Gyuri unszolására elővettem azokat a feljegyzéseimet, amelyekben az 1942. óta eltelt több. mint 4 évtized - néha igencsak mozgalmas - eseményeit (és azokkal kapcsolatos, jórészt ma már unalmas gondolataimat) jegyeztem fel, úgy ahogy azokat átéltem. Az 1942. előtti évtizedek néhány érdekes emléke is fel-felbukkan itt a múlt homályából. Ezeknek az emlékeknek szárazra sűrített kivonata olvasható ezeken a lapokon.
Gyerekkoromban a Ráth György utca 18. sz. első lépcsőházának 2. emeletén laktunk. A ház az Országos Bírói és Ügyészi Egyesület bérháza volt, a 20. szám jogász-internátus volt. A három szoba DK-re nézett, a 16. számú ház felé, a konyha és egy kis szoba (amelyben egy időben keresztanyám - Aka - varrodát tartott fenn) a 20. felé. Tóth nagyszüleim a ház végén fekvő, földszinti lakásban éltek addig, amíg kúriai bíró nagyapám kb. 1936-ban nyugdíjba nem ment. Akkor ők kiköltöztek a komfortosított gödi házba, mi pedig az Ő lakásukba telepedtünk át. Itt laktunk 1945-ig, amikor a ház Buda ostroma alatt leégett, minden ingóságunkkal együtt.
A Ráth Gy.u.18. a 16.sz. ház kertjéből (Zsolt Pali és Zsuzsi)
Ezért az ostrom előtti időkről írásos emlékem nagyon kevés maradt. Így pusztult el itt például minden gimnáziumi évkönyvem, és az a napló, amelyben Wargha István dédapám egyik őse (nagyapja ?) a hétéves porosz-osztrák háborúban átélt személyes élményeit foglalta össze. Remélhetőleg ezek a sorok elkerülik ezt a sorsot, bár érdekesség szempontjából amannak nyomába se lépnek.
A Ráth György utcából négy évig a Városmajor utcai elemibe jártam a Roskovics utcán és Bíró utcán. Volt egy Fodor Dezső nevű osztálytársam, aki a Roskovics utcában lakott, és hazafelé menve gyakorlatilag mindennap megvert. Elég mulya kölök lehettem: tornában ügyetlen voltam, énekben botfülem volt, de Ádám Jenő ezt kinevelte belőlem. Egy ideig ott tanított kísérleti alapon: úgy látszik sikeres kísérleti nyúl voltam, hiszen később volt idő, amikor cserkész-énekkart vezényeltem (pl. az "Erdélyi Indulót", a Szilágyi gimnázium tornatermében). Elég pocsékul írtam, aminek bizonyítéka az általam írt "Peti lapja, a mesevilág" című kéziratos újság néhány megmaradt példánya. A sajtóhoz úgy látszik vonzódhattam - akkor – mert egyik kedvenc játékom az volt, hogy újságokat árultam otthon. Németórára is jártam az Attila utca északi végén levő iskolába, természetesen gót írást tanultam még. A latin írást Hitler vezette be valamikor 1933. után: nagy szenzáció volt, hogy a "Völkischer Beobachter" már így jelent meg. Az elemiben tánciskola is volt. Uzsonnára mandarint vittem, aminek élvezhetetlen száraz belét mindig a kályha mögé köptem. Itt egyszer nagy bőgést rendeztem, mert nekem nem jutott táncosnő. A táncvizsgán a Babatündért adtuk elő. Én mint paraszt idétlenkedtem a bababoltban, Pista bácsi udvarosának (Csorváson volt akkor intéző) a fiától kölcsönkapott ruhában. Evvel a fiúval nagyon jóban voltam, amikor többször is lent voltunk náluk. Csorváson estem bele (valamelyik játszótársam jóvoltából) fehér úti ruhában, hazamenetelünk előtt kb. negyedórával a trágyagödörbe. Elemiben egy darabig gyógytornára is jártam. Az első elemi iskolai napon, pityeregve álltunk sorban a folyosón, majd végigmenve ott, Káldor Misi végig bőgte az egészet, a végén pedig elhányta magát.
A Ráth György utcai ház kertjének végében, az öreg gesztenyefák alatt a házbeli gyerekekkel sokat játszottunk "anyámasszony hol az ollót". Az egyik mosónőnk kisfiával is jó barátságban játszottunk a kerti homokban, bár ezt a házbeli nagyobb "úri" gyerekek nagyon rosszallták. Jó barátom volt még a házban lakó szabó fia, Kovács Tibi is. Az iskolában az úri fiúk általában mind jó tanulónak "sikerültek". A jó bizonyítványra én is büszke voltam, állítólag strébernek minősültem az osztályban.
1933-41. években a Werbőczy gimnáziumba jártam a Horváth kerthez, melynek sarkán, a gimivel szemben volt a Budapesti-Budai Torna Egyesület (BBTE) háza: az ostrom alatt elpusztult. Elsős lehettem, amikor még állt a lebontás alatt álló tabáni ósdi városrészben a Fehérsas-téri iskola. Ide szállásolták el a Délvidékről kitoloncolt magyarokat, akik a Sándor jugoszláv király elleni merénylet vétlen bűnbakjaiként jutottak koldusbotra. Kiscserkészként ruhát, stb. gyűjtöttünk részükre, és vittük oda a csomagokat. Egyszer télen az iskolából a Vérmező mellett hazafelé haladva olyan hóviharba kerültem, hogy mire hazaértem, mindkét fülem lefagyott. Édesanyám és Rozi (a háztartási alkalmazottunk) két oldalról nekem estek, és addig dörzsölték hóval, amíg újból vörös lett mind a kettő. Heteken át kellett még valami büdös lébe lógatni a füleimet. Azóta kell -5°C alatt kucsmát hordanom. A Vérmező akkor katonai gyakorlótér volt, a szélén körben lovagló pályával. Ezen reggelente Auguszta főhercegnő (József felesége) lovagolt. Kövér nő volt, nagyon sajnáltam a lovat.
1933-tól 1946-ig szenvedélyes cserkész voltam, ennek minden előnyével és hátrányával. A hátrányok Édesapám véleménye szerint abban csúcsosodtak ki, hogy nem tanultam eleget, és ez főleg a Műegyetemen bosszulta meg magát, mert két utóvizsgát is összeszedtem. Az előnyök közé sorolnám többek között azt, hogy kinőttem a mulyaságot, valamint a kirándulásokon és táborokban rámragadt tájékozódó képességet, viszonylagos "strammságot", és a történelem-politika iránti érdeklődésemet. Az egyik táborban (azt hiszem Várgedén, Fülek mellett, a visszatért Felvidéken) is már kiütközött törvénytiszteletem: Szüleim olyankor látogattak meg, amikor nem volt hivatalos látogatási nap; ha jól emlékszem, nagyon barátságtalanul fogadtam Őket, talán nem is köszöntem. Édesapámmal valami hivatalos autón ott voltunk Kassán, amikor Horthy hivatalosan oda bevonult. A Dóm előtt felállított tribünök valamelyikén néztük végig a ceremóniát és a katonai szemlét. Ekkor még béke volt... Ugyancsak jelen voltam, amikor a mostani Roosevelt téren, a Ritz szálló erkélyéről II.Viktor Emánuel olasz király és Mussolini üdvözölték Budapest népét. Tanúja voltam annak is, amikor egy operaházi előadás alatt a nyilasok valami tüntetést rendeztek Szálasi mellett, és a jelen lévő Horthy kirohant a díszpáholyból, és állítólag a folyosón személyesen pofozott meg néhány sihedert.
14 éves voltam, amikor a lórévi tábor után kéthetente minden szombat délután kirázott a hideg. Bevittek az Uzsoki utcai kórházba kivizsgálásra, a Betegségmegállapító osztályra. Itt se volt látogatás, hozzám azért bejöttek Szüleim és Nagyanyám. Ezt is nagyon rossznéven vettem, "hát Vilma néni nem jön" - kérdeztem. Végül is kivették a mandulámat, műtét után két nappal negyven fokos lázt kaptam. Az orvosok ijedten szaladgáltak, aztán Halász főorvos lázroham alatt vetetett vért, és utána megkönnyebbülten közölték, hogy csak maláriám van.
Azt hiszem, hogy életem legrégebbi emléke az alsógödi Scholtz-kerthez fűz. Két-három éves lehettem, amikor öreg bernáthegyi kutyánk, Pajtás megdöglött. Szó nélkül tűrte, hogy az ablakból a hátára ugrottam, nagyon jóban voltunk. Amikor beteg lett, Kring (Komjáthy) Jenőke adott neki ricinust, de ez se használt már, az ablak alatt nyöszörögve múlt ki egy hajnali órában. Oszi bácsiék Duna-parti telkén ástuk el. A kert ÉK-i sarkában (ahol most a bejáratunk van), kaptam egy területet Kornél bácsitól, ahol hatalmas várrendszert építettem a föld alatt. Amikor Keresztapám civilizációs tevékenysége ezt a részt is elérte, öt pengőért megvette tőlem az egész várat. Jól emlékszem arra, hogy a gyümölcsös valamikor tőlünk elkerítve, Szőke Gyula bácsié (Tóth Maca néni férje) volt, akácos. A jelenlegi komposztgödör helyén, illetve mellett jól lehetett még játszani. Aztán jött a gyümölcstelepítés, majd az 1936-os olimpia nálunk is.
A japán színeket Susitomo (Susits Tamás) képviselte. Futottak még Gottl (Dezsőfi) Tivadar, az akkor nálunk nyaralt néhai Horváth Iván (Ő készítette a plaketteket), az én osztrák csere-fiúm: Fischer Gerdi és még mások.
Kétszer voltam németszón Theningben: 1935-ben és 1938-ban. Az első alkalommal még a független Ausztriában, másodszor már az Anschluss utáni Ostmarkban. A Fischer bácsi nagy náci volt, házkutatást is tartottak nála az osztrák Dolfuss-féle Heimwehr katonái. Ha honvágyam volt, kiültem a templom keleti falánál levő lépcsőkre. Egyszer pár napra levittek Gosauba egy Brigitta-Heim nevű evangélikus otthonba is nyaralni. Menet közben a Wels-i pályaudvaron át kellett szállni. A peronon kinyílt a Fischer bácsi kofferje, és szanaszét gurult belőle minden: persze nagy derültséget keltve a közönségben. 1938-ban a szomszédos faluban járt Göbbels abból a célból, hogy megkoszorúzza Hitler ott eltemetett szüleinek sírját. Egy vagy két utat úgy tettünk meg Édesapámmal, hogy Bécsig, vagy onnan Pestig a "bécsi hajóval" utaztunk. Ez Gödön is mindig nagy szenzáció volt, mert nagy hajó járt ezen az úton, és óriási hullámokat csinált. Bécsben még a hajón aludtunk, de a Práter Sternen levő vendéglőben reggeliztünk finom császárzsemlét.
1939. augusztusban épp kint volt nálunk Kovács Miska, egyik cserkész parancsnokom (néha még most is találkozom Vele a Gellértben, de randevúztam már Vele Washingtonban a Fehér Ház előtt is 1964-ben), amikor kitört a világháború, azaz a németek lerohanták a lengyeleket, akikkel nagyon szimpatizáltunk.
1941-ben - kérésemre - vettük fel az "Asztalos" nevet, nehogy az érettségi bizonyítványomban német néven szerepeljek. Először azonban elutasították a kérésünket azzal az indokkal, hogy ez a valóságnak meg nem felelő családjogi helyzet látszatát keltené; csak Thamm Pista bácsi sógorának protekciójára sikerült a dolog. A gimnáziumi éveimre alig emlékezem már. Tornatanárunk, Szabó Jóska mindig füttyösnek nevezett a Pfeiffer vezetéknév miatt. Kedvenc számtan-fizika tanárunk, Tóth Géza bácsi Sándornak hívott, és csak az érettségi banketten tudta meg, hogy én Péternek szerepelek.
Valamelyik évben Garamkövesden volt tábor. A parancsnok, Vályi Péter tanár a Garamon egy kötelet akart átvinni, de a sodorban a lábára tekeredett kötél beakadt egy sziklába a víz fenekén, és elsüllyedve fuldokolni kezdett. Beugrottam a vízbe, és sikerült partra húzni, de szerencséje is volt, mert közben kiakadt a kötél is.
1942. február 22-én a befagyott Dunán keltünk át Gödön, olyan vastag volt már a jég. Ha jól emlékszem, még szekerek is jártak át a szalmával kiegyengetett jégtáblákon.
Azt hiszem, 1941. nyarán voltam Besztercén is német szón, az Ihl családnál. Nagyon szép vidék, de a szászok nem voltak túl szimpatikus emberek. A szerencsétleneket Hitler is megnyomorította, mert a fiatal embereknek német behívóval kellett bevonulniok.
1942. július 10-24. között Klaniczay Tiborral egy nagyon szép Északerdélyi túrát tettünk Vecsés - Debrecen - Érmihályfalva - Szatmárnémeti - Nagybánya - Koltó - Gutin - Cibles - Naszód - Óradna - Ünőkő - Radnai havasok - Borsa - Trebusafehérpatak - Budapest útvonalon.
Ez év őszén légoltalmi segédszolgálatra hívtak be. Egy ideig a városmajori régi iskolámban voltam segédrendőr, majd a Böszörményi úti elöljáróságon sofőr. Itt egy rendőrfőtanácsost és egy tanácsost kellett rekvirált kocsikon reggel be, délután haza szállítani. DKW és Balilla volt a kezem alatt. A háború szele is egyre jobban elért bennünket. Dódi bácsit is behívták, Harkovba került egy kórházba, ahonnan később nagy betegen, flekk-tífusszal került haza. A Józsefvárosi pu-on vagonírozták be, mi is kikísértük. A házunkban lakó Göllner Tamás repülő hadnagy Veszprémben lezuhant, és porrá égett. 1942. december elején egy Petris tánciskolai mulatságon megismerkedtem a szomszéd házban lakó Némethy Katinkával...
Cserkész emlékeim közé tartozik a HÖK (Hárshegyi, majd Honvéd Őrsvezetők Köre), a Vezetőképző és egyéb szervekben való részvétem. Eljártam a Teleki Munkaközösségbe is, ahol az egyre inkább nyilasodó világban igyekeztek a németektől független, magyar érzelmű fiatalokat összefogni, és tárgyilagosan tájékoztatni. Egy HÖK táborban történt, hogy már vagy 20 km-t mentünk együtt egy járőrversenyen egy nálam idősebb fiúval, amikor kiderült, hogy unokatestvérek vagyunk: Sass Jenő volt Győrből.
1942-ben esett el a háborúban, mint SS önkéntes Ihl Dietmar, akivel 1941-ben Besztercén barátkoztam össze.
1943. tavaszán sárgaságban egy hétig az OTI (ma Traumatológia) kórházban feküdtem. Sok látogatóm volt az évfolyamtársak közül, az egyik, akire emlékszem Geszti P. Ottó volt, a későbbi műegyetemi tanár, aki pár éve halt meg. Ennek az évnek a nyarán Erdélyben jártam. Édesanyám Borszéken nyaralt Nagyanyámmal, őket látogattam meg. Voltunk kettesben a Szent Anna tónál: rengeteg tejeskávét ittam a menedékházban. Utána a Gyilkos tótól Tóth Bandival és társaságával az Ecsémen át a Gyimesi szorosba mentünk. Középlokon egy kocsmában értesültünk Mussolini bukásáról. Ezen a csángók által lakott vidéken folyó erődítési munkákban részt vevő Sauerwein nevű zászlós (Bandi ismerőse) minősíthetetlen, undorítóan durva módon szerzett nekünk szállást az egyik parasztházban. Csak nehezen tudtuk aztán megértetni a csángó családdal, hogy mi békés emberek vagyunk, nem lopunk el semmit, sőt fizetünk is a szállásért. A határon egy Rákóczi korabeli vár romjaitól néztük a románok gyakorlatozását. Ez a szomorú tapasztalat könnyen elhihetővé tette a délvidéki véres terrort, ami ellen Bajcsy-Zsilinszky szólalt fel a parlamentben. A felszólalást a Teleki MK-ben olvastuk a szélsőjobboldali képviselők üvöltöző gyalázkodásaival együtt. Az embernek az volt az érzése, hogy a Trianonban elvesztett területeket (Erdélyt, stb) talán akkor vesztettük el mégegyszer és véglegesen, amikor újra a mienk lettek...
Gyimesről Csíkszereda, Madéfalva, Udvarhely, Hargita útvonalon mentünk - főleg busszal - Szászrégenbe, Szovátán keresztül. Onnan jöttem haza vonattal.
A fizika u.v. akkor volt, amikor a németek kiszabadították Mussolinit a Grand Sassoról, augusztusban. Ősszel megnéztük Édesapámmal a BNV-t; ennek egyik szenzációja volt az Agfa színes film bemutatója. Ezen az őszön az iskolákat csak novemberben kezdték a háború miatt, és volt rádiós tanítás is. Édesapám Wandererjét ünnepnap nem lehetett használni, mert nem kaptunk rá "Ü" betűt.
1943. november 23-án besoroztak a Mária Terézia laktanyában. Karácsonyra feljöttek Csabáról Akáék, Póstelekről Pista bácsiék. Akkor még bizonyos dolgok után vámot kellett fizetni a Keletiben. Minket is elkaptak (biztos finom pulyka lehetett a csomagban), de aztán mégis sikerült meglógni.
1944. január 13-án levelet kaptam Theningből: Gerhard bácsi 2 éve halálos motorszerencsétlenség áldozata lett, Gerdi híradós katona Athén körül, a többi gyerek szanaszét szóródott a háborúban.
Február 12-én nagy zsúr volt Fehérváryéknál, az ifjabb Horthy Miklós két lánya is ott volt. Nem éreztem jól magam, meg is lógtam; a háziak rettentő sznobok voltak. Szegény Kató néni most ezt már nem mutatja...
Vilma néni férje, Scholtz Oszi bácsi nagy beteg; később tudtam meg, hogy rákja volt. Kimentek kora tavasszal Gödre, ott legalább nem kell a légiriadók miatt állandóan a pincébe szaladgálniok.
Pista bácsi Dorogon volt katona. Március 19-én is éppen bent volt nálunk Pesten, amikor elterjedt a híre, hogy német megszállás kezdődött. Az új Sztójay kormány névsora három napi vajúdás után jelent meg.
Megkezdődött a zsidók brutális deportálása. Édesapám (és Ráth György utcai szomszédunk, Glatz Edus bácsi) angol beszélgető partnere, Mrs. Douglas is jó ideig internálva volt, mert zsidó volt a férje, egy régen elhunyt felvidéki festő, bizonyos Sátán. A csabai "doktor bácsi", a család régi háziorvosa is erre a sorsra jutott, ez Adikát annyira megviselte, hogy sokáig a gyulai idegosztályon volt.
A nyáron Hámory Géza bácsi (Édesapám volt évfolyamtársa, és Thamm Pista bácsi helyettese) jóvoltából a MFTR újpesti hajóműhelyében voltam gyakornok, így az egyébként kötelezővé tett munkaszolgálatot ott tudtam eltölteni. Ez alatt az idő alatt beteg is voltam: napsütés által kiváltott csalánkiütést kaptam a lábamon. Egész szeptember 19-ig dolgoztam a műhelyben, végigjártam az összes részét, fizikai munkákat végezve. 18-án egy nagy légitámadás elvitte a fejünk fölül a hajóslaktanyát, az összekötő vasúti híd déli tövében, amelynek pincéjében volt az óvóhely. Kellemetlen érzés volt, de a nagy csinnadratta alatt majdnem elnevettem magam, olyan komikus volt, amint mindenki bújt a padok alá. Persze dőlt be a por, meg törmelék, de más bajunk nem történt. Édesanyám, mivel időben nem értem ki (biciklin) Gödre, bejött vonattal, persze elkerültük egymást; végre este aztán kint örülhettünk egymásnak.
Szeptember 25-én Pista bácsi (közben leszerelték) és segédje, Csath Bandi feljöttek Póstelekről német katonai autóval, mert Békés megyébe már betörtek az oroszok. Később megjött Klári néni is lovas kocsival. A németek Csabát elkerülve hozták Őket fel, így Aka és Adika lent maradtak. Szondy Lajcsi bácsi október 3-án még lent járt Csabán, és jól találta Őket, így Pista bácsi és Csath Bandi kocsin, Édesapám vonaton megpróbált Csabára eljutni, mert az orosz előretörés elakadt. Ők azonban már csak Kunszentmártonig, illetve Mezőtúrig jutottak, és vissza kellett fordulniok egy újabb orosz előrenyomulás miatt. Október 6-án este, míg gőzgép rajz miatt a Műegyetemen voltam, felrobbant a Gömbös szobor az Erzsébet-híd budai hídfőjénél.
Október 15-én, vasárnap a gödi ház előtt ebédeltünk, amikor a Szálasi-féle nyilas puccs híre a rádióban elhangzott. A Várat 16-án reggelre foglalták el a németek. Este kijárási tilalom, egyre több ismerőst hívtak be, nyilas fegyveresek mászkálnak mindenfelé. A műegyetemistákat a katonai felmentés következtében még békén hagyták. Megindult az emberek tömeges menekülése az oroszok elől. A Wanderert kint hagytuk a gödi garázsban, később katonák elvitték, később ez lett a sorsa a motorcsónaknak is. A németek, vagy magyarok átvitték a csónakokat a szigetre, és ott felgyújtották. A mienk állítólag elsüllyedt, és később valaki még látta is.
Miután november 2-án egy orosz páncélos ék Vecsésig jött, és az állandó légiriadók, meg a gödi toronyra épített katonai faállvány miatt november 3-án (előző hurcolkodások után) egy teherautóval családilag kiürítettük Gödöt. Nagymama hozzánk költözött a Ráth György utcába, Kornél bácsi Oszi bácsiékhoz ment a Szentkirályi utcába; még Sisi néni is velünk jött.
A németek megkezdték a Duna-hidak elaknásítását, és eközben november 4-én du 2 óra körül teljes forgalomban a Margit híd pesti része felrobbant.
Ezután még kétszer voltam Gödön, 19-én Édesanyámmal, és december 3-án egyedül. Nagymama szobáiban, a régi házban egy "tiszti család" volt beszállásolva egy ideig, nagy disznóólat hagytak maguk után. November 25-én megérkeztek Oszó bácsiékhoz Noémiék Miskolcról 3 kisgyerekkel: 2 hétig jöttek teherautón, mivel már 9-én Mezőkövesdnél voltak az oroszok.
November 30-án megjött a katonai behívóm: a felső évfolyamokat kiviszik Németországba - tanulást folytatni. Búcsúlátogatások, csomagolás után december 8-án reggel 8 órára kellett kimenni a Keletibe. Édesapám is kikísért, délelőtt Édesanyám is kijött, majd délután újra kijöttek, kaptam Tőlük meleg levest. Közben légiriadó volt, kitolták a szerelvényt, majd megint vissza. Bevagonírozásunk a legnagyobb fejetlenségben zajlott le; egész nap és éjjel ott álltunk, este még telefonáltam rokonoknak, ismerősöknek. Az évfolyamból Klatsmányi Árpád, Gergely Gyurka, Baits Tódor, Kirilly Zsiga ültünk egy kupéban, ott volt még Gergely Gyurka Ákos nevű öccse és egy harmadéves fiú. Baits Tódor láthatólag zsidó fiú volt, hogyan kerülte el a borzalmakat, nem tudom, jelenleg Ausztráliában él. Gergely Ákos a Deres utcában lakik. 9-én hajnali 4-kor indultunk el, útközben bridgeztünk, sakkoztunk, olvastunk. Délre értünk Hegyeshalomba, majd éjjel utaztunk át Bécsen, és 10-én reggel Strasshof rendező pályaudvaron tudtunk egy kicsit tisztálkodni. Wagram - Zistersdorf - Lundenburg - Prerov - Ostrava - Oppeln - Brieg útvonalon végül is 3 nap alatt értünk Breslauba (Boroszló - AGy). Útközben komolyabb ennivalót nem kaptunk, csak fekete "kávét", kevés sajtot és kolbászt. Morvaországon és Szilézián végigutazva megkapta az embert a rengeteg vasútvonal, hatalmas rendező pályaudvarok, nagyfeszültségű távvezetékek: egy a miénknél fejlettebb civilizáció látható jelei. Közben Prerovban kicserélték a vagonunkat, mert kiolvadt az egyik csapágyunk. Jó cserét csináltunk, mert egy "párnás" francia kocsit kaptunk. December 12-én reggelre voltunk ebben a most Wroclaw-nak (Boroszló - AGy) nevezett városban. A mi csoportunkat a Minoritenhof nevű iskolában szállásolták el. Az ellátás pocsék, bár a németek barátságosak velünk, de későbbre vártak. Az 1000 egyetemista zászlóaljparancsnoka egy ütődöttnek látszó nyilas zászlós volt. Boroszlóban kétszer hallgattunk előadásokat Brüge és Bröning prof-októl, az egyik náci pártjelvénnyel a gomblyukában szerepelt. A vonaton elveszett a fél pár meleg kesztyűm és a rajztáblám. Mivel közeledett a front, 20-án kihurcolkodtunk a pu-ra, és ácsorgás után este indultunk marhavagonokban nyugati irányban. Két éjszakán át fagyoskodtunk a vonaton, bár 21-én este már Drezdában voltunk. Fertőtlenítés után több szállásra osztottak szét. Én eleinte a Freital-i Deutsches Hausban, majd egy nap múlva a IV. évesekkel a Sportheimben laktam január 14-ig, amikor az Industriegelände barakktáborába hurcolkodtunk át, a Königsbrückerstrasse végére. Voltak velünk családos hallgatók is, ezek feleségeit először teljesen elkülönítve helyezték el, és egy tölténygyárban dolgozniuk is kellett. Megjött a második vonat is két heti ide-oda utazás után Bécs - Halle - Drezda - Boroszló útvonalon, és vele megjött Sass Lóri is, így egy ideig egy helyen is laktunk. Tanulásunk elég kilátástalannak tűnt, ugyanis professzor alig jött velünk. Néha csodálatos módon kaptam egy-két hazai levelet, írtam is egy csomó lapot ide-oda. Jártunk moziba, cirkuszba, vasárnap templomba, tanulgattunk is kicsit. Szinte hihetetlen nyugalomban éltünk a világégés vége felé. Január 1-én a Hofkirchében meghallgattuk Mozart koronázási miséjét. Bár otthon mint cserkész és levente vezető is ténykedtem, itt semmi beosztásom sem volt eleinte. A barakktáborban aztán szobaparancsnok lettem, van róla fényképem is, tavaly kaptam az egyik "tagtól".
Január 22-én megkezdődtek az előadások is, az egyetemre jártunk. A tanszemélyzet kisegítő tanársegédekből állt főleg, ilyen volt Klatsmányi és Gergely is, akik ezért külön szállást is kaptak, és elköltöztek a szobánkból. Az otthoni eseményekről nagyjából tájékozva voltunk a magyaróvári rádió és az angol hírek útján. Ez utóbbiból helyszíni közvetítést is hallottunk a Svábhegyről, amikor az oroszok körülzárták Budapestet. 24-én aztán, mint Pista bácsi mondaná: "bekaptuk a hessenit", mert Baits sarlachos lett, és kórházba szállították, ahol kiderült, hogy csak kanyarós, de Vassel és Majoros is megkapták, és őket is elvitték Rabenauba. Mi többiek pedig 10 napig vesztegzár alatt voltunk, nem érintkezhettünk a többiekkel, egyetemre nem járhattunk. Ezalatt a környező erdőkben sétáltunk közösen, nyulat is fogtunk csapdával, megettük. Mire a karantén befejeződött, egyre zavarosabbak lettek a viszonyok. Hol jártunk egyetemre néhány napig, hol nem. Vassel, Majoros megjöttek a kórházból, Baits nem. A városban már nincs szén, a mienk még kitartott eddig. Kósza hírek jártak az otthoni harcokról, az orosz megszállásról. Néha próbáltam leveleket írni haza, néha jött is innen-onnan. Én például 2 nap alatt kiolvastam Margaret Mitchell: "Elfújta a szél" című regényét, hihetetlenül aktuálisnak találtam.
Pár nappal Budapest eleste után, február 13-án este nagy légitámadás érte Drezdát, az egész város lángokban állt. A mi barakktáborunkra csak néhány kisebb gyújtóbomba hullott, ezeket könnyen eloltottuk, de a vasútvonal túlsó oldalán levő raktárakból fél éjszaka hordtuk ki a zsákokat valami tűzbiztosabb helyre, mert azok kigyulladtak. Másnap délelőtt robbanó bombákkal újabb hatalmas légitámadás érte a várost, aminek következtében teljesen romba dőlt az egész belső városrész. Állítólag ez volt a háború eddigi legnagyobb légitámadása. A város még napokig égett, emberek tízezrei pusztultak el, és ugyancsak tízezrek menekültek megmentett motyójukkal ki a város romjai közül. A mi "zászlóaljunk" egy része még 15-én átgyalogolt Freitalba, mi 17-én követtük őket az Elba túlsó partjára. A vasúti hídon gyalog keltünk át, borzasztó látvány volt a még mindig füstölgő romhalmaz. Freitalban 45 személyes marhavagonokat kaptunk, este indultunk hideg és kényelmetlen zsúfoltságban dél felé. 18-án reggelre értünk Zwickauba, estére Weidenbe, ahol utolértük az első vonatot. Itt tudtuk meg, hogy az első rémhírekkel szemben nem a Grafenwöhr-i katonai táborba visznek, hanem Bajorországba, új vezetés alatt. 19-én reggel már Regensburgban álltunk. Útközben valahol Plauen és Hof között, a Vogtland fenyveseiben megállt a vonat, és a vonat elejéről, ahol hadifoglyokat szállítottak, puskaropogás hallatszott, később ez még egyszer megismétlődött. A következő állomáson az egyik kocsi lépcsőjén ráfagyott vértócsák álltak. Az történt, hogy az orosz és varsói lengyel foglyokból néhányan, a vagon alját felfeszítve, megszöktek. Ezért a kísérő SS legények megtorlásul az egész maradékot abban a kocsiban agyonlőtték... 19-én este a mi vagonunkat Gottfrieding állomáson, a többieket a környező falvakban rakták ki. Ide már AEG 16 2/3 Hz villanymozdony vontatott, a háború borzalmai közül - egyelőre - békés falusi nyugalomba. Először itt, majd a szomszédos Mamming egyik kocsmájának emeleti termében berendezett tömegszálláson laktam addig, amíg ősszel haza nem jutottam. Itt is voltak légitámadások, az egyik alkalommal Rubchich Ivánt érte repesz a vasútállomáson. Központunk Dingolfing volt, például a vegyészekkel Sass Lóri is ott lakott. Ott jobbak voltak mind a szállás, mind az ellátási körülmények. Mamming jobb hely volt, mint Gottfrieding. Enni a vendéglőben lehetett, tűrhető életünk volt. Elvben tanultunk, állandó rémhírek, szervezési cirkuszok között. Zsoldot is kaptunk, és vártuk, mi lesz. Volt, aki bevágódott valamelyik paraszthoz, házimunka fejében lakást és jobb ellátást kapva. Időnként jártunk a környéken tojást, almát stb. koldulva össze. Az egyik kollégánk, Darvas Attila állítólag az otthoni Darvas József, orosz megszállás alatt vezető szerepet játszó politikus fia volt. Jöttek hébe-korba a Dunántúlról, meg Ausztriából levelek, időnként vizsgáztunk ebből-abból. Közben a front egyre közelebb jött hozzánk, a környező vasúti csomópontok (Landshut, Plattling, Mühldorf) tönkrebombázva. A világgal kapcsolatunk az a néhány rádiós hírharsona volt, akinek volt készüléke, mint például Keresztes Janika "gőzrádiója". Egyre fejetlenebb lett a német irányítás a hátországban is. Március végén megkezdődött a teljes összeomlás. Néhányan közülünk egyéni utakon megpróbáltak hazaszökni. Az egész országban lézengenek a polgári és katonai menekültek; ez utóbbiak lógását úgy hívják, hogy "keresik a csapattestüket". Sokszor sétáltunk a nagyon szép környéken is, a kolduláson kívül is.
Április 1-én este üzenetet kaptam, és másnap Dingolfingban kezembe nyomtak egy hivatalos levelet "nagybátyámhoz", Thamm Pista bácsihoz címezve, hogy kérik, jöjjön ide vizsgáztatni vasúti géptanból. Ugyanis már régebben elterjesztettem a hírt, hogy van ilyen "rokonságom". 10 napi élelmiszerjeggyel, igazolvánnyal ellátva, április 3-án hajnalban nekivágtam az útnak: irány Melk, ahol a magyar hajók állomásoznak. Gyalog mentem Pilstingig, onnan vonattal Ortsingig, ismét 5 km gyaloglás után vonattal Plattlingig. Innen éjjel 10-kor ment vonat Passauba, onnan másnap hajnali 6-kor indult egy szerelvény Linz felé. Bad Schallerbach-Wallern között az öreg Koch-féle Haus Wartburg előtt vitt el a vonat, majd Wels után Hörschingben leszálltam, és begyalogoltam Theningbe. Inge volt csak otthon, Gréti néni később jött meg Linzből. Ebédet is kaptam Tőlük: zsírban sült krumplipuffer, cékla, kompót, uborka volt a menü. Meglátogattam az Onkel Gerhard sírját is, és délután indultam tovább, Gréti néni még a vonathoz is kikísért. Érdekes, hogy most nyáron emlegették, hogy én ott jártam a háború alatt, de akkor nem emlékeztem, csak a régi feljegyzéseket elővéve derült ki, hogy Nekik van igazuk. Linzből remek 2. osztályú pullmankocsiban utaztam Neumarktig. Itt megint 3 km gyaloglás következett. Az állomások mindenütt tele voltak főleg magyar menekültekkel: gyerekek, nők, öregek, sebesültek sok csomaggal, reménytelen helyzetben, szörnyű körülmények között. Melkbe 5-én éjjel 2-kor értem. A zsúfolt váróteremben "pihentem" reggelig. A városban ismét felfordulás: menekülő autóoszlopok, fejetlenség fogadott. Hamar megtaláltam a magyar hajókat, az úszó műhelyt egy csomó ismerőssel, főleg Thammékkal. Frici a műhelyben rajzolgatott. Pista bácsi persze nem jött vizsgáztatni, viszont néhány kellemes napot töltöttem Náluk. Két nap után (Thammék még ott maradtak) hirtelen elindult egy konvoj felfelé: a Kenderes és a Töhötöm motoros, illetve gőzös is köztük volt, én ezekkel elindultam visszafelé. A Kenderes a Kékessel együtt vontatta a József főherceget, két uszályt, ezeken egy csomó ismerőssel. Első éjjel Ybbsnél, második éjjel a greini Strudenben, harmadik éjjel Enns alatt, Sankt Valentinnél álltunk. Ez a falunév tehát kétszer szerepel életem történetében: 1974-ben itt robbant fel a Polski Fiat motorja. Április 9-én délben Mauthausennél kiszálltam a hajóról a lassú tempó miatt, és egy teherautón Ennsbe mentem. Fogalmam sem volt arról, hogy ott a közelben egy náci koncentrációs tábor "működik", magyar áldozatokkal. Innen vonat vitt Linzbe, ahol villamossal kirándultam a Pöstlingbergre, majd visszamentem a pályaudvarra, ahol a már "megszokott" szörnyű tumultus fogadott, személyvonat sehol. Aznap a pályaudvaron 12 000 magyar katonának adtak ki kenyéradagot. Egy marhakocsi fékezőfülkéjében "helyezkedtem" el hetedmagammal, és utaztam Wels utánig. Az egyik egy harmadéves kolléga, a másik egy német katona volt, aki állítólag részt vett a Keleti pályaudvar körüli harcokban, és januárban tört ki Pestről. Wels és Neumarkt között pár száz méter gyaloglás után hajnalban Passauba értem, majd gyorsvonattal 10-én délelőtt 10 órakor már Dingolfingban voltam. Valamikor megérkezett Misángyi Vilmos prof. is, a Műegyetem rektora Dingolfingbe, és ismét új katonai parancsnokunk van. 18-án hozta meg Gergely Gyurka az öccsét, Ákost Halléból. Tőlük tudtuk meg, hogy az a vonat, amelyen Szily József prof. is utazott (felesége Sztehlo Márta), mélytámadást kapott, Szily is meghalt. Időnként lövészárkokat ásattak velünk az Isar partján. Az új parancsnok unokaöccsét is magával hozta, a fiú Csath Bandinak volt évfolyamtársa Debrecenben: kicsi a világ. Szappankészletem elapadóban van, alig tudok mosni. Április 23-án levelet kaptam Aline nénitől: itt van Rainerrel Rengersdorfban, Aufhausen mellett. Vizsgázgatok, különféle szemtanuk kósza hírei Budapest állapotáról. 26-án legyalogoltam 36 km-t, és meglátogattam Aline nénit, a fiát meg a mamáját. Már visszafelé rengeteg német katonával találkoztam, de szervezett vonulással már sehol. 28-án a falun rengeteg német ellátó oszlop, SS, rendőrség vonult át nagy összevisszaságban. Éjjel éppen Bélafalvi és én voltunk őrségben (biztonságból szerveztük ezt meg), amikor az utolsó német trén is felpakolt, és azzal, hogy nem kívánnak amerikait látni, elbúcsúztak a vendéglőséktől. Vasárnap reggel (29-én) viharelőtti csend. A katolikus fiúk egy része még elment misére, amikor 11 óra tájban irtózatos robbanás reszkettette meg a levegőt: levegőbe röpült az Isaron átvezető híd, amerikai páncélosok vonultak fel az Isar túlsó partjára, és fél tizenkettőkor megkezdődött az ágyúzás. Akik tudtunk, levonultunk a kocsma alatti két emelet mély pincébe (Richter Gyurka, akivel együtt konfirmáltam, a nagy tumultusban beleesett a teherlift aknájába), és vártuk, mi fog történni. Egyesek fenn maradtak, és főztek a konyhában. Kirilly Zsiga repeszt kapott a karjába, én ugyanezt a fennmaradt kofferembe, ma is megvan. A plébános haslövést kapott és meghalt. Pár órás puhítás után csönd lett, a kigyulladt házakat sikerült eloltani, megjelentek a fehér zászlók a házakon. Az asszonyok az utcán futva menekülő Volkssturm-vezetőket vedrekkel, ásóval verték fejbe. A kigyulladt pajták egy része leégett. Délután négy amerikai átmászott a híd roncsain, és bejött a községbe. Az egyikük a sebesültek után érdeklődött, a parancsnokuk kézi rádió-adóvevőn keresztül tárgyalt a felettesével, majd magyarul kezdett beszélni, és letolt minket, aztán győriek után érdeklődött, mivelhogy az anyja odavaló volt.
Este újra elkezdődött a csetepaté; SS és Wehrmacht katonák újból megszállták a falut és környékét (magasan feküdt az Isar déli partján), az amerikaiak az északi partra húzódtak vissza, ahonnan jöttek. 30-án délutánig tartott a háború a fejünk fölött. Jóformán az egész faluban nem maradt ép ház, a templom romokban hevert, sok ház és pajta ismét leégett, a főutcán tehenek tetemei és néhány német katona holtteste hevert. Egy asszony súlyos égési sebeket kapott. Csak Mamming fogta ki ilyen pechesen, a többi falu simán elesett. Kovencz, Vassel és az itt lévő francia hadifoglyok német őrmestere (civilben) átmentek az amikhoz, hogy ne lőjenek többé, nincs már német katonaság a faluban. A következő éjszakát még biztonságból a pincében töltöttük. A nagy fordulatot tehát viszonylag szerencsésen túléltük, bár lehetett volna még jobb is. Volt a közelben egy megrekedt vöröskeresztes vonata a németeknek, onnan lehetett mindenféle élelmiszert, gyógyszert, ruhaneműt, stb. "szerezni", sőt jó pár km-nyire volt egy katonai raktáruk is, ahol az afrikai Rommel-hadtest felszerelését lehetett "szajrézni".
Kovencz és Cvetkovics egy szerzett autóval és saját gyártmányú "Hungarian Committee" felirattal, piros-fehér-zöld karszalaggal elkezdtek intézkedni és szervezkedni. Mindenesetre szereztek egy olyan igazolványt a társaságnak, amin nem az USA, hanem az "Allied Forces" pecsét van, és ezért az egész nyugati zónában elfogadták. Május 8-án jelentette be Churchill és az angol király az európai háború végét. Segítettük a mammingi házak cserepeinek helyreállítását megfelelő tej-tojás stb. ellenszolgáltatás fejében. Szereztem egy érdekes könyvet, Henry Ford: "Philosophie der Arbeit" a címe, és az amerikai életforma alapjainak a megértését teszi lehetővé. Elolvastam, sőt gyakorlásképpen le is fordítottam magyarra. Ma is megvan a fiókomban. Szerinte addig nem fejlődik az emberiség, vagy egy csoportja, amíg meg nem tanítják helyesen, logikusan, tisztán gondolkodni.
Június 5-én biciklivel elutaztam Jutas Titusszal Deggendorfba, mert az a kósza hír járta, hogy ott vannak magyar hajók, amelyekkel esetleg haza lehetne menni. Egy, a nyilasok által az utolsó pillanatban megrongált uszályon kívül nem találtunk semmit.
Olyan enyhe tavaszunk volt, hogy május 19-én már fürödtünk az Isarban, a folyó itt szabályos, mesterséges mederben folyik. Segítettünk a templom romjainak az eltakarításában, helyreállításában is. A naplopásban meghíztam 65-67 kg-ra.
Június 9-én a csehszlovákiai illetőségűek hazaszállítása elkezdődött, közülünk is sokan elmentek. Elkezdtek terjedni a mi hazamenetelünkről szóló hírek is, és októberig nem ültek el.
Megkezdtük körutazásainkat is a megszállt Németországban. Június 20-án ismét meglátogattam Aline néniéket, az Ő falujukat is érték tüzérségi találatok. A szomszédos Adldorfban meglátogattam Ragettly Tamást és a menyasszonyát is: a békési patikus kisebbik fia. Később egy ideig Pesten éltek, amíg nem disszidáltak, azt hiszem Svájcba, mert kitalálták, hogy onnan származtak az őseik, és a fiukat nem vették fel itthon az egyetemre.
Június 27-én újra megindult a villanyszolgáltatás, mi is közreműködtünk az új oszlopok felállításában. Július 1-én Pilstingbe 3 "vöröskeresztes" hölgy érkezett Pestről, rengeteg hírrel, a Kossuth Népe június 6-i számával. Angolul is elkezdtem tanulni, illetve folytattam a tanulást. Július 2-án Hackerskofenben meglátogattam Pallagi Totóékat. Onnan hazafelé összetalálkoztam Bartha Pista bácsival, az OTI-ból Édesapám ismerőse, bőrgyógyász. Egyébként se szeri, se száma azoknak az ismerősöknek, akikkel jártamban-keltemben összetalálkoztam. Július elején minket is meglátogattak a vöröskeresztes nők, néhányan kaptak levelet általuk, és írni is lehetett velük haza. Július 17-én egy Miklóssy Szilárd nevű kollégánk jött meg: cseh transzporttal utazott el, átment Pestre, beiratkozott az egyetemre, és most megint itt van néhány napig. Néha üzleti tevékenységbe fogtam, tűzkő, öngyújtó, pokróc, stb. területen, franciául is kezdtem tanulgatni.
Július 19-én a dingolfingi strandon megsebesültem, Klatsmányi flasztert dobott ki az uszodából, és én rossz helyen tartottam a csuklómat: az amerikaiak varrták össze.
Augusztus elején levelet kaptam Thamméktól, a Széchenyi motoros feljött Deggendorfig, Kőhalmi Géza és Kärtsch János hozták a postát. Thammék a Lehellel Passau alatt vannak. Ezért, gyógyulván a jobb csuklóm, 7-én két másik fiúval Passau felé indultunk vonattal, autóstoppal, közben egyszer árokba is fordultunk, de nem lett bajunk. Passauban elváltunk egymástól. Én a Duna-parton megláttam a Kenderes motorost, Varró kapitány útmutatása nyomán az északi parton részben gyalog, részben autóstoppal Obernzellig mentem. Itt "halló Lehel" kiáltás után átjöttek értem csónakon, és nemsokára már az osztrák parton álló Lehelen voltam. Egy hétig voltam ott, közben jártam ide-oda, beteg is voltam. Az itteni hajókon sok a magyar, a Deák Ferencen lakik Fedák Sári és Megyeri Ella, két neves színésznő. Ranki néni jól tartott. Hajóval, vonattal, autóval mentem vissza Mammingba 16-17-én. Ott járt egy akkor híres pap: Benkő Páter, akit a németek Dachauba csuktak, akkor hallottunk először részleteket a gázkamrákról. 18-án megint megjött Pestről Miklóssy, otthon találkozott Kuzmich Imrével, Vuk Lajossal, Geszti Ottóval. Vuk beszélt Szüleimmel, ekkor tudtam meg először, hogy élnek.
A vöröskeresztes nővérek ismét kijöttek, augusztus 23-án megkaptam azt a levelet, amelyet Szüleim 2-án írtak, és részletes beszámolót tartalmaz az otthoni dolgokról, Oszi bácsi haláláról, Rozi sebesüléséről, arról, hogy lakásunk lakhatatlan, Ők Vilma néninél laknak, de most éppen Gödön, stb.
Miután fekhelyemet "korszerűsítettem" a vöröskeresztes vonatról szerzett matraccal, hordággyal, stb, 24-én útnak indultam Lengyel Zolival Cham felé. Este érkeztünk oda vonat-autó-vonat kombináció után. Orvosok vannak ott, de az én volt osztálytársam, Székely Árpád Halléban maradt. Rengeteg ismerős volt az ottani Lagerben. Volt ott egy Asztalos Tihamér nevű fiatalember az édesanyjával Hódmezővásárhelyről. Tőle tudom, hogy állítólag az Asztalosok Zilahról származnak. A közeli német repülőtéren a roncsok között Horváth Ivánnal találkoztam össze. Vasárnap este a táborban magyar műsoros est volt, délelőtt pedig német istentiszteletre is el tudtam menni. 27-én ismét útnak indultam, ezúttal Passau felé, vonattal és stoppal. Passauból a Kenderes levitt az osztrák partra, és onnan gyalog mentem le Obernzellig. Néhány napig voltam Thamméknál, majd 29-én ismét Mammingban voltam. Szeptember 3-án Vassel Károllyal útnak indultunk ismét. Estére értünk stoppal Münchenbe, megnéztük az Edison filmet, megszálltunk az UNRRA-nál a Deutsches Museumban, majd másnap autóstoppal Nürnbergen át Würzburgba utaztunk. Mindkét város romhalmaz volt. Itt a Pestalozzi-Schule pincéjében kaptunk két összetolt padon "szállást". 5-én hajnalban vonaton Aschaffenburg - Frankfurt - Wiesbaden felé indultunk. Az első helyig egy szenesvagon tetején utaztunk szép vidékeken, alagutakon át, de tovább már személyvonat is volt. Wiesbadenben megnéztük a Shaw-Williams cirkusz előadását, utána egy iskola légó pincéjében berendezett siralmas tömegszálláson aludtunk. 6-án délben ismét vonatra szálltunk, Oberlahnstein-i rendeltetéssel. Az amerikai-francia zóna határán az igazolványunkat "oké" kijelentés után ("oképapír"-nak hívtuk) visszaadták, és ismét felszállhattunk a vonatra, míg két lengyel (volt) hadifoglyot sűrű fenékbe-ütögetések közben elkísértek. Oberlahnsteinben fejtődött meg az "oképapír" titka: a francia parancsnokságon közölték, hogy nem kell francia pecsét, mert az "Allied Expedition Force" pecsét van már rajta. Jó magánszállást szereztünk, és másnap a Rajnában gyönyörködtünk Lahneck vára romjainál. Másnap felutaztunk Koblenzig, majd visszaindultunk, de St.Goarnál francia fogságba estünk, mert mégis kellett egy francia pecsét azért, hogy kiléphessünk a francia zónából. Ide-oda utazgattunk Koblenz - Bingen - Oberwesel között, és végül Mainzba jutottunk szeptember 8-án. Koblenz is, Mainz is csupa rom, csak a híres Mainz-i székesegyház ép. Itt megint kellett egy kilépő pecsét, de délután már ismét az amerikai parton, Frankfurtban voltunk. Megnéztük az állatkertet, este már a Darmstadt-i pályaudvar tömegszállásán aludtunk. 9-én vonattal Ladenburgig, onnan szekéren Heidelbergig utaztunk. A szekéren két chami orvostanhallgató is utazott velünk. Együtt megnéztük zuhogó esőben az épen maradt Heidelberget, meghallgattuk a városi zenekar Brahms-Mendelssohn-Weber hangversenyét, és alvójegyet szerezve életem legocsmányabb tömegszállásán hajtottuk álomra fejünket egy óvóhelyen. Másnap felmentünk a várkastélyba - szép kilátást élveztünk, és aztán keletre vettük az irányt: Bruchsal - Ludvigsburg - Stuttgart – Esslingen útvonalon két nap alatt Ulmban voltunk. Itt viszont egy nagyon lakályos tömegszálláson aludtunk, és végül szeptember 13-án este ismét "otthon", azaz Mammingban voltunk, Augsburgon és Münchenen át. Az volt a benyomásunk, hogy Frankfurton túl egy más világ van már: naponta 6-8 vonatpár is jár, és csak a Rajnában és a Majnán álló elsüllyesztett hajók jelezték a háború nyomait, no meg a már leírt tömegszállások, és a megszállók jelenléte, és a romvárosok. A frankfurti állatkertben a jegyszedőnő még a belógott amerikai katonáktól is beszedte a belépőjegy árát... Wiesbaden pedig pezsgő életével, nyitott üzleteivel igazán meglepetés volt számunkra.
16-án este már lehetett hallgatni Csiszár Gyurka rádióján az aznap üzembe helyezett budapesti rádió adását.
20-án György Ákossal ismét útra keltem. Münchenen át vonattal Weilheimig jutottunk, és ott az átmeneti szálláson aludtunk - "csípős" hálótársak között. Reggel Garmisch-Partenkirchenbe utaztunk tovább. A hegyi vasúttal felmentünk a Zugspitzére - csodálatos látványban és szép időben volt részünk. Czabalay Lacival is találkoztunk később, aki itt talált magának munkát az "amiknál", meg Petri Lajossal. Több szép kirándulást tettünk itt 2-3 nap alatt, jó kosztokat ettünk, az egyik vendéglőben a főpincér is magyar volt, de az egész városka tele volt magyarokkal. 25-én már ismét Mammingban voltam, ahol várt Aline néni búcsú-levele: a családja (férje, két nagyobb fia) megvan, 24-én elutazott, de hogy hova, azt nem írta, csak azt, hogy a bécsi lakásuk kiégett.
27-én Vassel elutazott a sógoráékhoz Deggendorfba, velük megy majd haza. Átvettem tőle a mammingi körzet élelmiszerjegyeinek intézését. Október 3-5-én ismét meglátogattam Thammékat, és ezekben a napokban megkezdődött a környékünkön a magyarok hazaszállingózása, illetve szervezett szállítása. Közben elég sok hivatalos dolgom volt Misángyival is: zsold átvétele, kiosztása, élelmiszerjegyek, stb. intézése. A Dunán találkoztam dr. Szabó Gyula volt főnyilassal, aki álnéven Pesten is járt a napokban. 12-én Landshutban az UNRRA-nál felvették a mammingi 84 embert a hazaszállítási létszámba, a 127-ből a többi már elment... Valószínűleg a magyarországi választások, meg egyéb rossz hírek miatt a hazamenetel egyre tolódott. Október 22-én Dingolfingben már nem találtam ott Sass Lóriékat. 25-én bementünk Jutas Titusszal Landshutba az UNRRA-hoz érdeklődni: reggel még semmi hír sem volt, majd délelőtt az terjedt el, hogy a mai nap megindulnak a szállítások. Fél négy és négy között elmentem egy óráshoz, és mire visszaértem, az autók már elmentek értünk - Mammingba. Mire autóstoppal utánuk eredve odaértem, akkor gördült ki az utolsó autó a Schachtnerhof udvaráról. Lemaradtam... 26-án néhány sorstársammal vonattal bementünk reggel Landshutba, és ott még elcsíptük a többiek vonatát, amivel végül is este 11-kor elindultunk hazafelé. München - Traunstein - Salzburg - Frauenmarkt (Frankenmarkt - AGy) útvonalon 27-én értünk ez utolsó helyre, ahonnan 29-én reggel indultunk tovább Linzen, Amstettenen át, majd Bécs előtt 20 km-rel Tullnerbach-Pressbaum állomáson ácsorogtunk másfél napig. A demarkációs vonal az Enns folyó volt, ezen minden nagyobb zűr nélkül átjutottunk. A Bécs előtti kisvárosban a borbélynál már tájékozódtunk az orosz megszállás alatti állapotokról is. 31-én este Bruck an der Leitha állomáson álltunk. Itt ismerkedtünk meg a "zabrálással". Egy pár kocsiból elemeltek egy-két csomagot, a vagonok végén felakasztott bicikliknek is lába kelt, de a szajré non plus ultrája az volt, amikor a vonatunkat kísérő amerikai katonák kocsijából (ők személykocsiban utaztak) ellopták éjszaka a szövetségeseik az egyenruhákat, cipőt, pisztolyt, sőt még dollárt is. Az oroszok vonatát aztán Zurndorfban elkapták, és egy pár ruhadarab kivételével minden megkerült. Ezután az "amik" éberen őrködtek mind a maguk, mind pedig az egész vonat biztonsága fölött. Még a mozdonyon is állandó amerikai őrség ült. November 1-én tíz órakor futott be velünk a vonat Hegyeshalomba, ahol a fellobogózott pályaudvaron elég nagy közönség és katonazenekar fogadott a Himnusszal. A Bécstől keletre elterülő vidék után oázis volt a magyar nyugati végek vidéke. A falvakból mindenünnen ünneplőbe öltözött emberek integettek a vonatunknak: Mindenszentek napja volt. Másnap hajnalban értünk Székesfehérvárra. Itteni igazoltatás után az amik egészen a Keleti pályaudvarig kísértek bennünket. Szomorú látvány volt az összekötő vasúti hídról Budapest felrobbantott hídjait megpillantani. Ebédnél már megint együtt ült a család az Üllői úton...
November 4-én vasárnap meglátogattam Keresztapámat is Gödön. Novemberben lent voltam Békéscsabán is 21-től december 3-ig. Fagyasztott libák között, mint kísérő jöttem fel 3 nap alatt sok ennivalóval megrakodva, ami a pesti szűkös élet mellett nagy dolog volt.
Az első itthoni Karácsonyt Gödön töltöttük. 1946. nyarára rengeteg munkával sikerült lakhatóvá tenni a bolgár bérlők által elhagyott és sérült Holdvilág utcai lakást is: július 27-e óta, azaz 40 éve vagyok itteni lakos.
1986. december 15. Asztalos Péter
Mammingi tejbegríz - tejbegríz tojással
UNRRA - United Nations Relief and Rehabilitation Administration, az ENSZ 1943.10.09-én alakult segélyszervezete, amely 1947-ig működött az európai országokban