Buda ostromának és a mi pusztulásunknak históriája

Pista és Klári itt vannak nálunk, mint menekültek, ők még szeptember végén eljöttek Póstelekről, ahová az oroszok néhány nap múlva bevonultak. Ebéden a családból egyedül Kornél bácsi volt nálunk, aki Osziékhoz szállásolta be magát, mert Gödről az orosz fenyegetés elől még november közepén bejöttek. Oszkárék, akikkel a Karácsony estet hosszú éveken keresztül együtt töltöttük, nem jöhettek, szegény Oszi súlyos betegsége miatt. Az ebéd még egészen békebeli volt, gödi kacsa és csirkepecsenye, bőséges körítésekkel és savanyú, édes salátákkal, gödi alma, mákos bobajki, jó váci rizling és feketekávé, utána finom szivarok.

Ünnep első napján délelőtt a Böszörményi úti református imaházba mentünk istentiszteletre (Danhauser igen szépen prédikált), de azt is nagyon zavarta az erős ágyúdörgés, és a becsapódó akna robbanások. Második nap délelőtt elmentem a Lukács fürdőhöz, abban a reményben, hogy talán még a németek a Bécsi úton egérutat véve, kijuthattak a gyűrűből, és tudok velük levelet küldeni Petinek, hogy a hosszú elválasztás előtt még halljon hírt rólunk. Sajnos eredmény nélkül jártam, a legtöbb válasz az volt, hogy "ich möchte auch einen Brief nach Wien schicken". Visszajövet már 3 hullát (civilt) láttam a Margit körúti gázgyár kapujában, papírral letakarva feküdni. Ezek voltak az első budapesti halottak, akik tegnap estek áldozatul az utcán. A Margit körút egyes házain már voltak akna- és gránát találatok, és rengeteg üvegcserép borította a járdákat. Ugyanaznap egy fel nem robbant akna betörte a mi mosókonyhánk ablakát, és ott feküdt a kertben. Csodálatos módon - egész meredeken - csapódott be a két magas ház között ilyen mélyre. Ha felrobban, azt hiszem, még az óvóhelyet is megrongálta volna. 29-én éjjel már túl nagy volt a zaj a lakásban, úgyhogy elhatároztuk, hogy az éjszakát a konyhában töltjük, abban a hitben, hogy ott csendesebb lesz. Anyus, Margitka és Rozi a cselédszobában, mi hárman Pistiékkel a konyhában földre terített matracokon aludtunk, de nem sokat, mert az aknazaj talán még erősebb volt, mint a lakásban. El is határoztuk, hogy több éjszakát nem töltünk idefenn, hanem leköltözünk a pincébe, az óvóhelyre. A villany már 2 nap óta nem ég, így a lakásban is gyertya mellett vakoskodunk, rabusozunk és beszélgetünk. Rádiónk sincs természetesen, és a légiriadót sem halljuk, pedig elég élénk repülőjárás van – így biztosabb lesz odalenn.

Délután lehurcoltuk a matracokat, párnákat és takarókat, és megvackoltunk az óvóhely egyik sarkában: Két kertpadot fordítottunk az üléssel egymással szemben, ezen feküdtünk mi ketten Pistivel, Anyus mellettünk egy fekvőszékben, Margitka lenn a földön mellette, míg Klári az óvóhely sarkán lévő asztalkán kapott helyet. Rozi kinn aludt a vicinénél (Szabó Domokosné), az óvóhely ajtajával szemben lévő alagsori lakásban. Az első éjszaka bizony eléggé álmatlanul telt, levetkőzésről persze szó sem lehetett, és ha tudtuk volna, mikor kerülünk megint egyszer vetett ágyba?

Mi van Akával és Adikával, higgyünk-e a híreknek, amelyek szerint Csabán teljes a rend és nyugalom? Mit csinál szegény kis Petink Németországban? Hol tölti a Szilvesztert, milyen környezetben? Mikor ülhetünk megint együtt a családi asztalnál? Az óvóhely világításával (viharmécses és egy szál gyertya) nagyon kell takarékoskodni, így az Újévet nem várhattuk meg, hanem vacsora után lefeküdtünk. Mellettünk vackolt meg Mari néni, Kasics néni húga, de nincs megelégedve a helyével. Sokszor elmondja, hogy "Jesszusom, én vagyok a legöregebb, és nekem van a legrosszabb hely!" Egy karosszék jutott neki és egy ebédlőszék, de a karosszéket annyira telerakta párnákkal, hogy maga már nem fért bele, és így természetesen rövidnek találta a fekvőhelyét.

Délután Mari nénivel és Pistivel leültünk kártyázni, az ő piszkos patience kártyájával, valami "hulla-bulla" nevű gyerekes játékot játszottunk (a "csapd le csacsi" mintájára) egy kis gyertyacsonk mellett, de legalább eltelt az idő vacsoráig. Az étrendünk még egész normális, tart a készletünkből. Kenyeret már nem kapni a péknél, vagy órákon át kell érte sorban állni, de mi a hazai lisztből tudunk otthon sütni, így még spórolnunk sem kell a kenyérrel. Reggelire teát iszunk mézzel vagy finom gödi baracklekvárral, ebédre meg két tál ételt eszünk, vacsoránk is bőven kitelik a déli maradékból. Fánk, szenünk van a pincében, kokszunk meg egyáltalán nem fogy. A többi lakók vagy fenn a saját lakásukban főznek, vagy a házmesterlakásban, vagy a fűszereseknél, persze a veszekedés állandó. Mi Göllnerékkel főzünk egy helyen a vicelakásban, Hála Istennek eddig nem volt differenciánk. Demkovicsné és Földváryné állandó propagandát folytatnak abban az irányban, hogy a mosókonyhát kellene berendezni közös konyhának. Ennek azonban az az akadálya, hogy a mosókonyhai üstben, dézsában stb. van tárolva a ház utolsó vízkészlete, és ezért annak kulcsát Glatz Edus, mint házparancsnok, a zsebében tartja. Az éjjel sajnos megint alig aludtam, meleg is van, és szörnyű rossz a levegő.

Pisti igen meghódította az óvóhelyi kis lányokat (Raksányi Jutka, Takácsné kis húga Gitta). Egész nap mesél nekik, fekete-fehér igen-nem-et játszanak zálogkiváltással, és jól mulatnak. Nekem nincs kedvem semmihez, folyton Peti sorsán jár az eszem.

A Városmajor utca tele van németekkel, sok házon látni találatokat, és inkább csak a járdán ajánlatos járni. Nem is juthattunk el az iskoláig, hanem a rendőrőrszoba előtt visszafordítottak bennünket avval, hogy az iskolában a liszthivatal nem működik, hanem ott hadikórház van, és néhány házzal odább már benn vannak az oroszok. Visszafordultunk tehát, és elmentünk a Márvány utcai iskolába, mert ott van a legközelebbi jegyhivatal. A Délivasút környéke és az egész Alkotás utca sivár és szomorú látványt nyújt, tele autóroncsokkal, ló hullákkal az utca. Az Enyedi utca elején az úttestből felszedett kockakövekből torlaszt emelnek a németek, úgy látszik, innen is támadást várnak. Különben a Ráth György utcában (Korponay szerelő előtt) szintén van már egy torlasz, ugyancsak kockakövekből. A Roskovics utca sarkán és a Városmajor utcában a Csaba utca sarkán egy-egy páncéltörő ágyú van felállítva, el lehetünk készülve arra, hogy ha ezek itt megszólalnak, még erősebb tüzet kapunk, mint eddig. Kegyetlen és pokoli gondolat, egy sűrűn lakott városrészben ágyúkat felállítani és harcteret teremteni. Ez hát a totális háború, amiben a csecsemőtől az aggastyánig mindenki részt vesz, és mindenki szenved. Milyen gyerekjáték volt ehhez képest az 1914-1918-as "világháború" ! Ott a katona kinn a harctéren legalább a hozzátartozóit a hátországban biztonságban érezte. A Márvány utcai iskola is tele van katonákkal, de egy cédula azt hirdeti, hogy a jegyhivatal holnap megkezdi működését. Délután Pistivel sakkoztunk, később a páter megint Mécs verseket olvasott.

Délfelé elkezdett megint havazni, és estig óriás hó esett, különben egész nap csönd volt. Ebéd után Göllner Frici bácsival, Glatz Edussal és Pistivel felmentünk Lányi Marcihoz bridgezni, ott még egészen békebeli állapot van, az utcai szoba ablakai épek, jól be van fűtve, csak kissé zavar az a gondolat, hogy minden percben becsaphat az ablakon át egy akna. Ettől eltekintve egészen kellemesen eltelt a délután, estefelé megint sakkoztunk Pistivel az óvóhelyen, éjjel pedig 9-2-ig inspekciós voltam. Az inspekciót azért vezettük be, hogy valaki éjjel is legyen ébren, és időnként nézzen körül a ház környékén, nem csapott-e be a tetőbe gyújtóbomba. Az inspekciót egy széken ülve töltöttem, és Spányi Pityuval beszélgettünk. Elemlegettük a régi boldog napokat, és igen sokat emlegettük Petit. Meghatott a szeretet, amivel Pityu Petiről beszélt, mert úgy rémlik, hogy Peti kicsit mindig unta Pityut.

Délután a házmesterné sógorával, bizonyos Makai úrral (Kiskunfélegyházáról menekült szabósegéd) sakkoztam, igen erős játékos, élvezet volt vele játszani, kb. egyformán nyertük egymástól a partikat. Pisti is mindjobban belejön a sakkozásba, most kezd az ízére rájönni, és szemlátomást fejlődik. Másik erős partner Fábián Emil, akivel szintén napról-napra jobban összebarátkozunk. Kissé nyers, derb ember, de korrekt és jó szándékú, csak a felesége egy szörnyű nőszemély. Eleget is veszekszenek egymással.

A hét egyik napján, nem tudom pontosan mikor, a Demkovicsné-Földváryné-féle aknamunka, amely a mosókonyhának kinyitása, és közös konyha gyanánt való kijelölése iránt állandóan folyt, kínos afférban robbant ki: Demkovicsné tehetetlen mérgében azt találta mondani Edusról, hogy látta, hogy ő (Edus) saját konyhájuk részére vizet vitetett fel a mosókonyháról. Erre Edus felelősségre vonta, és mikor Demkovicsné tovább szemtelenkedett, két oldalról jó két pofont kent le neki. Leó barátunk erre elpárolgott a közelből, és így Zdenka magára maradt. Szegény Edust nagyon sajnálom, hogy így elragadtatta magát, és mind így gondolkodtunk, viszont Zdenkát senki sem sajnálta, unszimpatikus, kellemetlen és közönséges nőszemély. Edus aztán később visszajött, és nyilvánosan sajnálkozását fejezte ki Zdenkának, ezzel az ügy forma szerint elintéződött.

Tegnap azt hallottuk, hogy az Alkotás utcai helyőrségi kórház bombatalálatot kapott, és egyes hírek szerint 12, mások szerint 7 orvos pusztult el egy csomóban, köztük Dr.Valkó Mihály, a körzeti OTI orvosunk, igen fáj érte a szívünk, kitűnő orvos és jó ember volt, mindenki szerette.

Délelőtt 11 óra tájban még hevesebb lett a tüzelés, még közelebbről jöttek a csattanások. Szétnéztem, Margitkát megint nem láttam az óvóhelyen, kinéztem a folyosóra is, és a pincerekeszünkben találtam meg, onnan vitt ki valamit az ebédhez a vicekonyhába. Hallgatva a szavamra, onnan mindjárt bejött, én még beszóltam Rozinak is, hogy jöjjön át az óvóhelyre, hagyja egyelőre az ebédet, majd csak szűnik a tüzelés.

Alig hogy visszajöttem a folyosóra, és Fábián Emillel ott megálltam, óriás légnyomással és dördüléssel kivágódik a vicelakás ajtaja, a por teljesen elborítja a folyosót, és a vicelakásból jajveszékelés hallatszik. Rohanok be a porfelhőben tapogatózva, hát szegény jó Rozink támolyog kifelé a folyosóra, az arcát teljesen elborította a vér és a por ! "Öljenek meg! Ne hagyjanak kínlódni, nincs fél arcom" - lélekbemarkoló volt a kiabálását hallgatni. Rögtön karon fogtam, és Glatz Edus segélyével felvittük a földszinti Szmertnik lakásba, ahol a németek segély helyt rendeztek be. "Nagyságos úr, lőjenek főbe, nem akarok nyomorékon élni, öljenek meg!" - folytatta szegény lány a rimánkodást.

A lakásban rögtön hordágyra fektettük, a német orvos megnézte a benzin-forrasztólámpa világánál, és megállapította, hogy a felső állkapcsa tört el, illetve szakadt ki egy repesztől. A repesz a bal füle mögött ment be, és a jobb orrcimpája mellett jött ki, egyik oldalon az összes fogait kiverte, és ezenkívül még a karján is történt sérülés, egyik szemébe meg egy faszilánk fúródott be. A német doktor rögtön Tetanusz oltást adott neki, és hevenyészve bekötötte az arcát avval, hogy rögtön át kell vinni a Siestába.

Felkaptuk a hordágyat, és Pistivel, Margitkával átvittük szegény lányt a Siestába, folytonos aknatűz robbanások közben, csoda hogy nem ért bennünket találat. Ott egy pincehelyiségben dolgozott üvegnélküli petróleumlámpa és gyertyavilág mellett Dr.Galambos tanársegéd. Rögtön jelentkeztünk nála, és kb. 1/2 órai várakozás után rákerült a sor szegényre. Bevittük, feltettük a műtőasztalra, és mi meg az ajtó előtt várakoztunk. Több mint egy óráig tartott az operáció, hiszen előbb meg kellett az egész arcot és fejet tisztítani a törmeléktől, vértől és faszilánkoktól, vizük meg alig volt. Mikor végre behívtak bennünket, már be is volt szegény lány feje és karja kötözve. Csakugyan az állkapocstörés volt a diagnózis, a szemgolyó láthatóan nem sérült meg veszélyesen. Azt mondta a tanársegéd, hogy egyelőre nem tudni, mivé fejlődik, mert sok a vérveszteség - de mindenesetre ott kell hagynunk, mert meg akarja figyelni, ennivalóval azonban nekünk kell ellátnunk. Szegény lány semmiképpen nem akart ott maradni, rimánkodott, hogy vigyük magunkkal vissza az óvóhelyre, de végre belenyugodott, és a szanatórium mosókonyhájában berendezett kórteremben kapott helyet.

Irtózatos nehéz szívvel hagytuk ott, azt sem tudva, vajon túléli-e ezt a súlyos sérülést. Az üres hordágyat visszavittük a németeknek, és akkor került rá a sor, hogy megnézzem, mi is történt tulajdonképpen a vicelakásban. Kiderült, hogy egy kis kaliberű akna, de talán inkább páncéltörő gránát vágódott be a 16. és 18. sz. házak közé, és a vicelakás ablaka előtt robbant, ott látható volt a tölcsér a földben, ennek a repeszdarabja sebesítette meg szegény Rozinkat, aki éppen az ablak alatt álló asztalnál foglalatoskodott. Szabó, a vice egy katonatársával a szoba közepén lévő sezlonon feküdt, Vera meg, a Göllnerék lánya a szoba sarkába húzódott, és nekik semmi bajuk sem történt.

Különös rendelkezése az Úristennek: Szegény jó Rozi volt a ház legderekabb, legkötelességtudóbb cselédlánya, és neki kellett az egész ház lakói közül elsőnek áldozatul esnie! 1933. április 1. óta, tehát 12. esztendeje szolgált nálunk, önfeláldozásig hűséges, szorgalmas és becsületes alkalmazottunk volt, és nagyon a szívünkhöz nőtt. Emellett szemfüles és ügyes lány, aki a háborús nehézségek ellenére mindent meg tudott szerezni a háztartáshoz, a környéken mindenki ismerte, és minden hiába, ő az első áldozata a házban az ostromnak. Istenem, ne vigy minket a kísértetbe, és légy hozzá irgalmas!

Egész nap ennek a szörnyű tragédiának a hatása alatt állok, délután vittünk át neki Margitkával egy kis cukros teát és borsólevest, de nem kívánt enni semmit, amit nem is csodálok, mert azzal az összeroncsolt szájjal nem lehet még lenyelni sem semmi táplálékot. Mi lesz vele, így hogy fogjuk táplálni?

Megint rendkívül erős az aknázás és repülőbombázás egész nap, délelőtt Glatz Edusék maradék konyhaablaka is betört a légnyomástól, amit egy az Internátusba bevágott akna okozott. Minthogy a mi lakásunk ablakainak helyreállítására belátható időn belül már nem kerül sor, a mi konyhaablakunkra való elsötétítő táblánkat ajánlottam fel Edusnak, hogy bedeszkázzuk vele a konyhájuk ablakát. Szegény öreg 80 egynehány éves Irén néni itt tartózkodik egész nap, melegszik a tűzhely mellett, és mióta a vicelakás külső fala tegnap teljesen tönkrement, a mi kis ebédünket és vacsoránkat is Glatzéknál készítjük el, így közös érdek a konyha helyrehozatala. Éppen ezzel voltunk elfoglalva, amikor közvetlenül a hozzánk felvezető kis lépcső mellé esett le egy - szerencsére kis kaliberű repülőbomba, és annak a légnyomásától a balfülem teljesen megsüketült. Repeszdarab szerencsére nem jött be az ablakon, de a folyosó korlátját jól összeszaggatta. Abba is hagytuk a munkát, és csak délután fejezhettük be, mikor kissé csendesedett a helyzet.

Délután megint átmentünk szegény Rozihoz, még most sincs jobban, csak az üres teát itta meg. Később estefelé csakugyan átjött Dezséry, és megtartotta előadását a protestantizmus lényegéről, igen ügyesen válaszolt Gellért páter múltkori megállapításaira, és láthatólag jó benyomást keltett az egész társaságban. Nekem sajnos nem volt úgy ott az eszem, ahogy szerettem volna, folyton szegény Rozi sorsa és jövője emészt, mi lesz vele, ha megmarad is, nem lesz-e teljesen munkaképtelen nyomorék, vagy nem torzul-e el az arca helyrehozhatatlan módon! Vajon lesz-e nekünk módunk, hogy gondoskodjunk róla, és magunknál tartsuk akár nyomorékon is?

Este és éjjel még talán fokozódott az aknatűz, szinte egymást érik a robbanások és csattanások. A ház eleje és környéke már csupa törmelék, a járdán alig lehet járni, leszakadt drótok, faágak és gerendák torlaszolják el az utat. A Siesta portását a kis portásházban a kapu mellett agyonütötte egy akna. Mendelényiné a lépcsőházunkban súlyosan megsebesült, egy gránátszilánk letépte az egyik karját. Őt is bevitték a Siestába, de segíteni nem lehet rajta.

Nem volt mit tenni, az ebédlőből Edus és L. Marci segélyével kihordtuk a felesleges bútorokat, az ott lévő varrógépet, stb, és a szoba közepére odatettünk nekik 2 ruganyos ágybetétet és 2 sezlont. Az ebédlőből kivezető ajtókat, valamint az előszobából nyíló összes ajtókat bezártam, a kulcsokat összekötve zsebre tettem, és azt hittem, ezzel biztonságban hagytam a lakást. Meg is kértem a német szálláscsinálókat, hogy ne tegyenek kárt semmiben, ezt persze készséggel megígérték. Kb. egy óra múlva felmentem a lakásba szétnézni. Az első, ami a szemembe ötlött, az volt, hogy a fürdőszoba ajtaja nyitva, ott áll egy német suhanc a szerszámos fiókom előtt, rakja ki belőle a szerszámokat, és már jó pár darab precíziós szerszámot félrerakott, elvitelre készen. Mint a héja csaptam le rá, kiszedtem a kezéből a finom órás csavarhúzóimat, fogóimat, és kegyetlenül összeszidva kizavartam a lakásból. Mint a leforrázott kutya, lángvörösen kotródott, én pedig az ebédlőbe mentem, hogy a parancsnokuknál panaszt tegyek, hát mit látok? Ott ül az altiszt az ebédlőasztalnál, és vígan kopog az írógépemen, amit az én szobámból rejtélyes módon a becsukott üvegajtón át hoztak ki. Láttam, hogy itt minden panaszkodás és bosszankodás hiábavaló, ezek előtt nincs bezárt ajtó és becsukott fiók. Az előszobai garderobe szekrény ajtaja is ki van már nyitva, pedig biztosan emlékszem rá, hogy azt is gondosan becsuktam. Csak úgy tudnánk a fosztogatást megakadályozni, ha felköltöznénk a lakásba, ezt pedig részben az aknatűz, részben a kitört ablakok miatt nem tehetjük. Bele kell tehát nyugodnunk, hogy féltett holmijaink ezeknek a martalócoknak a prédájává fog válni.

Délután még amit tudtunk, élelmiszert, takarókat, szőnyegeket, egy láda almát lehordtunk a pincébe, de már ott se nagyon férünk. Az óvóhelyen is sokkal szűkebben vagyunk részben a ház lakói, részben idegen menekültek erősen megszaporították a létszámot, úgyhogy most már külön fekvőhelyről nem lehet szó. A mi padjainkat is ki kellett vinni, a matracokból készítettünk egy pamlagszerű alkotmányt a fal mellett, amelyen mind az öten sorba ültünk, és ülve kell majd az éjjelt is töltenünk. Előttünk annyi hely sincs, hogy a lábunkat elnyújthassuk, mert akkor nem lehet közlekedni. A fejünk felett a fogas teleaggatva hátizsákokkal és ruhákkal, amelyek a fejünket verdesik - szóval kényelmesnek nem mondható állapot. Az étkezés is igen nehéz, főzni még csak lehet úgy-ahogy Glatz néni konyháján, de már enni öten nem mehetünk fel, mert nem lehet megmozdulni tőlünk, tehát a kész ételt kell ide a zsúfolt, sötét óvóhelyre lehozni. Ronda állapot, mikor lesz már vége és hogyan?

Délelőtt még átszaladunk a Siestába, szegény Rozi mintha kissé jobban lenne, a tegnap vitt borsólevest megette, de irtózatosan fél a bombáktól. Nem is maradhatunk sokáig, mert erősen lőnek. Margitka felment Glatz nénihez ebédet főzni, mi meg az óvóhelyen időzünk. A németek csakugyan elmentek az egész házból, jelenleg nincs más, mint egy 8-10 főnyi magyar rádiós járőr egy zászlós vezetésével a Takácsék konyháján. Déltájban egyszer csak azt halljuk, hogy kinn az első kapu felől tört magyarsággal kiabál valaki: "Magyarok, adjátok meg magatokat!" Egyik gyerek azzal fut be a folyosóról, hogy itt vannak az oroszok! A magyar fiúk zavarban vannak, mitévők legyenek, végre a zászlós elhatározza, hogy megadják magukat. A rádión leadják, hogy körül vannak fogva, és a fegyvereiket a lépcsőházban lerakva felmennek a lépcsőn ki a kertbe. Hála Istennek, legalább nem lesz itt a pincében lövöldözés, az oroszok bizonyára túlerőben vannak, ez a legokosabb, amit ezek a szegény magyar fiúk tehetnek, így talán minket sem fognak bántani.

Mi természetesen nem mozdulunk az óvóhelyről, nyugodtan - bár nem csekély belső izgatottsággal - várjuk a fejleményeket. Pár perc múlva két magyar katona vidám arccal jön vissza, az oroszok barátságosan fogadták őket odakinn, cigarettát adtak nekik, és most azzal küldték vissza, hogy hozzák magukkal a holmijaikat, el fogják vezetni őket, de azt is mindjárt mondták nekik, hogy 2 nap múlva hazaeresztik őket. Alig mondták ezt el a fiúk, megjelent az óvóhely ajtajában az első orosz! Egy rózsás arcú fiatal gyerek, szőke, simára borotvált, mosolygós, kifogástalan egyenruhában, ragyogó tiszta fehér hólepellel, géppisztollyal, és románul tolmács után érdeklődött. A Fábiánék Irénje, aki erdélyi lány, rögtön válaszolt neki románul, közben még 2-3-an jöttek be az óvóhelyre, szintén a legbarátságosabb arccal, és az volt a kívánságuk, hogy a férfiak közül 3-an menjenek ki a lépcsőházba. Mi Pistivel rögtön vállalkoztunk, annyira megnyerő volt a viselkedésük, hogy semmit nem féltünk tőlük. A lépcsőházban a kifelé nyíló kapunál, és részben a lépcsőn ülve még vagy tízen voltak, mind kifogástalanul felszerelve, fehér hólepellel és géppisztollyal, mind beszéltek románul, és egytől-egyig barátságosak voltak. Elmondták, hogy ők beszarábiai oroszok. Cigarettát adtunk kölcsönösen egymásnak (ők tele voltak Symphoniával, ezt már itt szerezhették Pesten), és így barátkoztunk. Kérdezték, vannak-e a házban németek. Mondtuk, hogy reggel elmentek, erre fel kellett velük menni az első lépcsőházban az egyes lakásokat átkutatni. Nem találtak semmi gyanúsat, és senkit sem bántottak - még fegyvert sem kutattak nálunk, és sem órát, sem egyebet nem vettek el senkitől.

Imponáló volt a nyugalmuk és bátorságuk, amivel a teljesen idegen házban, fényes délben viselkedtek. Az, hogy a hátsó lépcsőházat is átkutassák, eszükbe sem jutott. Lenn a pincében sem mentek tovább a mi óvóhelyünknél, úgy látszik a sötét pincefolyosót nem találták bátorságosnak. Mi aztán visszamentünk az óvóhelyre, közeledett az ebéd ideje, az oroszok beültek közénk az óvóhelyre, és ott barátkoztak tovább. Mi elragadtatva állapítottuk meg, hogy ha mind ilyenek, akkor nincs tőlük mit tartani, egy teljesen fegyelmezett, európai hadsereg katonái gyanánt is elmehetnének, és magunkban túláradó szívvel adtunk hálát az Istennek, hogy ilyen simán túlestünk a "megszálláson". Az oroszok biztattak bennünket, hogy ne féljünk semmitől, és egy-két nap múlva fel is mehetünk a lakásokba. Ha tudtuk volna, milyen ábrándokat kergetünk, és milyen keservesen fogunk csalódni!

Nem is tartott sokáig ez az idillikus állapot, egyszerre csak pisztolylövést hallottunk a ház hátsó része felől. Az oroszok ijedten felugráltak és kiszaladtak, mi persze nem mertünk kimenni. A lövések tovább hallatszottak, és kézigránát is robbant a hátsó lépcsőházban. Akkor már sejtettük, hogy baj van, és hogy talán a németek jöttek vissza a kert felől. Eltartott fél óráig is a kínos várakozás, akkor 2-3 orosz visszajött, a lövöldözés elhallgatott, és néhány perc múlva behozták egy sebesült társukat. Ezt Margitka és Kasics Manci az óvóhelyi mentőszekrényből bekötözték (valami kis fejsebe volt), és az oroszok megnyugodva tovább üldögéltek, de bennünket már nem eresztettek ki a folyosóra. El sem tudtuk képzelni, mi történt, de minthogy csend volt, kezdtünk mi is lassan megnyugodni.

1/2 2 tájban egyszerre csak megjelent az öreg Glatz néni feldúlt állapotban az óvóhely ajtajában, és kereste Margitkát azzal, hogy Edus megsebesült, kéri hogy kötözze be. Margitka rögtön menni akart, de az oroszok nem engedték, amiért én titokban hálás is voltam nekik, bár szegény Edusért roppantul aggódtunk, mert azt sem tudtuk, hol és hogy sebesült meg, és Irén néni közben visszament a lakásba. Engem sem engedtek az oroszok felmenni, és így csak izgatottan várakoztunk. Végre sikerült az oroszokkal megértetni, hogy sürgős segélyt kell nyújtani odafönn az egyik földszinti lakásban egy civilnek, és erre megengedték, hogy Kasics Manci (akin ápolónői egyenruha volt) a mentőládával felmenjen. Földváry Gyula kísérte fel, de rövidesen visszajött azzal, hogy Edus haslövést kapott, és Manci nem mer hozzányúlni orvos nélkül. Míg azon tanakodtunk, mitévők legyünk (a Siestába nem engedtek az oroszok átmenni, sem az Internátusba, ahol volt egy orvos), szegény Edus az édesanyja karján maga letámolygott az óvóhelyre. Itt rögtön lefektettük az egyik pamlagra, és Margitka is megnézhette. A hasfalán látszott a golyó behatolásának és kb. 10 cm-rel odább a kijövetelének a helye. Vérezni nem vérzett, nagyobb fájdalma sem volt, tehát feltehető volt, hogy belső részeket nem sértett meg a golyó. Erre Manci is kissé felbátorodott, és Margitkával együtt bekötözték szegény embert.

Elmondta, hogy valaki bezörgetett az előszoba ajtajukon, és mikor ő kiszólt, hogy ki az, szó nélkül belőtt a kulcslyukon. Kinyitva az ajtót, egy nyilas karszalagos katonát látott maga előtt, utána még néhány hasonló alak jött be a lakásukba, őt félretolták, és a ház másik oldalán lévő ablakon át kiugráltak, és a Pongrácz kertből lövöldöztek vissza a házra, vele nem törődtek. Közben az oroszok is bejöttek a lakásba, és azok meg az ablakon lövöldöztek kifelé. Ezek voltak azok a lövések, amiket hallottunk az előbb. Így most már két sebesültünk van a házban, Edus és szegény Rozi, vajon ki lesz a következő? Arról már sajnos úgy látszik, le kell mondanunk, hogy a front simán átmenjen rajtunk, még sokat kell szenvednünk, míg végleg orosz uralom alá kerülünk. Sajnos Rozihoz már nem mehetünk át, az oroszok nem engednek ki senkit az óvóhelyről, bár ők maguk nyugodtak, és látszólag nem félnek újabb támadástól.

Egész délután itt ülnek az óvóhelyen, barátkoznak azokkal, akik körülülik őket, és nem bántanak senkit. Este megint úrrá lesz rajtunk a remény, hogy hátha a németek mégis végleg elvonultak. Ezzel fekszünk le este, és nyugodtan telik az éjszaka, csak az a rossz, hogy az oroszok állandóan dohányoznak, és telefüstölik a rossz levegőt. Hajnalban egyszerre elkezdenek mozgolódni, kimennek az óvóhelyről a folyosóra, ott még halljuk, hogy mozognak, csak egy maradt itt közülük. Egy fél óra múlva azonban egyik társa beszól érte is, és úgy látszik, valami történhetett odakünn, mert sebtiben elhagyják az óvóhelyet, és a sebesültjüket is hátrahagyják. Éreztük, hogy ez megint nem jót jelent, de mit tehettünk mást, vártunk nyugodtan, talán még el is aludtunk. Amint kivilágosodott, német beszédet hallunk a folyosóról, és a nyitott ajtón át bedugja a fejét egy német katona.

A vicelakás falát és még néhány pinceablakot a ház keleti oldalán egészen kibontottak, és azon közlekednek. Így tartott estig az állapot, mondhatom, elég nyugtalanul töltöttük a napot. Levegőzni csak a pincefolyosón lehetett, de amint besötétedett, a németek már a wc-re sem engedtek ki bennünket. Este 10 óra körül egyszerre csak összepakoltak a németek, és a Pongrácz kert felé csendben elléptek. Alig egy óra elteltével megint mozgás támadt a folyosón (az óvóhely egyik ajtaját kissé nyitva hagytuk), és orosz beszéd hangjai szűrődtek be hozzánk, mi lélegzet elállítva figyeltünk. Az orosz hangokra az óvóhelyen az asszonyok kiabálni kezdtek, hogy "civil, magyar", nehogy az oroszok kézigránáttal üdvözöljenek bennünket. Hál' Istennek, nem is történt baj, pár pillanat múlva csakugyan betódult vagy 8-10 orosz az óvóhelyre, megint románul beszéltek, de nem a tegnapiak voltak. Nem lehet mondani, hogy barátságtalanok lettek volna, de sokkal idegesebbek és nyugtalanabbak voltak, mint a tegnapiak, amit talán az éjjeli sötétségnek lehet tulajdonítani. A férfiakat kirendelték a folyosóra, ott sorba állítottak bennünket, én álltam oda elsőnek, mellettem Pisti, úgy jöttek a többiek. Rajtam kezdve végigtapogatták a zsebeinket, nyilván fegyver után kutattak, de el nem vettek semmit. Pistát még szintén megtapogatták, de már a harmadiknál ezt is abbahagyták, és mécsest követeltek, hogy a lakásokat átkutassák. Azt is követelték, hogy a férfiak közül ketten menjenek fel velük. Nekem sikerült a sötétben eloldalognom, de szegény Pityoska és Raksányi Zoltán velük kellett hogy menjen, ami - tekintettel a németek valószínű közelségére, és az el nem sötétített lépcsőházra - egyáltalán nem volt biztonságos vállalkozás. Szorongással vártuk őket vissza, de hál' Istennek, egy jó fél óra múlva épségben visszajöttek, a lakásokban sem németet, sem fegyvert nem találtak. Sajnos megint csalódtunk, mikor azt hittük, hogy végre orosz impérium alá kerültünk. Az oroszok éjfél után kb. 2 órakor minden különösebb ok nélkül megint elhagyták a házat. Most már igazán nem tudtuk, hányadán vagyunk, de rossz sejtelmeink voltak. Hajnaltájban csakugyan megint németek jöttek be a házba, volt is kinn egy kis lövöldözés, és ezek a németek már marcona, züllött, elhanyagolt külsejű és kimerült roham legénység voltak.

Délután azzal ront be a Külkeyék itt maradt Lizije - aki benső barátságot tart a németekkel már hónapok óta - hogy itt van Fritz, a vőlegénye, és most fogják páncélököllel lőni az Internátust, ahol, oroszok vannak. Csakugyan a németek kezdik kihordani az óvóhelyről a csákányokat, feszítővasat és egyéb szerszámokat (mi történik velünk, ha beomlik az óvóhely?), és kinn a lépcsőház ajtaja előtt kopácsolnak valamit, és néhány perc múlva dörrenéseket hallunk. Ezek a gazfickók valóban közelharcot akarnak itt kezdeni, nem törődnek a köztünk lévő aggokkal és gyerekekkel, mert nem kétséges, hogy az oroszok odaátról nem hagyják válasz nélkül a páncélöklöt. Vége van tehát minden reményünknek, hogy a front simán átvonul rajtunk, el lehetünk készülve a teljes pusztulásra. Az esti órákban már kézigránátok is robbannak az első lépcsőházban, és ahogy az óvóhely ajtó kinyílik, nappali fény ömlik be rajta. A németek végiglángszórózták a pincefolyosót! Ha egyéb nem, kigyulladnak a pincerekesz falak, és mi itt megfulladunk a füstben, a pincében pedig minden holmink elég. Istenem, irgalmazz nekünk, és ne sújts tovább bennünket!

Alvásról, pihenésről szó sem lehet, vizünk is alig van, amivel az esetleg keletkező tüzet elolthatnánk. A vízhordás egyre veszélyesebb, tegnap a Kék Golyó utcai Vízművek kútjánál 15 embert vágott agyon az akna, szerencsére a mi házunkból nem volt ott senki. Mosdani már 2 napja nem tudunk, a kulacsban és üvegekben lévő kis vizünk ivásra sem elég. Szörnyű állapot, és ki tudja meddig tart, mi jön még ezután?!

Nem sokáig kellett a válaszra várakoznunk, este 11 óra tájban jön a rémhír, hogy a Szmertnik-féle földszinti lakás (amiben valami Mosó nevű menekült vasutasok laknak) kigyulladt! Valószínűleg az oroszok lángszóróztak át az Internátusból, vagy gyújtógránátot lőttek át. Készülni kezd az egész óvóhely a menekülésre, én is felhúzom a vadászcipőmet, ez lévén a legerősebb talpú cipőm, mert azt sem tudjuk, merre és meddig kell mennünk, és visszajöhetünk-e ide egyáltalán. Csak arról lehet szó, hogy a hátizsákját vigye mindenki és 1-2 takarót, egyéb poggyászt nem bírnánk magunkkal vinni. Indulásra mégsem kerül egyelőre sor, mert állítólag a németek és a vasutasok oltják odafönn a tüzet, éjféltájban híre jön, hogy sikerült az oltás, maradhatunk. Reggelig még megpróbálunk szundítani is egy keveset, amennyire ülő helyzetben, felhúzott térdekkel lehetséges.

Szegény öreg Kasics néni éppen az ajtó mellett ül, már napok óta lázas és olyan gyenge, hogy felkelni sem tud. 92 éves korára ezt kellett megérnie, szegény Gitta egy széken ülve mellette töltött már nem tudom hány éjszakát, de szerencsére meg nem sebesült közülünk senki. Az óvóhely ajtaja azonban megsérült, betenni már nem is lehet, még jobban behallatszik a pokoli lárma. Mi bizony a matracokat és párnákat a fejünkre húzva térdepelünk és guggolunk - ki hogy tud, és Margitkával egymást átölelve imádkozunk. Nem érdekel most már egyéb, mint a puszta életünk megmentése, de hogyan? Kinn a folyosón mind nagyobb a mozgás, mintha újabb csapatok jöttek volna.

Egyszerre csak elkiáltja valaki magát, hogy az egész ház ég! És ki kell üríteni az óvóhelyet. Rendőrök jelennek meg az ajtóban, és kezdik a fiatalokat igazoltatni! Ez is a legjobbkor jut az eszükbe, mi nem is sokat törődünk velük - állítólag elbújtatott zsidókat keresnek közöttünk. Mi csak azzal törődünk, hogy tudunk itt ezen a szűk helyen összepakolni, mit tudunk elvinni magunkkal, és hogy jutunk ki az óvóhelyről, mert mi vagyunk az ajtótól legmesszebb. Közben már érezni is a füstszagot, és hallani az égő fa ropogását. Hiába, itt a végveszély, ezt a tüzet eloltani már nem lehet. Pistivel Aeneast idézzük: "Jam proximus ardet Ucalegon!" - Már a szomszéd Ucalegon (háza) ég. Hittük volna valaha, hogy ezeket a szörnyű perceket mi is átéljük! Felvesszük ill. felsegítjük egymásra a hátizsákot, én azt sem nézem, mi van benne, a Leicát ott hagyom függeni a fogason, mintha elvesztettem volna az eszemet (pedig csak a nyakamba kellett volna akasztanom!), a karomra veszek 2 takarót és a másik kezembe az 5 literes ivóvizes demizsont, és lassan kifelé furakodunk. Az igazoltatáson túlesve kijutunk a folyosóra, onnan keresztül a szemközti pincerekeszbe, annak a fala ki van bontva, és egy kerti pad van felfordítva a nyílás elé téve, ezen kell kimásznunk a szabadba. Szegény Anyust nagy kínnal felsegítjük, én elölről húzom, Margitka hátulról tolja, és így nagy nehezen kivergődünk a kertbe.

Itt újabb veszedelem, a fejünk felett sűrűn köröznek az orosz gépek, és szakadatlanul gépfegyvereznek. Gyönyörű verőfényes téli nap, a hó csak úgy szikrázik a Pongrácz kertben. Csak a fal mellett lopakodva merünk tovább menni, Pistiék még valahol benn maradtak. Ha egyáltalán szó lehet gondolkodásról, én azt tervezem, hogy a ház végénél a mi lakásunkat megkerülve fel kellene jutni az Internátus kertjébe, hogy végre az oroszok kezében lévő területre jussunk. Anyust és Margitkát beállítom a Glatz-féle lakás kiugró szobája alá, itt fedezve vannak a gépfegyvertűztől, és én visszamegyek Pistiék után. Jönnek már ők is, viszont a többi lakók egyenesen kezdenek menni tovább a 16. számú szomszédos ház felé. Én elszaladok a ház végéig, hogy megnézzem, szabad-e az út felfelé. Sajnos épp a ház sarkánál áll egy német katona géppisztollyal a kezében, és nem enged tovább. A ház túlsó oldalánál lövöldözés hallatszik, ott már ezek szerint oroszok vannak. Nincs más út a mi számunkra sem: A Pongrácz kerten át kell menekülnünk a Kék Golyó utca felé!

Istennek ajánlva lelkünket otthagyjuk a fedezéket nyújtó ablak alatti helyet (itt kell hagynunk a demizsont is, mert azt valaki közben felrúgta, és a víz kiömlött), és a Pongrácz kert kitöredezett kerítésén átmászva elindulunk. A hó csak úgy porzik körülöttünk a gépfegyvergolyóktól, mi azonban most már nem törődünk ezzel sem, amennyire az álmatlanságtól és éhségtől legyengülten bírjuk, futunk és bukdácsolunk a kerten át a Kék Golyó utca felé. Lépten-nyomon belebotlunk vagy egy letört faágba, vagy egy aknatölcsérbe. Szegény Anyus kétszer is elesik, őt felsegítve hátranézek, hát a házunk legtöbb ablakából már kicsapnak a lángnyelvek, sőt mintha már a tető is égne!

Így kell elhagynunk azt a házat, amelyben életünk oly sok kedves esztendejét eltöltöttük. Ahelyett, hogy oltani próbálhatnánk a kedves hajlékot, azt kell néznünk, hogy minél előbb, minél messzebb kerüljünk tőle, a puszta életünkért kell futnunk, azt sem tudjuk, meddig és hová? Előttünk vezeti szegény sebesült Glatz Edus a 84 éves édesanyját, ők talán még kevesebbet visznek magukkal, mint mi. Elérjük baj nélkül a Kék Golyó utcát, itt balról megint géppuska kerepelés hallatszik, tehát ösztönszerűen jobbra tartunk a Vízművek felé. A repülőbombák szaporán hullanak, mielőbb tető alá kell jutnunk, különben itt pusztulunk. Az Enyedi utca sarka előtti háznak egy keskeny átjáró köze van, ide fordulunk be, hogy a fal mellé húzódhassunk. Ebben a pillanatban a ház negyedik emeleti párkányába bomba csapódik, a repeszek és a cseréptörmelék csak úgy záporozik körülöttünk, és Klári fejét elborítja a vér, szent Isten! Megsebesült... Tovább, tovább, itt sem maradhatunk. A közből néhány lépcső vezet le az Enyedi utcai oldalra, a ráfagyott havon és jégen jóformán legurulunk, és beugrunk az első kapun, amit látunk. Ez – mint utóbb kiderült - az Enyedi utca 11/a. számú ház kapuja. Lebukdácsolunk a pincébe, és ott a sötétségtől elvakulva, lélegzetből kifogyva lerogyunk egy padra a pincefolyosón.

Amint kissé kifújjuk magunkat, első gondolatunk a hála érzete az Isten iránt, hogy ezt a szörnyű menekülést megúsztuk, és mind az öten élünk. De mi van szegény Klárival? Őt Pista már bevitte az egyik pincefülkébe, lefektette. Utánuk megyek, és nagy megkönnyebbüléssel hallom, hogy nincs nagyobb baj, a repeszdarab a jobb szeme fölött a homlokán sértette meg, és a seb nem mély, már be is kötözték az óvóhelyi mentőládából. Újabb hálaimát mondunk a jó Istennek ezért a kegyelemért, és kezdünk lassan körülnézni, hová jutottunk.

Egy szűk pincefolyosón ülünk szemben a házmesterlakás ajtajával, előttünk épp csak annyi a hely, hogy nagy nehezen el lehet járni, a ház lakói a folyosó folytatásában és az abból nyíló fáspincékben kuporognak. A levegő szörnyű, bűzös és vastag, de viszont meleg van, mi legalább is úgy érezzük a csikorgó külső hideg után. Tőlünk 3-4 méternyire vezet fel pár lépcső a ház lépcsőházába, amely közvetlenül a szabadba nyílik, innen jön valami friss levegő.

A pince lakói között hamarosan két ismerőst találok, egyik vitéz Gavora Zsigmond építőmester, másik Villert úr, a Kaszap Jenő tervező gépészmérnök tisztviselője. Ők kedvesen fogadnak, részvéttel hallgatják hevenyészett elbeszélésünket a bennünket ért csapásról, és a legjobb szívvel segíteni készek rajtunk. Kapunk matracokat, mécsest, megengedik, hogy a folyosói padon maradjunk, sőt egy tányér meleg bablevesre is meginvitál a Gavora felesége. Ez jól is esik, mert közben már dél is elmúlt, és mi ma még alig ettünk egy falat kenyérnél egyebet. Megint a hála érzete tölt el bennünket a Gondviselés iránt, hogy jó emberek közé kerültünk, de hamarosan felváltja ezt a szorongás a jövő szörnyű bizonytalansága miatt. Mi lesz itt velünk, ennivalónk legfeljebb szűkösen elég néhány napra, mi lesz velünk azután?

Lassan-lassan kezdünk rádöbbenni, hogy földönfutó koldusok lettünk, mert arra nincs remény, hogy az égő házból éppen a mi lakásunk maradjon meg. A mi lakásunk ugyan még nem égett, amennyire a meneküléskor visszanézve láthattuk, de a tűz bizonyára az egész házra kiterjed, és különben is, az élelmünk legnagyobb része a pincében volt, ezt a németek biztosan kifosztják, ha el nem égne is. Ezek a szörnyű gondok gyötörnek egész délután, ha időnk marad a ház lakóinak érdeklődése és kérdezősködése mellett a magunk gondolataival foglalkozni.

De éjjel, mikor minden elcsendesül itt benn körülöttünk, és csak kívülről hallatszik az aknák robbanása, újból megrohannak a keserű gondolatok, és még soha ilyen nyomorultnak nem éreztem magam. Lepereg előttem a Ráth György utcai házban átélt 26 esztendőnek minden boldog és fájó emléke, mint a haldokló előtt, aki - mint mondják - az egész életét újra átéli. Istenem, hiszen ez a 26 esztendő az életem nagyobbik felét jelenti, ami a mai katasztrófával véglegesen lezárult. Első emlékem a Ráth György utcából még az 1917. év telére nyúlik vissza. Akkor én a Zápolya utcai autójavító-műhelyben voltam beosztva, mint zászlós, és hetenként legalább egy estét töltöttem Margitkáék meleg családi körében - ők akkor is a földszinti lakásban laktak. Voltaképpen ezekben az időkben ébredt - legalább is bennem - az a vonzalom, ami aztán az egész életre összefűzött bennünket. Ha semmi egyéb nem, ezeknek az estéknek az emléke elég lenne ahhoz, hogy a Ráth György utcai lakást örökre kedvessé tegye előttem - de mennyi-mennyi további emlék fűződik a házban átélt két és fél évtizedhez!

Átélem újból azt a forró júniusi napot (1921. június 30), amin Margitkával megesküdtünk a kedves öreg vári templomban, utána együtt ülünk a menyegzői ebéden a Ráth György utcai ebédlőben, és hallgatjuk Nagyapa hozzánk intézett megható beszédét. Ma is látom, milyen pompásan szórakozik ebéd után kinn a verandán édes öreg Keresztünk Ottó bácsival, és hogy búcsúzunk este, hogy a Délivasútról Balatonlellére utazzunk Margitkával. Előttem vannak azok a szép hetek, amiket mint fiatal házasok egyedül töltöttünk a lakásban. Látom Margitkát, mint kezdő háziasszonyt, amint Erzsi segítségével csinálja az első önálló háztartást, és emellett az Erzsi kis fiát dajkálja. Újra átérzem azt az örömöt, amikor az asztalos felhozza a Kék Golyó utcai műhelyből Nagyapám öreg íróasztalát, ami már diákkorom óta az én használatomban volt a csabai otthonomban, és most rendbe hozattam. Ennél dolgoztam ezután még 26 esztendőn át, emellett ülve élveztem az otthon csendjét ki tudná megszámlálni, hány nyugodalmas délutánon és estén keresztül! Most ez is a lángok martaléka lett, benne számos kedves, drága és pótolhatatlan családi levéllel, okmánnyal és feljegyzéssel. Látom azokat a gyönyörű októberi napokat (1921), amikor gipszbe tett bokával sütkérezem a díványon fekve, mert a Rózsa utcai hivatalban a lépcsőn erősen megrándítottam a lábam.

Látom azt a szép verőfényes őszi napot is (1922. szeptember 3), amikor a kis bútorzatunkat felviszik a II. emeleti lakásba, amelyet kiutaltak számunkra, látom hogy rendezzük be és csinosítjuk apránként az első önálló fészket, ami most már egészen a mienk. Látom az Anyagértékesítő raktárából vásárolt puhafa könyvespolcot, amit magam politúroztam délutánokon át, és amire aztán kimondhatatlan boldogan raktam fel a kedves könyveimet, még akkor bőven elfért rajta mind. A felső lakás első berendezése így festett: Az előszoba ajtajával szemben nyíló legkisebb szoba volt az ebédlőnk, a Scholtz nagymama-féle öreg kredenc és ebédlőasztallal, 6 székkel, amelyeknél kényelmesebbet még soha, sehol sem láttam. A középső szoba volt a fogadó, egyben az én dolgozószobám, benne az ablak előtt az öreg íróasztal és mellette jobbról - balról egy-egy könyvespolc. A szobában állott még a gyönyörű öreg fiókos szekrény, a biedermeier asztal 2 fotellel és a kanapéval. A szélső szoba a fürdőszoba mellett volt természetesen a hálónk, egy ágy és egy sezlonnal, ruhaszekrényekkel. Milyen egyszerű volt minden, mégis boldogok voltunk benne, és milyen elérhetetlen álom ez ma számunkra. A negyedik kis szobát, amely itt az előszoba másik oldaláról nyílt, kiadtuk 2 technikusnak (Kispál István és Frits Gyula), akik 2 éven át nálunk laktak. A szoba béréből kifizettük nemcsak a saját lakbérünket, de ez fedezte még a gáz-, a villanyszámlát, sőt a cselédbért is.

Így kezdett a mi kis polgári egzisztenciánk lassan egyenesbe jönni, amikor egy borús októberi délután meghozta a még hiányzó örömet is. Kisült, hogy Margitka napok óta tartó betegeskedésének az az oka, hogy az eljövendő harmadik első életjelt adott magáról. Ezzel egy újabb felejthetetlenül kedves tervezgetés és ábrándozás korszaka nyílt meg a számunkra, amit gondolatban újra átélni is nagy élmény. Ezekben a napokban Mariska volt fenn nálunk, mindjárt őt kértük meg a kis fiunk keresztmamájának (mert soha egyikünk előtt sem volt kétséges, hogy fiú lesz az illető). Látom azt a napot, amikor 1923. tavaszán Panek mesterrel (az Internátus manzardján lakó áccsal) deszkát megyünk vásárolni az Alkotás utcai fakereskedésbe kis teknőhöz, és látom, amint az Internátus alagsori tornatermében együtt gyaluljuk és állítjuk össze a kis teknőt, látom azt is, mikor a használtan vásárolt kiskocsit gyönyörű kék színre újrafényezve hazahozzák. Látom, amint Petikét a János kórházból hazahozzuk (1923. július 15), és először fektetjük le a kis kocsijába.

Látom a ház mögötti üres telken folytatott kertészkedésünket, amint Setét úr (a házmester) hosszúszárú pipájával sétálva az "essőt" kémleli, és biztatja agyondolgozott beteg feleségét: "dógozz mama!". Mintha tegnap lett volna, úgy van előttem az a februári délután (1924), amikor a bécsi utamról hazaérkezve benyitok a hálószobába, és Margitka ott ülteti Petikét a bilire, és boldogan újságolja, hogy ma ült első ízben önállóan ! Látom a Mariska (most már Aka mama) varróműhelyét a kis szobánkban (1925/26), ahová beszaladni Petikének legnagyobb öröme, mert ott van a "nad oá" és "Bözsisz", meg "másik Bözsisz".

Tisztán előttem van az a tikkasztó nyári délután (1925. július 13), amint az alsó, elsötétített lakásban Anyus törli le szegény haldokló Nagyapa homlokáról a halál verítékét, és amint a patriarkák korában járó aggastyán búcsúzik az élettől.

Látom magamat, amint vasárnaponként a kis szobában az első rádiókészüléket építgetem, és látom Petit, aki minden pillanatban elszed a kezem ügyéből vagy egy alkatrészt, vagy egy szerszámot (1926), hogy aztán pár nap múlva, mikor Bácsi Elek az én távollétemben beállított hozzánk, ő mutogassa neki: "ez ládió, nem szabad hozzányúlni!". Közben a középső szobából lett ebédlő, és annak asztala közepén állt mindig egyik szép csiszolt üvegpoharunk. Erre gondolt Peti Csabán, amikor unszolta az anyját, hogy "gyerünk oda, ahol pohár van az asztalon, és Anosz van". (Annusnak hívták akkor a cselédünket).

Látom a keddi "reform" vacsoránkat, amiket hetenként Kornél bácsi és Miklós tiszteletére rendeztünk, akik aztán egész idő alatt kizárólag hivatalos dolgaikat beszélték meg egymással az asztal fölött (1924-27). Ezekben az években hol Édesanyám, hol Kereszt volt a vendégünk heteken át, és sok kedves estét töltöttünk el az öreg ebédlőasztal melletti vacsoránkkal, több ízben Markó Aladár rozsnyói anekdotáin mulatva. Egyáltalán, a húszas (1920) évek jelentették életünk legboldogabb, legnyugodtabb korszakát, amint így az évtizedek távlatából visszatekintek. Évről-évre javuló viszonyok és csökkenő gondok között éltünk csöndesen, csabai Szüleinket évente többször meglátogattuk. Különösebb betegség nem volt a családban (szegény jó Miklósunk állapota csak a húszas évek végén fordult aggasztóra), kedves Öregjeink elköltözését (1925) keresztényi megnyugvással fogadtuk, mert úgy Scholtz nagyapa (83), mint az én nagyanyám (87) szép magas korban, a természet örök törvényei szerint hagytak itt bennünket. Már a harmincas (1930) években elszenvedett veszteségek sokkal mélyebb, fájdalmasabb sebeket ütöttek a lelkünkön.

Hétről-hétre boldogan figyeltük Petikénk testi és szellemi fejlődését. Én főleg vasárnaponként értem rá vele foglalkozni, mert hét közben bizony késő estig el voltam foglalva, különösen a Steauánál töltött években (1925-1928). Vasárnap délelőtt aztán nagyokat sétáltunk vagy a Kis Svábhegyen, vagy a Vérmező körül, vagy fenn a Vár patinás utcáin gyönyörködtünk az őrségváltás pompájában, ez Petit különösen érdekelte. Egy ízben, mikor a Szt. János kórház mellett jöttünk el, megmutattam neki, hogy melyik épületben született. Ezen elgondolkodva egyszer csak megszólalt: "Anyika még nem is tudja, hogy én hol születtem, majd megmondom neki".

Vasárnaponként rendesen lenn ebédeltünk Apuséknál, ebéd után jól esett a pihenő és az újságolvasás egy-egy jó szivar mellett, és a délutánt a rádió babrálás és hallgatás foglalta le. Milyen vigasztaló és andalító így gondolatban végigélni ezeket a boldog esztendőket, és a jelen sivárságából a múlt emlékeihez menekülni. Még napsugaras időkben is mélyen átéreztem azt a szép költői mondást:

Mert a boldogságra kevés csak a jelen,
A múlton épül az s az emlékezeten.
(Tompa Mihály)

Mennyire gazdag ma az, akinek legalább olyan szép emlékei vannak, mint nekem, és milyen nagy szükség lesz az emlékezetre az eljövendő időkben, amik még reánk várnak! Ahogy ezeket a sorokat egy esős májusi alkonyatkor leírtam, kipillantok a Szentkirályi utcai lakás ablakán, és íme! Pompás szivárvány ível a klinika romjai felett. Vajon szimbólum-e ez a mostani bánatos hangulatomban? Lesz még nekünk szivárványunk és kék egünk az életben is?

Élénken előttem van az a nap is, amikor lakásunkba bevonult a telefon (1929), amelyet a középső szobában egy sarokban az ablak melletti kis asztalkára állítottunk, ugyanígy a használtan vásárolt Continental írógép első szereplése is kedves emlékem. Ez is ott állt a középső szobában az íróasztal baloldalán felállított kis vaslábú asztalkán, mely utóbbi viszont még az Anyagértékesítő raktárából származott. A telefon és az írógép a szakértői működésem fontos és régen nélkülözött eszközeit jelentették a számomra, ez most mindkettő mint elérhetetlen álom tűnik fel előttem.

Ugyanebbe az időbe visznek vissza azok a kedves emlékek, amelyek a Peti első iskolába járásához fűződnek. Ott végezte a 4 elemit a Városmajor u. 59. alatti "isi"-ben, napról-napra rótta a Roskovics utcát a kis háti táskájával, és ma is előttem van a kis irha bőr bundája, amit Pistitől kapott. A Roskovics utcában lakott különben egyik osztálytársa, Fodor Dezső, haszontalan kölyök, aki szegény Petit folyton üldözte és bántotta, és nem tudott előle menekülni, mert egy útjuk volt. Peti kicsit passzív béketűrő gyerek volt, aki inkább némán szenvedett, mintsem hogy ő is jól odavágott volna, azt aztán a másik kihasználta. Ekkor szerkesztette Peti a "Mesevilág"-ot, amit ceruzával annyi példányban írt, ahány előfizetője volt. Szerencse, hogy ez utóbbiak száma csupán 2-3-ra rúgott (Apusék, Adika, Kori bácsi), mert különben nem győzte volna a munkát. Vasárnap reggelenként mindig odabújt mellém az ágyba, és játszottunk "nagy Rókát és kis Rókát", ami az alvás végét jelentette számomra, mert hiába próbáltam a játékot úgy irányítani, hogy "nagy Róka most alszik", erre a trükkre hamarosan rájött a kis Öreg, és annál hevesebben kezdett rúgkapálni.

Óh, bár visszahozhatnám ezeket a vasárnap reggeleket! Az iskola meghozta a hangját és dalolási kedvét is, igazán kedves, bájos kis gyermekdalokra tanította őket Ádám Jenő énektanító bácsi ("Húsz kis pipi útrakel...", "Virágéknál ég a világ", "Katica a pitvarba", stb), és rendesen reggelenként a nonoban ülve énekelt, hogy csak úgy harsogott tőle a lakás, sőt a világítóudvaron át a földszinti lakás is. Úgyhogy az öreg Szmertnik Pista bácsi egyszer megfogta Petit az udvaron, és jóságos szeretettel megmagyarázta neki, hogy olyankor nem illik énekelni.

Az emlékek hosszú sorában most egy bús, keserves emlék következik: 1931. március 6-ának borús hajnalán megszólal a telefon, és a Grünwald szanatórium orvosa jelenti szegény jó Miklósunk halálhírét. Sohasem felejtem ezt a keserű hajnali órát, mintha a föld szakadt volna le mellettem, és a szakadék szélén állanék. Óriási űrt hagyott maga után szegény jó megboldogult Öcsém, hiszen a testvéreim közül Ővele töltöttem a legtöbb időt együtt, nagyon összeszoktunk, és alig volt dolog az életben, amiről ne gondolkodtunk volna egyformán. Azóta is mindig összefacsarodott a szívem, valahányszor a telefon ilyen szokatlan órában megcsendült. Bizony az 1931-ik esztendő a Miklós után való bánkódásban és gyászban telt el, alig maradt ebből (az évből) kellemes emlékem.

933. ápr. 1-én hagytuk ott a kedves kis II. emeleti lakást, és leköltöztünk az Apusék földszinti lakásába, mert ők már ekkor állandóan Gödön laktak. Fájt a szívünk elhagyni ezt a kedves fészket, ahol életünk 11 boldog esztendejét eltöltöttük.

Látom 933. Pünkösd vasárnapját: Apáék és a lányok feljöttek hozzánk a filléres gyorssal, ott voltak Miklós kislányai is, nagyon boldog napot töltöttünk együtt. Édesapám ekkor volt utoljára nálunk, még ekkor nem tudtuk, hogy nemsokára Tőle is búcsúznunk kell. Délelőtt kinn voltam Vele és Anyával a Margitszigeten, megmutattam nekik a tündéri rózsakertet, milyen örömmel nyesett szemzéseket a legszebb rózsatövekről. Sajnos virágozni már nem látta a szemzéseket.

Előttem vannak a kedves szombat délutáni ozsonnák, amikor Thamm Pistáékkal ülünk az ebédlő asztal körül. Pista mindent kritizál, Frici is válogat, Ranki röstelkedik rajtuk, de azért szépen eltűnik a csörgőkígyó-húsnak nevezett csabai kolbász és a tovotte zsírnak gúnyolt tejszínkrém. Látom azokat a csöndes májusi délutánokat, amikor az ebéd utáni pihenő után az íróasztalomnál ülök, szemben látszik a Kék Golyó utcai házak teteje, szakértői véleményeken dolgozom, és az ablakon kitekintve az aranyeső dús fürtjeiben gyönyörködöm.

Megint más látomás: téli napokon az ügyetlen naiv feketerigók futkosnak és ugrálnak a tiszafák tövében, hány szép tavaszi reggelen ébredtem fel ezeknek a kedves kis dalosoknak a trillázására, amikor az ágyban fekve éppen a szemembe sütött a mélyenjáró kora tavaszi nap. Előttem van a lakásunkhoz vezető folyosó, oszlopán 12 cserép élénkpiros muskátlival, amelyeknek tartóit magam készítettem. Ezeket nyaranta, míg mi Gödön tartózkodtunk, Glatz néni gondozta, és ennek fejében délutánonként ott hűsölt a mi előszobaajtónk előtt.

Látom, hogy reggelenként Petivel versenyzünk a reggelizésben és öltözésben, hogy együtt indulhassunk el hazulról, együtt mehessünk a 3-as autóbuszig, amire én felszállok, ő pedig gyalog megy az Attila utcai gimnáziumba. Ahol az autóbusz a Vérmező táján utoléri Petit, ott örömmel integetünk egymásnak.

Megint szomorú évek, szomorú napok tűnnek fel emlékezetemben, 1934. májusában költözött el közülünk Édesapánk, két évvel később, 1936. május 11-én hagyott itt bennünket árván édes jó Anyánk. Nyári forróság volt, amikor a békési ciprusok alatt, előrement kedvesei mellé örök pihenésre elhelyeztük. Nagyon árván jöttem akkor vissza a Ráth György utcai lakásba, és tulajdonképpen akkor éreztem először, hogy egészen felnőtt lettem! Alig ocsúdtunk fel ebből a fájdalomból, 1937. koratavaszán, március 7-én újabb gyász sújtott le ránk, Apus lehelte ki istenfélő, megbékélt lelkét a Ráth György utca szélső szobájában. Élénken előttem van az az álomtalan éjszaka, amelynek hajnalán lehunyta a szemét.

De térjünk vissza az élethez, Peti fiunk szépen, és csak örömet szerezve fejlődik és érik lassan felnőtté. Látom 1937. május 22-ét, amikor a konfirmációja után együtt ebédel az egész család a Ráth György utcai ebédlőben. Utána a tegnap átvett gyönyörű Wanderer kocsival viszem ki Gödre Anyust és Kornél bácsit, útközben akkora felhőszakadás ért utol bennünket, hogy a megyeri csárda táján agyig gázoltunk a vízben. Hány kedves órát és napot szerzett nekünk a mi becézett "Wandink" Gödre, Csabára, Sámsonba, Rozsnyóra, a Felvidékre, a Balatonra menet! Ezóta pedig az otromba kezek alatt bizonyára ő is ronccsá vált, magával vivén életünk számos kedves emlékét. Sic transit (gloria mundi - így múlik el a világ dicsősége)!

Újra átélem azokat az őszi vasárnap estéket, mikor (Tápió)Györgyéről, Nagykátáról gazdag vadászzsákmánnyal megrakodva nyitom ki az előszoba ajtaját, és Rozi szívszorongva lesi, nem hoztam-e túl sok foglyot és nyulat, amelyeknek a kopasztása és nyúzása az ő - nem nagyon kedvelt - feladata lesz. De jól esett az egész napi járás után az egy tányér levesből álló könnyű vacsora, a meleg fürdő és utána a puha ágy.

A negyvenes (1940) évek vasárnap délutánjainak rendes mulatsága volt az alsóspartink, ezeket felváltva tartottuk Ridly Pista, ny. törvényszéki másodelnök, Cristofoli Vince és Susits Loránd, kincstári ügyész és jómagam lakásán - nálunk a Margitka híres tepertős pogácsája és jóféle Vácról szerzett olaszrizling mellett. Hány kedélyes órának volt, most már örökké néma tanúja a Ráth György utcai dolgozószobám, és benne a Scholtz nagyapa hagyatékából származó régi kártyaasztal. Ez is elmúlt, talán visszahívhatatlanul! Hol lehetnek most a régi vidám partnerek? Hány éli túl közülünk ezt a kataklizmát?

Szerda délutánok (ősztől tavaszig) tűnnek fel előttem, mikor 5-6-ig Mrs.Douglassal ülünk az asztal mellett, és angolul társalgunk, vagy olvasunk, és megbeszéljük az olvasottakat ezzel a ritka intelligenciájú, és igazán előkelő lelkű öreg angol hölggyel, akitől 1936. óta veszek órákat. Glatz Edus útján ismerkedtem meg vele, és nagyon megszerettem. Azt hiszem, ennek a passziómnak is vége – vajon él-e még szegény Mrs.Douglas egyáltalán? Szinte elképzelhetetlenül sanyarú viszonyok között tartja fenn magát ez a derék asszony egy óbudai odúban a lányával együtt. Tanítványa csak mi ketten vagyunk Edussal, van egy korhely fia, aki mindenét elissza - és ennek dacára a gondolkodása, az élet dolgairól való felfogása előkelőbb, mint némely grófnőé. Segítse őt meg a jó Isten, és úgy fizessen neki ezutáni életében, amint megérdemli.

Látom a téli estéket, amint Peti az erdélyi és gödi színes felvételeinket vetíti az én szobám ablakára kifeszített rajzpapírra a gyönyörködő családi kör számára. Hogy megszínesednek ezek a téli esték a nyár eleven, meleg hangulatától. Sajnos, úgy a fényképezőgép, mint a több százra menő színes diapozitívek mind elpusztultak! Nem fogunk többé gyönyörködni bennük.

Próbáljam-e még tovább itt tartani a Ráth György utcai otthon elhalványuló kedves emlékeit? Milyen jól esett nyári délutánokon, mikor ebéd után kissé megpihentem a hűvös lakásban, kiülni a Glatzék kedves családi körében a ház fala árnyékába, ahol Glatz nénit a fiai és öccse (a kedves, joviális Miska bácsi) naponta meglátogatták, és megtárgyalni a háború eseményeit, meg a házban történteket.

Térjünk most már vissza a sivár jelenbe, és próbáljuk ezeknek a napoknak a krónikáját tovább fűzni, hogy ha majd Peti hazajön, ezekből a lapokból megtudhassa, mi történt velünk.

Reggelire egy üres teát ittunk, meleg vizet az asztalosműhelyben kaptunk, és a magunkkal hozott kevés kenyérből ettünk. Utána körülnéztünk az új környezetben. A folyosónak az utca felőli végéből nyílt a Veres-féle asztalosműhely, egy utcai üzlethelyiség, amelynek kirakatablakai ölbe rakott lécekkel és deszkákkal vannak eltorlaszolva. Ez a kb. 1 m vastag torlasz Gavora úr optimista véleménye szerint aknatalálat ellen is biztonságot nyújt. A helyiség ajtaja az utcavonalra merőleges közre nyílik, és innen kap a helyiség némi világítást. A ház lakói nappal itt tartózkodnak, Gavoráék itt is alszanak a földre terített matracokon. A lövedékek érkezési iránya kb. párhuzamos az utcafronttal (az oroszok az Istenhegyi út felől lőnek), és így talán közvetlen találat nem fog érni bennünket. Ugyancsak az asztalosműhelyben tanyázik néhány magyar tüzér, akiknek a páncéltörő ágyúja a szomszéd, 13. sz. ház előtt van felállítva, torkolattal az Istenhegyi út felé. Lőni nem lőttek még vele, úgy látszik tanktámadásra számítanak a hegy felől.

Tovább folytatjuk az ismerkedést a ház lakóival, és ki tudja, hányadszor el kell mesélnünk a menekülésünk történetét, és az oroszokkal való első találkozásainkat. Mind igen részvéttel hallgatnak, és segítőkészséget tapasztalunk mindenki részéről. A házban többnyire kis, 1-2 szobás lakások vannak, és ennek megfelelően szegény kisemberek (nyugdíjasok, munkások, kisiparosok) laknak, akik maguk is csak csekély élelemkészletek fölött rendelkeznek. Igen kedves úriemberek a földszinten lakó Saly Endréék, aki nyug. OTI titkár, felesége igazi úriasszony, velük az első megismerkedés percétől kezdve nagyon összebarátkoztunk. Hívnak, hogy menjünk az ő lakásukba lakni, nekik van egy üres szobájuk, persze betörött ablakokkal, de azt a szekrényekkel el lehet állítani. Egyelőre azonban a kitört ablakú, jéghideg szobánál többre becsüljük a pincefolyosót, ha büdös van is, de mégis valami kis meleg kijön a házmesterlakásból és a pincefülkéből, ahol egy kis kályhán 8 család főz. Az éjjel sem fáztunk itt, de nappal nagyon szívesen vesszük igénybe a Salyék vendégszeretetét, és elüldögélünk náluk a konyhában, amelynek ablaka a világítóudvarra néz, és még üveg is van rajta.

Itt lakik a házban Kollár Gábor hentes (akinek azelőtt az Endresz téren, az OTI bérház helyén állott kis földszintes házban volt az üzlete), Szentmiklóssy kárpitos felesége, Pfisterer nyug. Földművelési miniszteri tisztviselő, Zombory bácsi, szintén valami kis nyugdíjas, Horányi úr, szegény ágrólszakadt építési tisztviselő, most talán székesfővárosi díjnok, aki Füzesgyarmatról származik, és így földiek vagyunk, Gombos nevű sofőr, Kopasz úr, a ház légoltalmi parancsnoka, és még sokan, akiknek a nevére már nem is emlékszem. Egy szegény öreg zsidóasszony, valami Könczölné, jut még az eszembe, ő is hozott egyszer nekünk egy marék szárazbabot egy hihetetlenül piszkos papírzacskóban, és ennek fejében végig kellett érdeklődéssel hallgatnunk az ő előkelő rokonságának felsorolását. Ő szegény pár nap múlva, le akarván menni a szüntelen aknatűzben a pár házzal lejjebb fekvő Bíró-féle vendéglőbe ebédelni (?), az utcán aknaszilánk találatot kapott, és nem láttuk többé.

Még egy haláleset fordult elő a házban, szegény Kollárt egy másik hentessel együtt a nyilasok elhurcolták a Böszörményi úti csendőrlaktanyába lovat vágni, és a Böszörményi úton akna érte őket, és Kollár mestert agyonütötte. Ide hozták haza holtan, és a lépcsőház földszintjén helyezték el a koporsóját, amíg el lehetett temetni.

A második éjjel Anyus és Margitka az asztalosműhelyben kaptak fekvőhelyet, mi Pistiékkel a pincefolyosón töltöttük az éjszakát, és talán aludtunk is valamit. Hihetetlen, hogy az ember mit meg nem szokik! Mosdásról, szájmosásról szó sincs már napok óta, itt a házban nincs víz, a mi kis tartalék vizünket, amit a Ráth György utcából a demizsonban elhoztunk, menekülés közben ott kellett hagynunk a ház fala mellett. A szomszéd házban van ugyan egy talajvízkút a pincében, de abból csak nagyon szűken adnak idegeneknek vizet, és nekünk egy kulacson kívül még üres edényünk sincs.

Az egész nap ideges várakozással telik el, úgy látszik, hogy a hadi helyzet nem változott, az oroszok nem jönnek előbbre, pedig mi már nagyon szeretnénk véglegesen orosz megszállás alá kerülni, akkor talán elmehetünk valamerre, ahol tűrhetőbb viszonyokat találunk. A helyzet amúgy is reménytelen, legfeljebb arról lehet szó, hogy 1-2 héttel előbb, vagy később adják meg magukat végleg ezek a szerencsétlen németek és nyilasok. Gavora úr esztelen optimizmusa, amellyel állandóan a "felszabadító" sereg beérkezését várja és hirdeti, már csak bosszantja az embert.

A Ráth György utcai ház halottai: Kasics néni, öregség, Göllner Frici bácsi, aknaszilánk találat a ház előtt az utcán, Raksányi Zoltánné, átlőtték a lábát a meneküléskor és elüszkösödött.

(Írta: Asztalos Sándorné)

1945. januártól 1956-ig nincs ostrom feljegyzés - ennek magyarázata egy latin közmondásban lehet, amit Sándor ide írt, de sajnos én már nem tudom megfejteni:

"Accidit in puncto, quod
non speratur in anno."
(Gyakran egyszerre jön, amit sokáig hiába reméltünk - AGy)

Hát én megpróbálom ennek az időnek az eseményeit leírni, amennyire még emlékszem:

Már emlegettük az Enyedi közi menedékhelyen, hogy kéne valamit csinálni, itt nem maradhatunk örökké. Aztán meghallottuk, hogy a János kórházban van egy hivatal, ahol lakást utalnak ki a hajléktalanoknak. Fel is kerekedtünk sok köszönetet mondva és elbúcsúzva a társaktól, meglévő kis motyónkkal elindultunk. Megláttuk a teljesen kiégett és rom házunkat - az erkélyünk falán egy kis üres madárfészek feküdt - vajon annak a lakói élnek-e valahol. Rettenetes nehezen vánszorogtunk - s mire odaértünk a János kórházhoz - bezárt már a hivatal. Hát most hova? Sándornak eszébe jutottak Manningerék. Anyámnál volt 1-2 kockacukor, azzal erősítettük magunkat. Manningerné igen barátságtalanul fogadott, mondván tele van menekültekkel, egy éjszakát tölthettünk a fürdőszobájában. Menekültet egyet sem láttunk, és a hideg fürdőszobakő sem volt leányálom - de tető volt a fejünk felett.

Másnap megint csak Sándor volt, akinek eszébe jutott valami: Cristofoliék a Pasaréten a Csévi úton vészelték át az ostromot a fiuk lakásában. Ott aztán olyan szeretettel fogadtak, amit meghálálni sose tudunk. Itt olyan szerencsénk volt, hogy egy nagy szuterén helyiséget épp aznap hagytak el az oroszok. Boldogan letáboroztunk, még matracok is voltak, és rajtunk kívül még bizonyos Mara nénit - Margit rokona - tettek be hozzánk. Enni is adtak időnként, hiszen nekik se volt sok. Egy ajtó nyílt a pincébe, ott egy kecske lakott, a természet csodája: sose láttam, hogy enni valót adtak volna neki, csak egy csomó újságpapír volt mellette, azon élt, bár tejet nem adott, amit nem lehet tőle rossz néven venni. De hát nekünk kellett enni, Margiték nem tarthattak el bennünket.

Megint csak Sándornak jött ötlete, a Hűvösvölgyben volt egy OTI üdülő, elment oda kérni élelmet. Kapott egy kis krumplit, kelkáposztát és hagymát. Én ez utóbbiba vitaminszegénységemtől hajtva beleharaptam, mint az almába. Másnap reggel Sándor felül mellettem a matracon, és azt mondja: "Édeském, máskor ilyet ne csinálj!" A kelkáposztának is van története. Mondja Sándor: "Ehhez jó lenne egy kis fokhagyma!" - "Hát most kivételesen edd meg anélkül!" Ezt alig hogy kimondom, jön Vince: "Ástam a kertet, találtam egy fokhagymát, nem kell maguknak?" Egyszer meg finom lángost kaptunk, és ekkor betoppan Nati. Nem tudom honnan tudta, hogy itt vagyunk - persze őt is megkínáltuk – sokáig emlegette, hogy milyen jó volt. De más vendéglátást is csaptunk: séta közben egy pad alatt Sándor meglát pár szem nyers kávét. Felszedni pillanat műve volt, otthon megpörköltem, és meghívtuk Vincééket feketére. De aztán volt olyan nap, hogy az égvilágon semmink sem volt. Kóvályogtunk az utcán, egyszer csak Sándor észre vesz a porban egy karéj kenyeret. Otthon leporoltam, megpirítottam, és az volt a "mindennapi kenyerünk". Máskor a háziak főtt krumpli héját kaparintottam el, mielőtt a szemétbe dobták volna. Egy reggel meg bedülöng hozzánk egy részeg orosz, és már nyúl a hátizsákomért, amiben egész vagyonunk volt. Mondom neki: "Ne bántsd, sztari mamáé!" ránézett Mara néni ősz fejére, és nem nyúlt hozzá - kidülöngött.

Na de lassan itt is azon gondolkodtunk, hogy tovább? Anyámat féltettem, mert minden nyomorúság mellett még hasi fájdalmai voltak (később Bakay megoperálta ágyék sérvvel). Hát kimentünk a hűvösvölgyi ev. szeretetotthonba, s megkértük, nem tudnák-e őt befogadni. A pap, Zulauf először azt mondta: nincs hely, de a felesége Kermeczky Bözsi, akit fiatal kora óta ismertem, anyáink is jóba' voltak, megkönyörült, és Anyus ott maradhatott. Meg is hálálta nekik, varrt, foltozott, tán még a konyhán is segített. Mi meg kaptunk finom alma levest. Így kissé megnyugodva "haza"-tértünk.

Még egy látogatónk volt, Vilma néni Mariskája, akit csónakon áthoztak az oroszok, mert már minden hidat felrobbantottak a németek (teljes céltalanul, mert mindkét oldalon már ott voltak az oroszok). Ő mondta, hogy náluk semmi baj sincs, érintetlen a lakásuk, de Oszi bácsi meghalt (súlyos betegen), egy szekrénybe temették el (festetlen puhafakoporsóba - lásd Scholtz Kornél emlékiratait - AGy). Közben Sándor elgyalogolt a Holdvilág utcába, hogy mi van a mi lakásunkkal, amit egy diplomata - aki elmenekült - bérelt. Nem volt nagyobb baj, csak a verandára vezető ajtó és fal volt kitépve és a fürdőszoba fal. Visszajövet elhatároztuk - mivel azt hallottuk, hogy a Ferenc József híd helyén ideiglenes hídon át lehet menni - hogy megyünk Vilmához a Szentkirályi utcába. Anyut valami targonca félére ültettük, meg a motyónkat is, és elindultunk. Mire odaértünk, lezárták a hidat. A közelben laktak akkor Komjáthyék. Oda kéredzkedtünk éjszakára. Mikor meglátott minket Elli (gépelési hiba, helyesen Etti), iszonyat ült ki az arcára (mi tagadás, ágról szakadtan nézhettünk ki), be se engedett a szobába, csak az előszobába tett ki egy vaságyat, de hát fedél volt a fejünk felett.

Másnap aztán átmentünk Pestre. Sokkal kevesebb volt a rom, Vilma néninél meleg fogadtatás, szeretet. Borsó főzelék volt minden nap, de micsoda finomság volt ez nekünk! Terített asztal, Mariska felszolgált - csak Oszóka hiányzott nagyon. Nem sokára Anyámat szemben a klinikán Bakay szerencsésen megoperálta.

Én meg egy nap kimentem Gödre, mi ott a helyzet, nem mehetnének-e már Öregeink haza? Vonat már járt, csak marhavagonokkal. Hát ott állt a ház, de a kedves szomszédok sok mindent "elzabráltak" (pl. a hallból egy szép szekretert, olyanféle, mint Jutka szobájában van, egy biedermeier díványt és asztalt, stb...). Kinéztem a kertbe is, hát látom: két orosz mászik át a kerítésen. Rájuk kiáltottam: "Davaj, professzor domo" - remekül megértették, és röhögve visszamásztak. Egy másikkal már nem volt olyan szerencsém, mert most ő mondta nekem: "Davaj, robot". Odakiáltottam Benkőnek, Kornél bácsi kertészének, mondja meg a családnak, hogy elvittek az oroszok. A nagyállomásra kellett menni, lőszeres ládákat raktak ki, de tovább nem törődött velem az én oroszom, egy kis ácsorgás után hazamentem.

Otthon beszámoltam, és latolgattuk, hogy talán majd ki lehet menni. Közben már kezdtem háztartást vezetni, mire Sándor hazahozta a több milliárd Pengőt, már alig kaptam érte valamit, úgy megszaladt az infláció. Egyszer vásárlásból hazajövet éppen nézegettem az előszobában azt a keveset, amit hazahoztam, mikor a nyitott ablakon beszól valaki: "Kezit csókolom, Édesanyám!" - "Petikém" – kiáltottam boldogan, a szobából meg Anyám és Vilma néni is kiszaladtak, mert azt hitték, megbolondultam. Hát ha mindent el is felejtek életemben, de azt a boldog pillanatot sose. És ez kísér végig életemben, minden bajban ott az Isten segítő keze. Most aztán a mi hazatérésünkön kezdtünk gondolkodni, Sándor kiigényelte a Holdvilág utcai lakást a legjobbkor, mert másnap valaki más akarta. Sándor Petivel rendbe tették a falakat, erről ő tud beszámolni. Aztán eljött ideje a beköltözésnek, Csabáról, Gödről, Vilmától kaptunk bútorokat, a többit már Peti tegye hozzá.

Még én Gödről számolok be, egy szép nap kivittem az Öregeket, Kornél bácsi úgy szaladt, hogy Anyámmal alig tudtuk utolérni, s piros volt a füle az örömtől. A nagy házban úgy emlékszem voltak ablak hiányok, de meg jobbnak is látták, ha egymás közelében vannak, Anyám a kiugróba, Kornél bácsi a másikba rendezkedett be. Híre ment, hogy orvos, az oroszok jöttek hozzá, nem hiszem, hogy mindnek szembaja lett volna, de Kornél bácsi nyilván más betegségüket is gyógyította, mert ellátták őket konzervekkel. Bár persze voltak hiányaik is, pl. kenyeret egy időben nem kaptak, csak búzát. Anyu ezt megőrölte a kávédarálón, s abból sütött valami kenyér félét. Hát hála Istennek, őket is nyugodtan hagyhattam. S hadd zárjam azzal: "Az Isten szeretet".

"Habent sua fata libelli" (a könyveknek megvan a maguk sorsa)

(írta: Asztalos Sándor)

Fémipari:
3 (2) db órás csavarhúzó, 1, (2) és 3 mm széles
6 (3) db csavarhúzó 3-12 mm-ig
(1 db sarokcsavarhúzó, francia, precíziós)
2 (1) db franciakulcs
10 (4) db németkulcs 4 (17)-24 mm kulcsnyílásig
1 teljes készlet Löwenherz menetvágó - 20 mm-es kerek metszőpofákkal és 3-3 db menetfúróval, 1-6 mm-ig minden méret 1 db 7 mm metszőpofa külön
(2 db tartóvas 20 mm Ø metszőpofákhoz 3 állítócsavarral
1 készlet Whitworth menetvágó 3-3 db fúróval, és 1 pár (részben 20 mm Ø kerek) metszőpofákkal, 1/8, 3/16, 1/4, 5/16, 3/8, 5/32, 7/32 méretű
(1 db fordítóvas, állítható precíziós, menetfúrókhoz, kb. 200 mm hosszú)
1 db kézi fúrógép, 2 áttételes, 3 pofás fúrófejjel 6 mm-ig
1 db nagyobb kézi fúrógép, egy áttételes
2 db spirál fúró, 0,5-10 mm-ig, éspedig 5 mm-ig 0,1 mm-enként, azon felül 0,5 mm-enként)
4 (2) db ötszögdörzsár 0,5, 1,0, 2,5, 3,5 mm közép Ø
1 db mart profilú dörzsár 3,5 mm közép Ø
(1 db nagy kézisatu)
(2 db órás kézisatu, egyik lapos 2 pofás, másik kerek)
1 db csiszológép gömbölyű szíjmeghajtásra

(írta: Asztalos Sándor, Budapest XI, Holdvilág u. 4)

"Accidit in puncto, quod
non speratur in anno."
(Gyakran egyszerre jön, amit sokáig hiába reméltünk - AGy)

A Bartók Béla úton egy kis Közért boltnál sorba álltam, vettem 1 kg cukrot, teát, stb. Az emberek boldog, felszabadult arccal, türelmesen állnak sorba, mindenki igyekszik türelmes és jó lenni, a kiszolgáló személyzet fáradhatatlanul udvarias. Hazajövet a Szt.Imre herceg út, Budaörsi út eleje, sőt itt a Bajmóci utcai kőtér is tele orosz autókkal, akik láthatóan útra készen várakoznak az indulási parancsra. Alig értem haza, bemondja a pesti rádió, hogy a kormány azonnali tűzszünetet rendelt el a fegyveres erőknek, ezután csak arra tüzelnek, aki megtámadja őket.

Elképzelésem a helyzetről: Az oroszok megijedtek a világszerte megnyilvánult felháborodástól, és visszarendelték csapataikat, ráparancsoltak a magyar "nemzeti kormányra" is, hogy szüntesse be a vérontást. A szovjet ezzel igyekszik enyhíteni a helyzetét, ami a Biztonsági Tanács mai ülésén ki fog alakulni, ezzel remélve, hogy a magyarországi népjogellenes eljárását még menteni lehet. Inkább feláldozzák és odadobják Magyarországot, amelyet már úgyis teljesen kifosztottak, és politikailag csak tehertételként jelentkezik a számukra. Egész biztos, hogy a budapesti tüntetők hősi helytállása még a jobb érzésű orosz legénységre is mély hatást tett, a szovjet kormány pedig belátta, hogy erre a népre hiába akarják ráerőszakolni a saját kommunista rendszerüket, az itt senkinek sem kell. Mélységes hálát érzek a magyarok Istene iránt, hogy megengedte ezt a napot érnem, megint helyre van állítva a magyar nemzeti becsület a világ előtt, ahogy ezer év óta talán még soha. Igazolva érzem azt a régi meggyőződésemet, hogy Magyarország nem kommunista, és ebben még az eltelt tizenkét gyalázatos esztendő sem ingatott meg. Most már bízvást nézhetünk a szabad választások elé, ez a nemzet immunis a kommunista fertőzéssel szemben. Este egy orosz lövész osztag tanyázott a töltés mellett, néhány puskalövést lehetett hallani, egyébként csend volt.

Ma reggel pl. két orosz tank hajtott be a Corvin közbe, a gyerekek pokrócot borítottak a tank kilátó nyílásaira, és a tankok esetlenül forogtak jobbra-balra. A tetején az egyik gyerek megkopogtatta a csapóajtót, mire az orosz kinyitotta, és a gyerek belőtt. Erre az oroszok megadták magukat, és kiszálltak a tankból, a vezetőt meg a gyerekek géppisztollyal kényszerítették, hogy kivezesse a tankot a Körútra, és itt kilőtték a még ott lévő másikat. A fiúk áttörték az óvóhelyek között az átjáró folyosókat, és úgy közlekednek az egész tömbben. A Mária Terézia laktanya is a kezükben van, ott tartják a hadifoglyokat. Rendes parancskiadás is van, szóval katonai szervezettség van köztük. Bebújnak a csatornába, úgy mennek ki az úttest közepére, és ott kibújva dobják az égő benzines üveget a tankba, vagy a kézigránátot a lánc közé. Ilyen hősiességet még nem jegyzett fel a történelem.

"Szép, szép leend az! Sok hasonlót nem szülnek évek, századok"
(Tompa Mihály: Új Semeon)

Csak szegény Dódiékért aggódunk, akiknek a lakása közvetlen a Corvin mozi mellett van. Isten óvja őket is, meg a kis gyerekeket is. Egy munkástanács (Be akartak választani, de nem vállaltam.) választási komédia volt a Jáfiban, elnök Veöreös Bódi, még ő is, Winkler is erősen elvtársoznak, rajtuk kívül senki, mind a legnagyobb felháborodással beszélnek az elmúlt eseményekről. A délután csöndben telt el, lövöldözés nem hallatszott. A bécsi rádió bemondása szerint az oroszok állítólag kimennek a főváros határára. Itt a sziklakápolna (szerintem sziklaközpont - AGy) előtt még vagy tíz orosz tank áll.

Délelőtt szép napos idő, elmentünk a hegyvidéki templomba, Kendeh Gy. mondott gyönyörű és megrázó beszédet, utána úrvacsorát vettünk. Ebéd után itt volt Laci és Klári, volt miről beszélni. Kérészy P. is jelentkezett, egész idő alatt a felkelők laktanyájában volt, és bizonyosan nem kis része volt a felkelés katonai irányításában. Egyébként a Mária Terézia laktanyai forradalmi csoport irányítója, amint ma megtudtuk, Maléter ezredes volt. Különben kisebb lövöldözésektől eltekintve harci cselekmény nem volt, még délután 2 órakor is vonultak orosz tankok a Budaörsi úton kifelé. Délután itthon voltam, még zavaros a fejem a rengeteg eseménytől, az éjjel alig aludtam valamit. Még fel sem lehet mérni ennek a hétnek a jelentőségét, mindenesetre fordulópontot jelent nemcsak Magyarország, de talán egész Európa számára. A rádió külföldi lapszemléje idézi a londoni News Chronicle cikkét, amely ugyanis szemrehányást tesz az angol népnek azért, hogy azt a szimpátiát, amit a magyar nép mindig tanúsított Anglia iránt, eddig nem úgy viszonozta, ahogy kellett volna, és rámutatott, hogy négy millió magyar él az anyaországtól elszakítva. Micsoda perspektívát nyit ez számunkra, ha a nyugat így kezd velünk törődni, és jelét adja annak, hogy helyre akarja hozni a méltatlan elbánást, amiben évtizedek óta részesített. Csak most vigyázzunk arra, hogy valami kilengéssel el ne játsszuk ezt a rokonszenvet. Egy bizonyos: ilyen szép október 31-ét még nem értem meg. Megható volt, hogy a Csörsz utca sarkán egy kartonlapra írott kis mondatot láttunk tussal rajzolva vékony nemzetiszín festett csíkkal: "Fiúk, ez férfimunka volt!" (Úgy látszik, a cserkészek életjelt adnak magukról 12 évi tetszhalál után).

Halló, halló, figyelem!

Megalakult a legszélesebb alapokon nyugvó legeslegnemzetibb legkormány!

Elnök: Nagy Imre, a statárium feltalálója
Tagjai: már nem a régi sztalinisták, Apró Antal, Bognár József, Erdei Ferenc, Molnár Erik, Bebrits Lajos,
stb, hanem a haza Kossuth címeres fiai: Bognár Jóska, Bebrits Lajcsi, Molnár Riki, Apró Anti, Erdei Ferkó, stb.

A legkormány programja:

1. Amint sikerült leöletni a szabadságharcosokat, és suttyomban átmenteni a hű ÁVO kipróbált gyilkosait az "új karhatalom" kötelékeibe, azonnal óvatosan megkérdezzük az orosz csapatokat, hogy ... izé ... vagyis ... (különben az még messze van).

2. Ha egy kicsit megszilárdultunk, a magyar nép szabadon választhat az MDP és a kommunista párt között.

3. Mélységes és szent elhatározásunk, hogy amíg csak lehet, megőrizzük a nekünk oly drága hatalmat (l. Marx: ...)

4. Nagylelkű amnesztiát hirdetünk annak, aki 5 percen belül, de legkésőbb Pünkösdig megadja magát.

5. Mint egy ember állok magam mögött!

Nagy Imre rádióleadó-tulajdonos

A 1956-ról szóló írás ezzel véget ért, de az élet folytatódott, ahogy Asztalos Sándor egész életében zsebnaptáraiba naponta röviden feljegyezte (AGy):