Én estefelé Szabóéknál voltam, és ott hallottam Dezsőtől, hogy a Szüret utca sarkán iskolás gyerekek állítják meg az autókat, és krétával telefirkálják: fúj oroszok, nem tanulunk oroszul, ki az orosszal, stb. Én is kimentem, és szemtanúja voltam, 10-12 éves kislányok álltak kiterjesztett karral minden autó elé, és így állították le, és összefirkálták krétával, ez még este 9 után is tartott.

1956. október 24. - Reggel rendesen bementem a Jáfiba, talán 5-en voltunk ott, mert a villamosok már nem jártak. Ott lebzseltünk talán 1 óráig, akkor a Körtér felé jöttem haza. Reggel már láttuk bevonulni az orosz páncélosokat a Bartók Béla úton, ezek a Körtérig mentek, és ott már lőtt rájuk a tömeg, az oroszok a hírek szerint passzívan viselkedtek. Mikor én arra jártam, már a vörös csillagok és cégtábla címerek összelövöldözve az úton hevertek. A katonák sapkáján már nem volt címer. A Villányi úton találkoztam Baukó Bandiékkal, akik pénteken szándékoznak hazautazni (Békéscsabára), megkértem őket, hogy vigyenek hírt rólunk a lányoknak. A forradalom egész nap tartott, a Sztalin szobrot ledöntötték úgy, hogy a lábait autogénnel elvágták, nyakára kötelet kötöttek, és teherautóval elvontatták a Nemzeti Színházhoz a Szabad Nép kiadóhivatala elé (Blaha Lujza tér), amelyet szintén feldúlt a tömeg, és kiszórt mindent az utcára. Egész délután és éjjel nagy lövöldözést hallottunk mindenfelől.

1956. október 25. - Délelőtt megint bementem a Jáfiba, voltunk vagy 30-an, onnan déltájban hazajöttem. A rádió 2 órakor bejelentette Gerő távozását. A forradalom tovább tartott.

1956. október 26. - Általános munkaszünet volt, délelőtt gyalog elmentem a Ráth György utcába (a telefonunk már nem szólt), nagy mozgás volt az útvonalon, kenyérért hosszú sorok álltak, ellenforradalmi plakátok a falakon részint kézzel írva, részint nyomtatásban, a forradalmi kormány nevében. Délután olyan hevessé váltak a közelben a robbanások, hogy okosabbnak látszott a kisfiúkkal lemenni az óvóhelyre. Ott is voltunk kb. 7-ig, akkor felhoztuk őket. Este és éjjel is igen erős ágyú- és aknatűz volt egész közel. Másnap reggel hallottuk, hogy az Agrártudományi Egyetem épületében lévő felkelőket támadták.

1956. október 27. - Reggel bemondta a rádió, hogy kimenési tilalom van az egész városban, ha 3 embernél több megy egy csoportban, rájuk lőnek. Délelőtt is még szórványos gépfegyver- és ágyúdörgés hallik. 11 óra után beolvasták Nagy Imre új kormányának névsorát, amely csekély változást jelent a múlthoz képest (Tildy, Kovács B). Egész délután a rádió mellett ültünk, a legfontosabb hír, hogy Anglia, Egyesült Államok és Franciaország együttesen sürgősen az ENSZ elé terjesztik a magyarországi szovjet vérengzés ügyét. A nyugati rádiók szerint egész Nyugatmagyarország a nemzetiek ellenőrzése alatt áll, Miskolcon, Pécsett is nemzeti felkelőké a hatalom.

1956. október 28. - Reggel szemergő esőben elindultam, hogy megpróbáljak rádión üzenni Csabára és Gödre, a Körtéren sok sérült épület, rengeteg üvegcserép, a Szt.Imre szobor felvirágozva, nagy magyar címerrel díszítve, a kirakatüvegeken fehér festékkel felírások: "halál az ÁVO-ra", rengeteg betört ablak. A kövezet felszedve, abból torlaszok emelve az utcatorkolatoknál, ezeket az orosz tankok szétlőtték, és tele a tér törmelékkel. A felkelők primitív plakátjai, röpcédulái az oszlopokon, falakon, ezeket olvassa a tömeg, egyébként nyugalom van. Sajnos telefonálni, üzenni nem tudok. Bementem a Fehérvári úti OTI-ba, Jenőke ott van, nincs bajuk, könnyes szemmel ölelkeztünk össze, ő még nem tudott a külföldi hírekről.

A Bartók Béla úton egy kis Közért boltnál sorba álltam, vettem 1 kg cukrot, teát, stb. Az emberek boldog, felszabadult arccal, türelmesen állnak sorba, mindenki igyekszik türelmes és jó lenni, a kiszolgáló személyzet fáradhatatlanul udvarias. Hazajövet a Szt.Imre herceg út, Budaörsi út eleje, sőt itt a Bajmóci utcai kőtér is tele orosz autókkal, akik láthatóan útra készen várakoznak az indulási parancsra. Alig értem haza, bemondja a pesti rádió, hogy a kormány azonnali tűzszünetet rendelt el a fegyveres erőknek, ezután csak arra tüzelnek, aki megtámadja őket.

Elképzelésem a helyzetről: Az oroszok megijedtek a világszerte megnyilvánult felháborodástól, és visszarendelték csapataikat, ráparancsoltak a magyar "nemzeti kormányra" is, hogy szüntesse be a vérontást. A szovjet ezzel igyekszik enyhíteni a helyzetét, ami a Biztonsági Tanács mai ülésén ki fog alakulni, ezzel remélve, hogy a magyarországi népjogellenes eljárását még menteni lehet. Inkább feláldozzák és odadobják Magyarországot, amelyet már úgyis teljesen kifosztottak, és politikailag csak tehertételként jelentkezik a számukra. Egész biztos, hogy a budapesti tüntetők hősi helytállása még a jobb érzésű orosz legénységre is mély hatást tett, a szovjet kormány pedig belátta, hogy erre a népre hiába akarják ráerőszakolni a saját kommunista rendszerüket, az itt senkinek sem kell. Mélységes hálát érzek a magyarok Istene iránt, hogy megengedte ezt a napot érnem, megint helyre van állítva a magyar nemzeti becsület a világ előtt, ahogy ezer év óta talán még soha. Igazolva érzem azt a régi meggyőződésemet, hogy Magyarország nem kommunista, és ebben még az eltelt tizenkét gyalázatos esztendő sem ingatott meg. Most már bízvást nézhetünk a szabad választások elé, ez a nemzet immunis a kommunista fertőzéssel szemben. Este egy orosz lövész osztag tanyázott a töltés mellett, néhány puskalövést lehetett hallani, egyébként csend volt.

1956. október 29. - Ronda esős, zord időre ébredtünk. 9 óra után bementem a Jáfiba, az alsó rajzteremben verődtünk össze kb. 40-en. Próbáltam a telefonon rádióüzenetet feladni, sajnos eredmény nélkül. Mit érezhetnek most szegény lányok, ha hallják a rádióhíreket a Körtéri és Széna téri harcokról! A Széna téren a fiúk egy elfogott ávóst ledobtak a 4. emeletről, és a zsebeit kikutatva fizetési szalagot találtak nála havi 9050 Ft-os fizetésről. A hóhérokat elég magas fizetési osztályba sorolták. Egy Pestről átjött fiatal kolléga meséli, hogy a felkelés központja most a VIII-IX. kerületben van, a Ludoviceumtól befelé az Üllői út mentén a Körútig terjedő háztömbökben. Csupa fiatal tanonc, egyetemista és iskolás gyerek, de bámulatos szervezettséggel harcolnak, állítólag egy alezredes irányítja az ellenállást.

Ma reggel pl. két orosz tank hajtott be a Corvin közbe, a gyerekek pokrócot borítottak a tank kilátó nyílásaira, és a tankok esetlenül forogtak jobbra-balra. A tetején az egyik gyerek megkopogtatta a csapóajtót, mire az orosz kinyitotta, és a gyerek belőtt. Erre az oroszok megadták magukat, és kiszálltak a tankból, a vezetőt meg a gyerekek géppisztollyal kényszerítették, hogy kivezesse a tankot a Körútra, és itt kilőtték a még ott lévő másikat. A fiúk áttörték az óvóhelyek között az átjáró folyosókat, és úgy közlekednek az egész tömbben. A Mária Terézia laktanya is a kezükben van, ott tartják a hadifoglyokat. Rendes parancskiadás is van, szóval katonai szervezettség van köztük. Bebújnak a csatornába, úgy mennek ki az úttest közepére, és ott kibújva dobják az égő benzines üveget a tankba, vagy a kézigránátot a lánc közé. Ilyen hősiességet még nem jegyzett fel a történelem.

"Szép, szép leend az! Sok hasonlót nem szülnek évek, századok"
(Tompa Mihály: Új Semeon)

Csak szegény Dódiékért aggódunk, akiknek a lakása közvetlen a Corvin mozi mellett van. Isten óvja őket is, meg a kis gyerekeket is. Egy munkástanács (Be akartak választani, de nem vállaltam.) választási komédia volt a Jáfiban, elnök Veöreös Bódi, még ő is, Winkler is erősen elvtársoznak, rajtuk kívül senki, mind a legnagyobb felháborodással beszélnek az elmúlt eseményekről. A délután csöndben telt el, lövöldözés nem hallatszott. A bécsi rádió bemondása szerint az oroszok állítólag kimennek a főváros határára. Itt a sziklakápolna (szerintem sziklaközpont - AGy) előtt még vagy tíz orosz tank áll.

1956. október 30. - Megint kisütött a nap. Délelőtt az itt tanyázó orosz trén elvonult, de a sziklakápolna (szerintem sziklaközpont - AGy) környéke még egész nap zsúfolásig tele van orosz páncélosokkal. Gyalogság az egész városban nem látható. Délelőtt lementem a kis postára, és fel tudtam adni egy-egy táviratot Csabára és Gödre, aztán átmentem Laciékhoz. Az útvonal tele van emberekkel, a boltok előtt sorban állnak, egyelőre van elég élelmiszer, katonai autók hordják a boltokba. Igen sok géppel írott és primitív módon sokszorosított röpcédula és plakát, különféle nemzeti bizottságok, forradalmi tanácsok és némi munkástanácsok szerepelnek aláíróként. Elsőnek mind az oroszok elvonulását követelik, szabad választást, stb. és addig sztrájkot jelentenek be, míg ezek a követelések nem teljesednek. Nagy Imre bevette a kormányba Tildyt, stb, és bejelentette az 1945-ös pártok engedélyezését. A kormányt egy szűkebb körű kabinet vette át, egyelőre a régi nevekkel. Ebéd után fenn voltam Szendikénél. Egyébként egész nap csend volt, lövést nem hallottunk. Peti benn volt a gyárban és Pesten, de Dódiékhoz nem tudott bemenni, a VIII-IX. kerület el van zárva, ott a felkelők az urak. A Mária Terézia laktanya sarka és a vele szemben lévő sarokház romokban van.

1956. október 31. - Már éjjel bemondta a moszkvai rádió, hogy az orosz csapatok a "magyar kormány felkérésére" elhagyják Budapestet, és a Kreml hajlandó tárgyalni a "varsói szerződést" aláíró országokkal arról, hogy csapatait kivonja ezekből a rab országokból. Úgy látszik, az orosz el akarja kerülni azt a pellengért, amit ránézve az ENSZ nyilvánossága jelentene a budapesti gyalázatos vérengzésért.

Délelőtt szép napos idő, elmentünk a hegyvidéki templomba, Kendeh Gy. mondott gyönyörű és megrázó beszédet, utána úrvacsorát vettünk. Ebéd után itt volt Laci és Klári, volt miről beszélni. Kérészy P. is jelentkezett, egész idő alatt a felkelők laktanyájában volt, és bizonyosan nem kis része volt a felkelés katonai irányításában. Egyébként a Mária Terézia laktanyai forradalmi csoport irányítója, amint ma megtudtuk, Maléter ezredes volt. Különben kisebb lövöldözésektől eltekintve harci cselekmény nem volt, még délután 2 órakor is vonultak orosz tankok a Budaörsi úton kifelé. Délután itthon voltam, még zavaros a fejem a rengeteg eseménytől, az éjjel alig aludtam valamit. Még fel sem lehet mérni ennek a hétnek a jelentőségét, mindenesetre fordulópontot jelent nemcsak Magyarország, de talán egész Európa számára. A rádió külföldi lapszemléje idézi a londoni News Chronicle cikkét, amely ugyanis szemrehányást tesz az angol népnek azért, hogy azt a szimpátiát, amit a magyar nép mindig tanúsított Anglia iránt, eddig nem úgy viszonozta, ahogy kellett volna, és rámutatott, hogy négy millió magyar él az anyaországtól elszakítva. Micsoda perspektívát nyit ez számunkra, ha a nyugat így kezd velünk törődni, és jelét adja annak, hogy helyre akarja hozni a méltatlan elbánást, amiben évtizedek óta részesített. Csak most vigyázzunk arra, hogy valami kilengéssel el ne játsszuk ezt a rokonszenvet. Egy bizonyos: ilyen szép október 31-ét még nem értem meg. Megható volt, hogy a Csörsz utca sarkán egy kartonlapra írott kis mondatot láttunk tussal rajzolva vékony nemzetiszín festett csíkkal: "Fiúk, ez férfimunka volt!" (Úgy látszik, a cserkészek életjelt adnak magukról 12 évi tetszhalál után).

1956. november 1. - Délelőtt benn voltam a Jáfiban, néhányan voltak csak, holnap délelőtt 11-kor lesz a végleges munkástanács választás. Gyönyörű verőfényes idő, de éjjel erős fagy volt, a fehér krizantémumok mind elfagytak. Déltájban felmentünk Anyikával a Farkasrétre, 2 után értünk haza. Ebéd után pihentem, és olvastam a magyar országgyűlések történetét. Amint besötétedett, látjuk hogy a környező házak ablakaiba gyertyák vannak kitéve, persze mi is rögtön meggyújtottuk a gyertyákat a szabadságharc elesettjeinek emlékére. Délelőtt Adika felhívott Csabáról, hál' Istennek jól vannak ők is, ott is általános sztrájk van. Délben már lehetett telefonálni a városban is, Lacival beszéltem, elsőnek hívott fel bennünket, Kati is beszélt vele. 6 óra után bemondja a pesti rádió, hogy Nagy Imre az itteni szovjet követtel közölte, hogy felmondja a "varsói szerződést", mert újabb szovjet csapatok vonultak be az országba. Kinyilvánítja Magyarország semlegességét, és segítséget kér a négy nagyhatalomtól. Egyben táviratot intézett az ENSZ-hez, hogy a ma kezdődő rendkívüli közgyűlés tűzze soron kívül napirendjére a magyar problémát. Ki tudja, mi lesz ebből, vajon nem további megpróbáltatások várnak-e ránk. Érthetetlen, miért nem tudta ezt Nagy Imre már napokkal ezelőtt megtenni? Talán egyszer erre is jön magyarázat.

1956. november 2. - Délelőtt Jáfi, végleges munkástanács választás, délután rádióhallgatás.

1956. november 3. - Délelőtt az OTI-ban voltam, fülmosás. Délután bemondja a rádió, hogy Nagy Imre kitette a kormányból a rossznevű kommunistákat.

Halló, halló, figyelem!

Megalakult a legszélesebb alapokon nyugvó legeslegnemzetibb legkormány!

Elnök: Nagy Imre, a statárium feltalálója
Tagjai: már nem a régi sztalinisták, Apró Antal, Bognár József, Erdei Ferenc, Molnár Erik, Bebrits Lajos,
stb, hanem a haza Kossuth címeres fiai: Bognár Jóska, Bebrits Lajcsi, Molnár Riki, Apró Anti, Erdei Ferkó, stb.

A legkormány programja:

1. Amint sikerült leöletni a szabadságharcosokat, és suttyomban átmenteni a hű ÁVO kipróbált gyilkosait az "új karhatalom" kötelékeibe, azonnal óvatosan megkérdezzük az orosz csapatokat, hogy ... izé ... vagyis ... (különben az még messze van).

2. Ha egy kicsit megszilárdultunk, a magyar nép szabadon választhat az MDP és a kommunista párt között.

3. Mélységes és szent elhatározásunk, hogy amíg csak lehet, megőrizzük a nekünk oly drága hatalmat (l. Marx: ...)

4. Nagylelkű amnesztiát hirdetünk annak, aki 5 percen belül, de legkésőbb Pünkösdig megadja magát.

5. Mint egy ember állok magam mögött!

Nagy Imre rádióleadó-tulajdonos


A 1956-ról szóló írás ezzel véget ért, de az élet folytatódott, ahogy Asztalos Sándor egész életében zsebnaptáraiba naponta röviden feljegyezte (AGy):

1956. november 4. vasárnap - Részben derűs idő. Hajnalban nagy ágyúzás, lementünk a pincébe. Délután itt fenn pihenés, rádióhallgatás. Este már csönd volt. Leköltözés a pincébe.

1956. november 5. - Egész éjjel nagy lövöldözés, alig aludtam. Délelőtt lézengés, pincei diskurálás, délután is. Estefelé rádióhallgatás. Este a kis szobában feküdtem le, és jól aludtam.

1956. november 6. - Szép napos idő, délelőtt virágszedés, rózsák lefedése Szabó úrral. Délután diskurálás Szabóéknál, stb. Egész éjjel teljes nyugalom.

1956. november 7. - Délelőtt lézengés, szórványos lövöldözés. Délután csend, olvasás, rádióhallgatás. Éjjel csönd volt.

1956. november 8. - Derűs, hideg. Délelőtt hoztunk Petivel egy kanna tejet a háznak az OMTK-ból. Délután pihenés, őrség, kártyázás Gyurival, stb. Anyi el volt Jalsoviczkyéknál. Délután még lövöldözés.

1956. november 9. - Délelőtt sorállás a Bocskai úti Közértnél, voltam a patikában. Délután itt volt Klári Zolival, diskurálás Szabóéknál. Egész nap szórványos ágyúzás, éjjel is erős ágyúszó.

1956. november 10. szombat - Erős dér, fagy. Délelőtt benn voltam a Jáfiban, diskurálás, aztán sorban állás kenyérért a Bocskai úton. Ebéd után pihenés, voltam Pesznechernél, később rádióhallgatás. Egész nap csönd.

1956. november 11. vasárnap - Hideg idő, borús (0°). Délelőtt voltunk a Hegyvidéken (Ordass beszélt). Délután olvasás, gyerekekkel játszás a hálóban. Peti elment Leona néniéket megnézni.

1956. november 12. - Délelőtt Jáfi, lézengés. Voltam Józsi b.-nál, Vilmánál, bevásárlások, stb. Ebéd után pihenés, estefelé rádióhallgatás. Sz. Oszkárral beszéltem telefonon.

1956. november 13. - Reggel Kelenföld csúszda (2 q szén és fa), haza. Voltam a Jáfiban, Csóka u-ban vajért és Józsi b.-nál. Délután tárgyalás Pichovszkyval, Szabónéval, rádióhallgatás.

1956. november 14. - Enyhe idő, 10°. Reggel Kelenföld csúszda, Jáfi, Körtéren át haza, olvasás, játszás a kis fiúkkal.

1956. november 15. - Enyhe idő. Délelőtt Herpy órás (Tigris utca), Szendike. Voltam tejfelért a Csóka utcában. Délután olvasás, voltam Iluséknál, rádiózás, stb. Levelet küldtem haza (Békéscsabára) Ambrus Baba útján.

1956. november 16. - Délelőtt Jáfi, Körtér, bevásárlások, haza. Délután olvasás, sakktanulmányok, stb.

1956. november 17. - 5° Délelőtt Jáfi, bevásárlás a Körtéren, Jáfi fizetésért, voltam Józsi bácsinál. Délután olvasás, favágás, rádió, stb. Este fürdés.

1956. november 18. vasárnap - Délelőtt gyalog voltam dr.Pál-nál a Szt.Domonkos u-ban hazai levélért, ebéden itt voltak Laciék 4-ig, aztán lefeküdtem ágyba. Fűtés a házban.

1956. november 19. - Szép napos idő. Délelőtt bevásárlás Körtéren és Jáfi. Voltam Józsi b-nál, haza. Délután olvasás, rádiózás, stb.

1956. november 20. - Erős fagy, derűs. Délelőtt szénrendelés, Jáfi, Körtér, haza. Délután olvasás, voltam Tóninál, hoztak 1 q brikettet. Levelet írtam Akának. Gyurika beteg volt.

1956. november 21. - Napos, -6°. Délelőtt Jáfi 12-ig, bevásárlás Hamzsabégi út, haza. Ebéd után pihenés, nem volt villany, aztán rabus Petivel.

1956. november 22. - Délelőtt benn voltam a Jáfiban egy ideig, Budaörsi úton haza. Délután olvasás, angol nyelvtanulmányok, rabus Petivel, Szabóék, stb. Anyi kiment Gödre.

1956. november 23. - Első hó! Reggel voltam kenyérért. Itthon rakosgatás, stb. Délután olvasás, rabus Petivel, rádió, stb. Kis ideig nem volt villany.

1956. november 24. - (+2°) Délelőtt Jáfi kis ideig, aztán Vásárcsarnok, haza. Megjött Anyi Gödről. Délután itt volt Klári, olvasás, beszélgetés.

1956. november 25. vasárnap - Derűs hideg. Elővettem a bundát. Délelőtt Szabóék. Voltunk a kelenföldi templomban (Ordass). Itt volt Balázs. Délután kis pihenés, voltam Pesznechernél (nem volt ott). Kis séta, olvasás, fürdés, aztán ágybafekvés.

1956. november 26. - (-2°). Nagy hó esett, de elolvadt, nagy locspocs. Délelőtt Jáfi, hideg, voltam Józsi b-nál, ebéd itthon. Délután olvasás, elaludt a villany, később rabus Petivel, sakk, stb.

1956. november 27. - (+6°). Délelőtt Jáfi, kicsit fűtöttek, 2-ig, ebéd itthon. Délután olvasás, sakk, rabus Petivel. Levelet írtam haza Korompay sofőr útján.

1956. november 28. - (+7°). Délelőtt Németh, Jáfi 2-ig, Közért, villamoson haza. Délután olvasás (1 1/2 óráig nem volt villany), rabus Petivel. Egész nap esett az eső.

1956. november 29. - Esős, borús idő (+6°). Délelőtt Jáfi 2-ig, ebéd itthon. Délután olvasás, sakk, rabus Petivel. Kb 1/2 óráig nem volt villany.

1956. november 30. - (+5°). Délelőtt Jáfi 2-ig. Ebéd után diskurálás a gyerekekkel. Kis olvasás. Voltam Tóninál (nem volt ott), aztán sakk és rabus Petivel. Délelőtt kis ideig itt volt Márti.

1956. december 1. - (+4°). Délelőtt Jáfi 2-ig, haza. Ebéd után itt volt Balázs és Erzsike. Olvasás, aztán gyerekekkel játszás, rabus Petivel, rádió, stb. Enyhe, borús idő egész héten, napot nem láttunk.

1956. december 2. vasárnap - Erős északi szél, kis hó szállingózás, +4°. Délelőtt hegyvidéki templom (Túróczy), aztán voltunk Thamm Pistáéknál 2-ig (autóbusszal). Ebéd után olvasás, fürdés. Lefekvés az ágyba, Petivel rabus.

1956. december 3. - (+3°). Délelőtt Jáfi 9-2-ig, közben KIK és nyiratkozás. Ebéd után itt volt Klári, elaludt a villany, aztán rabus Petivel. 7-8 lakógyűlés központi fűtés tárgyában.

1956. december 4. - Eső. Délelőtt Jáfi 9-2-ig. Ebéd után olvasás, nem volt villany 1/2 6-ig. Levélírás Akának, rabus Petivel. Anyi kiment Gödre. Akától 3 levél jött. Éjjel nagy szélvihar.

1956. december 5. - (+10°). Délelőtt Jáfi 1/2 2-ig. Ebéd után olvasás. Sötétség 3/4 6-ig, rádióhallgatás. Rabus Petivel, sakk.

1956. december 6. - Tavasz! +12°. Délelőtt Jáfi 1/2 2-ig, haza. Ebéd után olvasás, elaludt a villany, aztán levél írás haza, rabus Petivel. Anyi hazajött Gödről.

1956. december 7. - Éjjel kis fagy. (+2°). Délelőtt Jáfi 2-ig, ebéd után olvasás. Sötétség 5-ig. Elszámolás Szabónéval. Rabus Petivel, sakk.

1956. december 8. - (+3°). Délelőtt Jáfi 2-ig, Németh (Bartók Béla út 55), posta, haza. Ebéd után olvasás, fa rakás Petivel a pincében. Sötétség, aztán rabus Petivel. Vettünk 2 1/2 q kokszot.

4. Asztalos Sándor és felesége a Deres utcai lakásban (1970)       

4. Asztalos Sándor és felesége a Deres utcai lakásban (1970)

1956. december 9. vasárnap - Derűs, hideg idő. -2°. Délelőtt koksztörés, fűtés, Szabóné, kazánház. Itt volt Lukács Bandi. Kis séta a napon. Ebédre itt volt Lala. Délután olvasás, levélírás haza, Szabóék. Fürdés, ágyban rabus.

1956. december 10. - Ebéd után sötétség.

1956. december 11. - Általános sztrájk. Délelőtt benéztem a Jáfiba pár percre.

1956. december 12. - Délelőtt kis körülnézés a Bartók Béla úton, lövöldözés a Körtéren.

1956. december 13. - Akával telefonon beszéltem.

1956. december 15. - Délelőtt Jáfi, közben voltam a Balázs esküvőjén a belvárosi plébánia templomban.

1956. december 16. - Séta Gyurival a Körtérig és vissza.

1956. december 17-22. - Minden nap ebéd után sötétség.

1956. december 19. - Kokszlehordás 30 q.

1956. december 31. - Séta a Csörsz utcáig. Délután voltunk a Deák téren Kekent hallgatni 1/2 4 - 5-ig. Megindult a 61-es villamos végig.

1957. január 3. - Elaludt a villany.

1957. január 4. - Sötétség.

1957. január 7. - Délelőtt Jáfi 4-ig, ebéd után fűtés, kis olvasás. Istvánka, gépelés, rabus Petivel. Elszámolás Szabóné. Hoztak 25 q lengyel dara szenet.

Jegyzetek (Asztalos György)

Adika - Pfeiffer Hedvig, AS testvére
Aka - Pfeiffer Mária, AS testvére
Anyi - Tóth Margit, AS felesége
Anyus - Scholtz Gabriella
Apus - dr.Tóth Miklós
Balázs - Némethy Balázs
derb (német) - nyers, goromba, kíméletlen
Dódi - dr.Somogyi-Tóth József
Elli - dr.Komjáthy (Kring) Jenőné Ittzés Etelka?
Endresz György tér - Magyar Jakobinusok tere (E.Gy. a "Justice for Hungary" nevű repülőgép pilótája)
Enyedi utca - Nagyenyed utca
Erzsike - Tarnay Erzsébet
ev. - evangélikus
Ferenc József híd - Szabadság híd
Gyuri - Asztalos György, AS unokája
Hegyvidék - Evangélikus kápolna, Bp. XII. Tartsay Vilmos u. 11.
Istvánka - Asztalos István, AS unokája
Jáfi - Járműipari Fejlesztő Intézet Bp. XI. Thán K. u. 3/5.
Jenőke - dr.Komjáthy Jenő
Józsi bácsi - Tóth József, Bartók Béla út 88.
Jutka - Asztalos Judit, AS unokája
Kati - Némethy Katalin, AS menye
Kendeh Gy. - Kendeh György kelenföldi evangélikus lelkész, az 1950-es években kitelepítették
Kereszt - Wargha Mária?
Kérészy P. - Kérészy István katonatiszt, később ezredesként ment nyugdíjba, Némethy Katalin unokatestvérének férje
Klári - Pfeiffer Istvánné Lukács Klára
Kori, Kornél bács - dr.Scholtz Kornél
Laciék - dr.Némethy László, Bp. XII. Ráth György u. 16.
Lala - Sztojanovics Lajos
Leica - márkás fényképezőgép
Leona néni - Tóth Leona
Mária Terézia laktanya    - akkor talán Kilián laktanyának hívták, nagy sárga épület az Üllői út és Ferenc körút sarkán
Márti - Pfeiffer Márta
MDP - Magyar Dolgozók Pártja (kommunista párt)
Miklós - dr. Pfeiffer Miklós, AS testvére
Mucsi - dr.Mutschenbacher Tivadar sebész, gödi kert- és villa tulajdonos
Nagyapa - Scholtz Gusztáv püspök
Nati - Horváth Barnáné Sándy Nati (1902-1981)
Oszi bácsi, Oszóka - Scholtz Oszkár, hamvait kb. 1968-ban Farkasrétre vitték
OTI - később SZTK
Ottó bácsi - Sztehlo Ottó? (1851-1923)
Peti, kis Róka - Dr.Asztalos Péter (1923-1997), AS fia
Pista, Pisti, Pityos - Pfeiffer István, AS testvére
Pongrácz kert - Kékgolyó u. 17?
rabulisztika - körmönfont okoskodás, szőrszálhasogatás, szócsavarás, az igazságot arcátlanul kiforgató érvelés különösen jogi vonatkozásban
rabus - két ember által játszott kártyajáték
Siesta - ma Onkológia (Ráth György u. és Kékgolyó u. sarok)
Sz. Oszkár - dr.Szamek Oszkár, szomszéd Békéscsabán
Szabó Dezső - házmester a Holdvilág utcában
Szendike - a Ménesi út, Alsóhegy utca sarkán lakó néni, talán Lópusny Endre nevű osztálytársam nagymamája, fordításokat gépelt A.S-nak.
    Wittmann Szendi ny. belügyminisztériumi irodatisztet 1944. augusztusában a zsidórendeletek hatálya alól kegyelemből mentesítendők jegyzékébe Scholtz Kornél ny. államtitkár támogatásával vették fel.
Sziklakápolna - helyesen sziklaközpont a Kis Gellért hegyben, Országos Légvédelmi Parancsnokság Bp. XI. Schweidel u. 2/4.
Szt.Domonkos utca - Cházár András utca
Szt.Imre herceg út - Villányi út
Vilma néni - dr.Scholtz Oszkárné Ittzés Vilma (1879-1968)

Mert a boldogságra kevés csak a jelen...- idézet Tompa Mihály: Levél egy kibujdosott barátom után c. költeményéből. Érdekes, hogy ugyanebben a gyönyörű versben olvasható ez a sor is: Szívet cseréljen az, aki hazát cserél! - eddig Kovács Kati dalából ismertem, és nem tudtam, hogy Tompa Mihály írta.